Bob Marley születésnapjára
drMáriás interjúja Najmányi Lászlóval, az A38 állóhajó portálja számára

1. A napokban lenne Bob Marley 64 éves. Mit jelent személye, zenéje, küldetéstudata, hagyatéka a mai világ számára, s  elképzelhető-e, hogy  mi lenne akkor, ha ma még élne a reggae királya?

Marley jóval több volt, mint pop sztár: kivételes karizmájú vallási vezetőt és polgárjogi harcost tisztelhetünk személyében. Kimagaslóan fontos funkciót töltött be a 20. század történelmében, vallástörténetében, kultúrájában, a faji egyenlőségért folytatott küzdelemben. Jórészt neki köszönhető a raszta hit és a reggae, a „Királyok Zenéje” elterjedése világszerte. Nélküle nagyon kevesen tudnának Jamaicáról. Zseniális zeneszerző és hatalmas tehetségű költő volt, a hangzások és szavak igazi mestere. Minden megnyilvánulása mély értelmű esemény lett, minden mondata a legnemesebb költészet. Életútja példaértékű. Kisstílű, utcai gengszterből emelkedett a harmadik világ elnyomottjainak, megalázottjainak és megszomorítottjainak világszerte ismert és elismert szószólójává. Emberek milliói életének adott értelmet. Igazi próféta volt, küldetése teljes tudatában élt. Nemcsak tisztán látta az időt, a múltat, jelent és a jövőt, hanem igen elegánsan meg is tudta fogalmazni, mindenki számára érthetően és átérezhetően át is tudta adni mindazt, amit látott és tudott. A raszták a bibliai József reinkarnációjaként tisztelik. Nagyon kevés ilyen kaliberű emberről tudok. Hatalmas, mindmáig feldolgozásra váró szellemi örökséget hagyott ránk. Fogalmam sincs, hogy mi lenne, ha még élne. A sorsok nem véletlenül fejeződnek be egy adott pillanatban. A raszták szerint nem halt meg. Haldokolva, betegágyáról hangfelvételeket küldött rajongóinak, arra figyelmeztetve őket, hogy ne higgyék majd el halálhírét. „A raszta nem hal meg!”, ez volt az utolsó üzenete. Spirituális értelemben valóban mindmáig köztünk van. Elég feltenni valamelyik, bármelyik lemezét és azonnal megváltozik, átszellemül, megtisztul körülöttünk a világ. Az én életemre is alapvető hatással volt és van az ő lénye, tanítása, munkássága. A reggae zene az, amelyet a nap bármely szakában, bármilyen lelkiállapotban hallgatni tudok.

2. A reggae egyfajta reneszánszát éli ma, s megannyi más stílussal  keveredve hoz friss, hallgatható újdonságokat. Milyennek látod a reggae helyzetét ma, s mennyire értékesnek különböző leágazásait?

A világ alapvetően megváltozott az 1970-es évek, a reggae első virágkora óta. Ma már globális tömegtársadalomban élünk, minden pillanatban, minden oldalról kulturális szeméttel bombáznak bennünket, a minőség helyett a mennyiség vált értékké. Hiába fejlődtek ki a legcsodálatosabb kommunikációs eszközök, mint például az internet, vagy a mobil telefon, a valódi kommunikáció iránti igény a 20. század végére radikálisan lecsökkent. Eltűnt a levelezés és a beszélgetés művészete. Nem számít többé értéknek a vagányság, az utcagyerekes bátorság sem. Az irónia, a fekete humor helyére a gagyi lépett. A fiatalok többsége konzervatívabb és humortalanabb lett szüleiknél – erre az emberi történelemben eddig nem volt példa. Ma már a legtöbben nem figyelnek a számok szövegeire, nem azokban keresik a megváltást, ahogy mi tettük, sőt, egyáltalán nem is keresik a megváltást, csak saját mikrovilágukat, jelentéktelen magánmitológiáikat és apró karrierjeiket építgetik, saját szkafanderükön kívül nem kíváncsiak semmire. Már a zenére sem hallgatnak igazán, inkább afféle háttérélménynek tekintik a locsogáshoz. A minőség sem érdekli őket. Aki hallotta már közvetlenül egy bakelit lemez után ugyanannak a zenének mp3 formátumú tömörítését, az tudja, hogy miről beszélek.

A kereskedelmi igényeknek megfelelően a reggae is számos irányban mutálódott. A roots reggae, ami az én zeném, természetesen még él, de hiányoznak belőle a nagy egyéniségek, mint Marley, vagy az ugyancsak óriási tehetségű és karizmájú, 1987-ben meggyilkolt Peter Tosh. Emlékeztetőül: 1964-65 körül a Winston Hubert McIntosh néven született Peter Tosh alapította a Wailerst, ő kérte fel együttműködésre Robert Nesta Marley-t és a később Bunny Wailer néven híressé vált Neville O’Reilly Livingstont. Ő tanította meg gitáron játszani Marley-t. A Wailers számos nagy sikerű dalának - 400 years; Stop That Train; Get Up, Stand Up – Tosh volt az előadója, s ő írta és vitte sikerre a Legalize It című világslágert, a marihuána legalizálásáért küzdők himnuszát is. Az eredeti Wailers 1974-ben történt felbomlása után saját zenekart alapított, amellyel haláláig járta a világot. Míg Marley-t prófétaként tisztelték, Tosh a szent bohóc szerepét vállalta. Színpadon és a színpadon kívül egyaránt ellenállhatatlan humorral közvetítette a raszta üzenetet. Nyelvújítóként sok szójátékkal (például „system” helyett „shitstem”) gyarapította a raszta szókincset. A Bush Doctor, Mystic Man, Wanted: Dread or Alive című lemezei Marley albumaihoz mérhető klasszikusok. A reggae mutációk közül a dub, a dancehall, a drum & bass és a jungle áll hozzám a legközelebb. Zeneileg ezek a mutációk sok újdonságot hoztak, de engem nem a zene érdekel, hanem az üzenet. A zene csak egy kommunikációs eszköz. A rock, amelyből a reggea és mutációi kinőttek nem zene, hanem magatartás, attitűd, hozzáállás. Zenei értelemben csak zaj, hangzás. Üzenete a vagányság, az azonnaliság, közvetlenség, a változás, az elpusztíthatatlanság, az örök ifjúság. Nagyon szívesen hallanék végre egy új, kortárs prófétát.   

3. Sok időt töltöttél Jamaikán, a Karib térségben. Hogyan jellemeznéd az ottani autentikus zenét, s véleményed szerint mennyi jön át abból a nyugati ember számára egyrészt azok szabadságpárti, forradalmi, politikai töltetéből, másrészt magából a zenéből?

A jamaikai zene gyökerei Afrikába, elsősorban Etiópiába és a spanyol hódítók által kiirtott indián őslakosok zenéjéhez nyúlnak vissza. Az idők során a jamaikai népzene európai, spanyol, francia, angol, ír elemekkel is bővült, majd az 1940-es években az amerikai jazz, főleg a swing, később, az 1950-es évektől a rock and roll befolyása vált érzékelhetővé. Az 1950-es években divatos, a calypso-val rokon mento zenéből, az R&B beépülésével alakult ki a ska, majd abból a rock steady, végül a reggae. A ska virágzása idején kezdték el a jamaikai falvakat járni a teherautókra szerelt sound systemek, s velük olyan DJ-k, mint Sir Lord Comic, King Stitt és Count Matchuki. Jamaikában a DJ az, aki beszél (MC), míg a lemezeket kiválasztó művész a Selector. A jamaikai beszélő DJ-k alkották meg a toasting stílust, ahogy a producerek által az énekhangoktól és hangszeres szólóktól megfosztott ritmus alapokra rímeltek provokatív, gúnyos, gyakran politikai tartalmú szövegeket. A stílust jamaikai DJ-k, mint például DJ Kool Herc vitték át Amerikába, ahol segített beindítani a rap műfaját. A toasting ma a rap mellett a dancehall stílusban él tovább.

Sajnos Magyarországon az emberek nem figyelnek a külföldi számok szövegére, aminek egyik oka az angol nyelvtudás hiánya, a másik a magyar populáris zene és dalszövegek alapvetően ósdi, operett jellege. Itt a dalszövegek legtöbbjéből hiányzik a valódi költészet, a vagányság. Ez egy nagyon kispolgári ország, mindig is az volt, ahol a fiatalok legtöbbje alapvetően fiatal testben öregedő pénztáros néni, vagy könyvelő bácsi, tele az újtól, az értelemtől, a mástól való félelemmel és idegenkedéssel. A magyar dalszövegeken felnőtt emberek azt hiszik, hogy a szövegekre nem érdemes figyelni, mert úgyis csak lapos, gagyi közhelyeket tartalmaznak. Itt a múltba révedő, nemzetieskedő zenekarok patetikus politizálásán kívül nincs hagyománya a dalszövegek politikai üzeneteinek, amely a jamaikai roots reggae-t és a progresszív amerikai rap számokat, vagy az angol rockot és minőségi popot jellemzi. Azt hiszem a reggae politikai, szabadságpárti, forradalmi, vallási üzeneteiből semmi sem jön át. A magyar reggae kedvelőket a zene ritmusa és hangzása fogja meg. Viszonyuk a reggae-hez kizárólag érzelmi jellegű: szeretnek bulizni Marley számaira, de gőzük sincs arról, amiről énekel. Az ősi etiópiai mágikus ritmusképleteken és sétáló basszuson alapuló, finoman megswingelt, hipnotikusan pulzáló reggae zene hatását csak azok nem érzik, akiknek már semmi közük a testükhöz.

4. Izgalmas és élvezetes naplót írtál Karibi élményeidből, amely elképesztő történeteket tartalmaz. Megosztanál velünk belőle egyet-kettőt kedvcsinálóként?

Az 1990-es évek elején összesen körülbelül két évet töltöttem a Karib tenger szigetein, Puerto Rico-n, Kubában, Jamaikán, Haitin, a Dominikai Köztársaságban, St. Vincenten, Trinidadon és Tobago-n, Curaçao-n, Carriacou-n, Petit Martinique-n, a közép-amerikai Belize-ben és más varázslatos helyeken. Zenegyűjtéssel, helytörténeti és kulturantropológiai kutatásokkal foglalkoztam, helyi művészek felvételeit produkáltam. Élményeimet, tapasztalataimat A Dél Keresztje útinapló trilógiám első kötetében, a Karib könyvben foglaltam össze, amelynek egyes részleteit a néhai Wanted magazinban, korridor.hu és bahia.hu portálokon már publikáltam. Ezek a részletek kis ügyességgel a honlapomon is megtalálhatók. Hosszabb, rövidebb ideig tartó ígérgetések, hazudozások és cenzúrázási kísérletek után eddig kilenc kiadó dobta vissza a kéziratot, nyilván azért, mert én nem játszom a nyelvvel, nem locsogok, mint a kortárs magyar irodalom, hanem közlök, történeteket mondok el, a lehető legegyszerűbb eszközökkel. Megunva a kiadók dilettánsait, letölthető, elektronikus könyv (e-book) formátumban magam publikáltam Amerikában a Karib könyvet. Hozzáláttam az útinaplóim videokönyv formátumban történő elkészítéséhez is. Ez egy teljesen új műfaj, Amerikában is csak most kezd elterjedni. Az útinaplók szövegét az egyes helyszíneken készített fotóimmal, hang- és videofelvételekkel illusztrálom. A 12 részesre tervezett Karib videokönyv első kötetét a napokban mutattam be Budapesten, meglehetős közönségsikerrel. A videokönyveimet is magam terjesztem.

Korábban a kiadók azt állították, hogy Magyarországon nincs közönsége a Karib kultúrának. A Karib könyv elektronikus változata és a videokönyv sikere bizonyítja, hogy ez nem igaz, csak a valódi életkalandoktól rettegő szerkesztő urak és hölgyek nem ismerik a popkultúrát. Nagyon sokan szeretik itt is a reggae zenét és a többi közép- és dél-amerikai zenei stílusokat, amelyek a szigeteken keverednek a helyi indián és afrikai eredetű hagyományokkal. Sokan szeretnének többet megtudni a Karib tenger szigeteiről, a rasztákról, a voodoo mágiáról, a Déltengerek varázslatos világáról, amely nagyon különbözik mindattól, amit a magyar röghöz kötve megismerhet az ember. Számomra meghatározó erejű élmény volt például Belize-ben meghallgatni, ahogy a Jáváról importált cukornád munkások gongokon és bambusz xilofonokon reggae-t játszottak, vagy St. Vincent szigetén hallgatni az indiai hangszereken, szitáron, tablán játszott soca zenét.

Legkülönlegesebb élményeim egyike az volt, hogy a Grenada szigetországhoz tartozó Carriacou szigetén megtaláltam a múlt század elején ott orgiasztikus vallást alapító Trebitsch Lincoln, az „igazi Trebitsch” magyar szélhámos tevékenységének nyomait, sőt egy nagyon különös, magát Omegonnak nevező, bakkecskéhez hasonlító fejű leszármazottjával is találkoztam, aki előbb megtiltotta, hogy nagyapja után kutassak, majd meg akart ölni. Trebitschről évekkel ezelőtt sokat írtam az azóta megszűnt Wanted magazinban, és a szép emlékű bahia.hu portálon. A róla szóló könyvem e-book formájában történő kiadását is tervezem, és remélem, hogy lesz energiám a Trebitsch történet videokönyv változatának elkészítésére is. Nagyon megfogott a raszták humora. Igen szigorú diétán élnek, nem esznek húst, ételeiket nem sózzák, s mindent kókuszolajban sütnek, főznek. Ha úgy alakul, hogy disznóhúson kívül nincs mit enniük, akkor a disznóhúst „Albert”-nek nevezik, arra hivatkozva, hogy Isten a dolgokat megnevezve teremtette a világot. Jamaikai barátom, Bongomon Bhingi segítségével összeállítottam egy ma már körülbelül 40 000 szót tartalmazó raszta szótárt. Igyekeznek minden negatívumot kiirtani az angol nyelvből. A „library” helyett például „truebrary”-t mondanak, mert a „library”-ben benne van a „lie” (hazugság) szó. „Understand” helyett „overstand”-et mondanak, mert királyoknak tartják magukat, és egy király nem állhat („stand”) semmi alatt („under”), hanem a dolgok felett („over) állva érti meg a dolgokat.

5. Ha netán valaki felajánlaná neked, hogy szabad kezet és korlátlan összeget nyújt a rendelkezésedre egy hatalmas Marley emlékesemény megrendezéséhez, milyennek terveznéd/szerveznéd meg azt? Kit hívnál meg az egykori családtagok, zenésztársak, sorstársak közül?

Nehéz kérdés. Mindenképpen rengeteg Marley koncertfilmet vetítenék. Ő azon kevés előadó közé tartozik, akinek művészete a felvételeken is átjön. Én a Reggae Sunsplash című koncertfilmet nézve ismerkedtem meg vele és Peter Tosh-sal, 1978-ban, Párizsban. Meghívnám Rita Marley-t és az I-Three-t, és Bunny Wailert is, de ő nem jönne, mert nem hajlandó Babilon hívására elhagyni szigetét. Meghívnám Mick Jaggert, aki remek duetteket énekelt Peter Tosh-sal, ő igazán érti és érzi Jamaikát. És, ha kiengednék a börtönből Boy George-ot, ő is biztosan a meghívottaim között lenne, mint ahogy a Spions most DJ Helmut Spiel! néven kémkedő egykori énekese is, aki Adieu címmel gyönyörű reggae dalt írt és rögzített szalagon, amikor 1982-ben elbúcsúzott Párizstól. Az esemény díszvendégei lennének Karib tengeri zenész barátaim, Major Dixon, Brian Wilson, David Thomas, Usom Young, Bongomon Bhingi és Lady Lou. A magam repertoárjából a Marchant című dalomat játszanám, az 1990-es évek végén, Budapesten kiadott Dance The New York lemezemről. Az eseményt mindenképpen egy hajó fedélzetén rendezném meg, akár állóhajón is, de az igazi a Déltengereken, raszta zászló alatt vitorlázó, The Solution (A Megoldás) nevű sétahajó lenne. DJ Palotai, DJ Shuriken és DJ Sanyi lenne a három rezidens lemezlovas az álomhajón. Ha elég pénzt kapnék, lefizetném a politikusokat, hogy legalizálják végre a Bölcsesség Füvét. Megtömném vele a hajó raktárait, és amikor kikötnénk kedvenc szigeteimnél, ingyen osztogatnám a népnek. Bob Marley, akárhonnan is nézne, biztosan boldogan látná, ahogy szellemi örökségét folytatom. Respect.

2009. február 12, Budapest