WordCitizen's Virtual Home
Room 16
Kóser Blog
KÓSER BLOG
Blogger:
WordCitizen
Blogok:
2008-12-29
A büfésnő gyűlölete és a közszolgálati para
2008-12-30
Az élő színház művészete
Első rész
2008-12-31
Az élő színház művészete
Második rész
2009-01-01
Az élő színház művészete
Harmadik rész
2009-01-04
Az élő színház művészete
Negyedik rész
2009-01-26
Egy kurzus vége, új utazás kezdete
2009-02-06
L'Odyssée Électronique
2009-03-03
Theatrica Vitae
2009-03-30
Élő színház egy haldokló világban
2009-05-02
La Maison de la Peur
avagy
„Aki dudás akar lenni…”
2009-09-04
A blog
2009-09-11
Egy nap története
2009-09-18
Az eseményhorizont
2009-09-29
Plágium és interpretáció
Jehuda Lőw Társaskör
Jehuda Lőw Galéria
Események
Calendar
Impressum
Contact
2008-12-29
WordCitizen
2008-12-29
A büfésnő győlölete és a közszolgálati para
A Jehuda Lőw Társaskör Kóser Kabaréjának második előadása után interjút készített velem a közszolgálati rádió riportere a Sirályban. Először a színházteremben akartunk beszélgetni, de az ottani büfét berendező büfések akkora zajt csaptak, hogy egymás szavát is alig hallottuk. Kértem őket, hogy adjanak öt csendes percet az interjúra. Azt válaszolták, hogy a büfét be kell rendezniük, mert hamarosan kezdődik a teremben a koncert. A büféslány kérésem miatt azonnal meggyűlölt, s amikor később néhányszor összeakadtam vele a kávézóban, mindig gyűlölködő pillantásokat lövöldözött felém. Nem értettem gyűlöletének okát, mert igen udvariasan kértem tőlük csendet, s amikor nem voltak hajlandók csendben maradni, szó nélkül elindultam csendesebb helyet keresni. Ráadásul előadásunk telt házat vonzott, még pótszékeket is be kellett tenni, s csaknem minden néző fogyasztott valamit a büfében, ami komoly bevételt jelentett a büféseknek. Tehát a büfések érdeke is azt kívánta, hogy a legközelebbi előadásra is ilyen sokan jöjjenek, ebben pedig segíthet a rádió interjú.
Amióta emlékszem, mindig könnyen ment a gyűlölködés Magyarországon. Elég egy rossz, vagy félreértett szó, egy rosszindulatú pletyka ahhoz, hogy népellenség legyen itt valaki. Sokszor az áldozatot gyűlölik meg, először az, akik vétkezett ellene, aztán az eset tanúi, végül azok, akik csak közvetve értesültek az eseményről. Annak, aki kételkedik állításomban azt ajánlom, hogy tanulmányozza a legnépszerűbb magyar internetes portál, az index.hu blog szekcióját. Gyakran kerülnek ide balszerencsés eseményekről szóló beszámolók, amelyekhez az olvasók kommentárokat fűzhetnek. Sokszor számolnak be a blogok írói arról, hogy miképpen tette tönkre életüket a porosz-bizánci-mongol típusú állami bürokrácia. A rajokban támadó kommentezők szinte kivétel nélkül a bürokrácia kiszolgáltatott áldozatát marcangolják. Őt hibáztatják azért, amit a hatalom tett vele. Hülyének, elmebetegnek nevezik, míg a vétkes intézményre, hivatalnokra általában egy rossz szavuk sincs.
Csendes helyet nem találtunk a Sirályban az interjúhoz. Végül az öltözőbe húzódtunk be, de pillanatokon belül ott is megjelent egy büfés hölgy és elkezdett csörömpölni. Látta, hogy interjút adok, mikrofonba beszélek, ennek ellenére odajött hozzánk közölni, hogy hamarosan ide is bejön majd a koncert közönsége. Mielőtt elkezdtük volna az interjút, a riporternő megkért, hogy ne beszéljek politikáról, ami egy kabaré esetében elég furcsa kérés. A közszolgálati média munkatársai ugyanúgy rettegésben élnek most, mint a diktatúra alatt, sőt, talán még jobban félnek most, mint akkor, mert tudják, hogy már nem, illetve csak a a politikai pártok legszűkebb holdudvarai köreiben működik a szolidaritás. Ha egy politikailag nem kóser interjú miatt főnökük ki akarja rúgni őket, már nem fog mellettük kiállni senki. A riporternő nagyon megrettent az előadástól, nyilvánvalóan még sohasem látott élő színházat, sohasem hallott szabad embereket szabadon beszélni. Az interjú során megpróbáltam referálni Shakespeare igencsak szókimondó, szabadszájú darabjaira, amelyeket ő csak a prűd, gyáva magyar fordítók közvetítésével ismer, akik mindmáig igyekeznek az annak idején részeg kocsmatöltelékeknek színházat csináló Shakespeare darabjait a kispolgári, mélységesen konzervatív magyar közönség számára szalonképessé tenni.
Beszéltem az amerikai (Lenny Bruce; a yippie-k; stand up comedy, stb.), francia, olasz és német kabarékról is, amelyek bátorságfokát el sem tudják képzelni Magyarországon. A folyamatos zaj és a riporternő ideges félelme miatt nem volt könnyű pontosan fogalmaznom, de azt hiszem, hogy amennyire a szűkös idő és a lehetetlen körülmények engedték minden lényeges dolgot elmondtam az előadásunkkal és társulatunkkal kapcsolatban. Az interjút a riporternő meg fogja vágni. Remélte, hogy zajos részeket kivágva is marad elég anyaga. Ha nem, felhív és esetleg csinálunk egy telefoninterjút, mondta. Megígérte, hogy tudatja velem az interjú sugárzásának időpontját.
Sokat mond a 21. század Magyarországának mentális állapotáról, a mindent átható paranoiáról, az országot ismét uraló "fortélyos félelemről", hogy előadásaink meghívóinak képeit - a trazitblog kivételével - egyetlen internetes portálon, vagy nyomtatott műsor újságban sem merték megjelentetni. A legtöbb helyen csak a társulat nevét és az előadás címét közölték, ha közöltek valamit egyáltalán, a képet és az előadást ismertető szöveget nem, s a közreműködők nevét is ritkán. A színház.hu portál még az előadás hírét sem merte közzé tenni. A magyarok - tisztelet a ritka kivételnek - szeretnek félni.
2008-12-29
A büfésnő győlölete és a közszolgálati para
"hányásnyomok és szeméthegyek, az utcán egész éjjel üvöltenek
a falakból is gyűlölet sugárzik, és minden idegenre egy késszúrás vár itt
lépésenként beléd köt valaki, elönt a félelem, mintha pópa volnál
az utolsó iskoláslány is a gyilkosod, és véged van mielőtt visszaszólnál"
Spions: Nirvánia
1978
a falakból is gyűlölet sugárzik, és minden idegenre egy késszúrás vár itt
lépésenként beléd köt valaki, elönt a félelem, mintha pópa volnál
az utolsó iskoláslány is a gyilkosod, és véged van mielőtt visszaszólnál"
Spions: Nirvánia
1978
A Jehuda Lőw Társaskör Kóser Kabaréjának második előadása után interjút készített velem a közszolgálati rádió riportere a Sirályban. Először a színházteremben akartunk beszélgetni, de az ottani büfét berendező büfések akkora zajt csaptak, hogy egymás szavát is alig hallottuk. Kértem őket, hogy adjanak öt csendes percet az interjúra. Azt válaszolták, hogy a büfét be kell rendezniük, mert hamarosan kezdődik a teremben a koncert. A büféslány kérésem miatt azonnal meggyűlölt, s amikor később néhányszor összeakadtam vele a kávézóban, mindig gyűlölködő pillantásokat lövöldözött felém. Nem értettem gyűlöletének okát, mert igen udvariasan kértem tőlük csendet, s amikor nem voltak hajlandók csendben maradni, szó nélkül elindultam csendesebb helyet keresni. Ráadásul előadásunk telt házat vonzott, még pótszékeket is be kellett tenni, s csaknem minden néző fogyasztott valamit a büfében, ami komoly bevételt jelentett a büféseknek. Tehát a büfések érdeke is azt kívánta, hogy a legközelebbi előadásra is ilyen sokan jöjjenek, ebben pedig segíthet a rádió interjú.
Amióta emlékszem, mindig könnyen ment a gyűlölködés Magyarországon. Elég egy rossz, vagy félreértett szó, egy rosszindulatú pletyka ahhoz, hogy népellenség legyen itt valaki. Sokszor az áldozatot gyűlölik meg, először az, akik vétkezett ellene, aztán az eset tanúi, végül azok, akik csak közvetve értesültek az eseményről. Annak, aki kételkedik állításomban azt ajánlom, hogy tanulmányozza a legnépszerűbb magyar internetes portál, az index.hu blog szekcióját. Gyakran kerülnek ide balszerencsés eseményekről szóló beszámolók, amelyekhez az olvasók kommentárokat fűzhetnek. Sokszor számolnak be a blogok írói arról, hogy miképpen tette tönkre életüket a porosz-bizánci-mongol típusú állami bürokrácia. A rajokban támadó kommentezők szinte kivétel nélkül a bürokrácia kiszolgáltatott áldozatát marcangolják. Őt hibáztatják azért, amit a hatalom tett vele. Hülyének, elmebetegnek nevezik, míg a vétkes intézményre, hivatalnokra általában egy rossz szavuk sincs.
Csendes helyet nem találtunk a Sirályban az interjúhoz. Végül az öltözőbe húzódtunk be, de pillanatokon belül ott is megjelent egy büfés hölgy és elkezdett csörömpölni. Látta, hogy interjút adok, mikrofonba beszélek, ennek ellenére odajött hozzánk közölni, hogy hamarosan ide is bejön majd a koncert közönsége. Mielőtt elkezdtük volna az interjút, a riporternő megkért, hogy ne beszéljek politikáról, ami egy kabaré esetében elég furcsa kérés. A közszolgálati média munkatársai ugyanúgy rettegésben élnek most, mint a diktatúra alatt, sőt, talán még jobban félnek most, mint akkor, mert tudják, hogy már nem, illetve csak a a politikai pártok legszűkebb holdudvarai köreiben működik a szolidaritás. Ha egy politikailag nem kóser interjú miatt főnökük ki akarja rúgni őket, már nem fog mellettük kiállni senki. A riporternő nagyon megrettent az előadástól, nyilvánvalóan még sohasem látott élő színházat, sohasem hallott szabad embereket szabadon beszélni. Az interjú során megpróbáltam referálni Shakespeare igencsak szókimondó, szabadszájú darabjaira, amelyeket ő csak a prűd, gyáva magyar fordítók közvetítésével ismer, akik mindmáig igyekeznek az annak idején részeg kocsmatöltelékeknek színházat csináló Shakespeare darabjait a kispolgári, mélységesen konzervatív magyar közönség számára szalonképessé tenni.
Beszéltem az amerikai (Lenny Bruce; a yippie-k; stand up comedy, stb.), francia, olasz és német kabarékról is, amelyek bátorságfokát el sem tudják képzelni Magyarországon. A folyamatos zaj és a riporternő ideges félelme miatt nem volt könnyű pontosan fogalmaznom, de azt hiszem, hogy amennyire a szűkös idő és a lehetetlen körülmények engedték minden lényeges dolgot elmondtam az előadásunkkal és társulatunkkal kapcsolatban. Az interjút a riporternő meg fogja vágni. Remélte, hogy zajos részeket kivágva is marad elég anyaga. Ha nem, felhív és esetleg csinálunk egy telefoninterjút, mondta. Megígérte, hogy tudatja velem az interjú sugárzásának időpontját.
Sokat mond a 21. század Magyarországának mentális állapotáról, a mindent átható paranoiáról, az országot ismét uraló "fortélyos félelemről", hogy előadásaink meghívóinak képeit - a trazitblog kivételével - egyetlen internetes portálon, vagy nyomtatott műsor újságban sem merték megjelentetni. A legtöbb helyen csak a társulat nevét és az előadás címét közölték, ha közöltek valamit egyáltalán, a képet és az előadást ismertető szöveget nem, s a közreműködők nevét is ritkán. A színház.hu portál még az előadás hírét sem merte közzé tenni. A magyarok - tisztelet a ritka kivételnek - szeretnek félni.
2008-12-30
WordCitizen
2008-12-30
Az élő színház művészete
Első rész
Színházat bárki létrehozhat és a műfajt aránytalanul sokan művelik is, de az élő színház a rengeteg működő színház közül csak az, amelyik aktuális. Az adott időre és helyre vonatkozik, az adott idő és hely éber embereinek aktuális élethelyzetében történik meg, velük kommunikál. A halott színház, bármennyire támogatja is a hatalom és a halál bűvöletében élő, vastapsoló közönség, engem nem érdekel. Csak nagyon ritkán látok élő színházat. Legtöbbször a halál szele csap meg, ahogy elkezdődik egy-egy nagy pénzből összehozott, gyárszerű infrastruktúrával támogatott, jól megfizetett közreműködők izzadtságos, örömtelen munkája révén létrejött előadás. Hosszú életem során, 1971-től kezdődően, ilyen, olyan minőségben (író, rendező, látványtervező, színész, stb.) sok száz színházi bemutató közreműködője voltam már, legtöbbjük – főleg a kőszínházak produkciói – halva született. Untam létrehozásuk folyamatát, pontosan tudtam, milyen szörnyű élményben lesz része a nézőterekre esetleg betévedő, éber embereknek, amikor elé teszik az élettelen végterméket. Ha színházba megyek, igyekszem a sor szélén, a kijárathoz közel találni ülőhelyet, hogy gyorsan, feltűnés nélkül kimenekülhessek, amint nyilvánvalóvá válik, hogy szellemi dögöt próbálnak szervezetembe csempészni. Néhány perc után már pontosan tudom, hogy mire számíthatok, s ha nem tudok kimenekülni a halott színház nézőteréről, fizikai rosszullét fog el. A halott színház nem energiát ad, hanem energiát szív ki belőlem. Egy-egy ilyen élmény után napokig fáradt, levert vagyok, s fortélyokon gondolkodom, amelyek segítségével elkerülhetem, hogy megint csapdába kerüljek. Újra és újra megfogadom, hogy nem fogok többé a halott színháznak sem közreműködőként, sem közönségként asszisztálni. Örülök, amikor sikerül betartanom ezt a fogadalmat, de bár krónikusan függetlennek, az élő színház igazi elkötelezettjének ismernek, ilyen értelemben tiszta múlttal én sem rendelkezem. Utólag persze nem hibáztatom magam a degradáló helyzetekért, hiszen mindig legjobb tudásom alapján döntök, de következő döntéseim kialakítása során igyekszem elkerülni azokat a múltbeli tévedéseket, amelyeket az utólagos sorselemzés során felismertem. Azt hiszem így működik az evolúció.
Amikor 2008 őszén a Jehuda Lőw Társaskört Kiss-Végh Emőkével és Ördög Tamással létrehoztuk, élő színházat akartunk csinálni. Nem a közönség elandalítása és egymás kínzása volt a célunk, hanem közös játék, ami a színház lényege. Független művészek lévén tudtuk, hogy csak a saját erőnkre, felkészültségünkre, találékonyságunkra, tehetségünkre számíthatunk. Tudtuk, hogy mi nem fogunk pályázati pénzeket, lelkendező kritikákat, kitüntetéseket kapni. Bennünket nem fognak a Nemzet Színészeivé, Príma Primisszimákká, díszpolgárokká választani. Ki fog közösíteni bennünket a „szakma”, s nagyon nehéz lesz megtalálni közönségünket. Ahogy a bolsevik diktatúra nem támogatta akkori független színházi munkámat (Kovács István Studió; Donauer Video Family Without Video & Friends; Donauer Arbeiter Familie Ohne Arbeit; Run by R.U.N.; Home Theatre, stb), a pénz és politika összefonódásának mai diktatúrája sem fog bennünket támogatni. Saját pénzünk nincs, márpedig a hagyományos módon működő színházak előadásai pénzbe kerülnek. Fizetni kell a próbahelyiségekért, a díszletekért, jelmezekért, az összes közreműködő idejéért és munkájáért. Az első pillanattól nyilvánvaló volt számunkra, hogy üres zsebekkel, támogatók nélkül hagyományos módon nem dolgozhatunk. A bolsevik diktatúrában azért nem próbálhattam, mert a társulatba telepített spiclik jelentései alapján betiltották volna a bemutatót. Most azért nem tudunk próbálni, mert nem tudjuk kifizetni a terembért, és mert a Kaposváron élő színészek Budapestre utazásainak, vagy az én Kaposvárra utazásaimnak a költségeit nem tudjuk állni. Az alaphelyzet tehát ismét az, amivel a diktatúra évei alatt kellett birkóznom: olyan előadásokat kell megterveznünk, amelyekhez nem kellenek próbák. Akkor a kényszer új színházi műfaj létrehozására késztetett. Most ugyanez a feladat áll előttünk, és nem csak azért, mert nincs módunk próbálni.
2008-12-30
Az élő színház művészete
Első rész
"A liberálisok mindent értenek, kivéve azokat, akik nem értik őket."
Lenny Bruce
Lenny Bruce
Színházat bárki létrehozhat és a műfajt aránytalanul sokan művelik is, de az élő színház a rengeteg működő színház közül csak az, amelyik aktuális. Az adott időre és helyre vonatkozik, az adott idő és hely éber embereinek aktuális élethelyzetében történik meg, velük kommunikál. A halott színház, bármennyire támogatja is a hatalom és a halál bűvöletében élő, vastapsoló közönség, engem nem érdekel. Csak nagyon ritkán látok élő színházat. Legtöbbször a halál szele csap meg, ahogy elkezdődik egy-egy nagy pénzből összehozott, gyárszerű infrastruktúrával támogatott, jól megfizetett közreműködők izzadtságos, örömtelen munkája révén létrejött előadás. Hosszú életem során, 1971-től kezdődően, ilyen, olyan minőségben (író, rendező, látványtervező, színész, stb.) sok száz színházi bemutató közreműködője voltam már, legtöbbjük – főleg a kőszínházak produkciói – halva született. Untam létrehozásuk folyamatát, pontosan tudtam, milyen szörnyű élményben lesz része a nézőterekre esetleg betévedő, éber embereknek, amikor elé teszik az élettelen végterméket. Ha színházba megyek, igyekszem a sor szélén, a kijárathoz közel találni ülőhelyet, hogy gyorsan, feltűnés nélkül kimenekülhessek, amint nyilvánvalóvá válik, hogy szellemi dögöt próbálnak szervezetembe csempészni. Néhány perc után már pontosan tudom, hogy mire számíthatok, s ha nem tudok kimenekülni a halott színház nézőteréről, fizikai rosszullét fog el. A halott színház nem energiát ad, hanem energiát szív ki belőlem. Egy-egy ilyen élmény után napokig fáradt, levert vagyok, s fortélyokon gondolkodom, amelyek segítségével elkerülhetem, hogy megint csapdába kerüljek. Újra és újra megfogadom, hogy nem fogok többé a halott színháznak sem közreműködőként, sem közönségként asszisztálni. Örülök, amikor sikerül betartanom ezt a fogadalmat, de bár krónikusan függetlennek, az élő színház igazi elkötelezettjének ismernek, ilyen értelemben tiszta múlttal én sem rendelkezem. Utólag persze nem hibáztatom magam a degradáló helyzetekért, hiszen mindig legjobb tudásom alapján döntök, de következő döntéseim kialakítása során igyekszem elkerülni azokat a múltbeli tévedéseket, amelyeket az utólagos sorselemzés során felismertem. Azt hiszem így működik az evolúció.
Amikor 2008 őszén a Jehuda Lőw Társaskört Kiss-Végh Emőkével és Ördög Tamással létrehoztuk, élő színházat akartunk csinálni. Nem a közönség elandalítása és egymás kínzása volt a célunk, hanem közös játék, ami a színház lényege. Független művészek lévén tudtuk, hogy csak a saját erőnkre, felkészültségünkre, találékonyságunkra, tehetségünkre számíthatunk. Tudtuk, hogy mi nem fogunk pályázati pénzeket, lelkendező kritikákat, kitüntetéseket kapni. Bennünket nem fognak a Nemzet Színészeivé, Príma Primisszimákká, díszpolgárokká választani. Ki fog közösíteni bennünket a „szakma”, s nagyon nehéz lesz megtalálni közönségünket. Ahogy a bolsevik diktatúra nem támogatta akkori független színházi munkámat (Kovács István Studió; Donauer Video Family Without Video & Friends; Donauer Arbeiter Familie Ohne Arbeit; Run by R.U.N.; Home Theatre, stb), a pénz és politika összefonódásának mai diktatúrája sem fog bennünket támogatni. Saját pénzünk nincs, márpedig a hagyományos módon működő színházak előadásai pénzbe kerülnek. Fizetni kell a próbahelyiségekért, a díszletekért, jelmezekért, az összes közreműködő idejéért és munkájáért. Az első pillanattól nyilvánvaló volt számunkra, hogy üres zsebekkel, támogatók nélkül hagyományos módon nem dolgozhatunk. A bolsevik diktatúrában azért nem próbálhattam, mert a társulatba telepített spiclik jelentései alapján betiltották volna a bemutatót. Most azért nem tudunk próbálni, mert nem tudjuk kifizetni a terembért, és mert a Kaposváron élő színészek Budapestre utazásainak, vagy az én Kaposvárra utazásaimnak a költségeit nem tudjuk állni. Az alaphelyzet tehát ismét az, amivel a diktatúra évei alatt kellett birkóznom: olyan előadásokat kell megterveznünk, amelyekhez nem kellenek próbák. Akkor a kényszer új színházi műfaj létrehozására késztetett. Most ugyanez a feladat áll előttünk, és nem csak azért, mert nincs módunk próbálni.
A helyzet annyiban romlott a 30-40 évvel ezelőttihez képest, hogy a művészet a szórakoztatóipar része lett. A mai közönség nem erőt, bátorságot, hitet nyerni, együtt gondolkodni, együtt lenni jár színházba, mint az egypárti diktatúra idején, hanem kikapcsolódást, szórakozást keres. Meg akar feledkezni önmagáról, a félelmeiről és gondjairól, le akarja állítani a gondolatait. Ilúziókat keres. Erre a célra programok óriási választéka áll a rendelkezésére. Míg a diktatúra idején meg sem kellett hirdetni egy-egy független színházi előadást, a hír szájról-szájra terjedt és a szabadságra éhező emberek legtöbbször megtöltötték a nézőtereket, most a közönségszervezés több energiát igényel, mint az előadás létrehozása. Ezt a munkát az államilag támogatott kulturális intézményekben jólfizetett szakemberek végzik. Mi a "tűrt" kategóriába tartozunk, nem kapunk külső támogatást. Nincs pénzünk hirdetésekre, a média lekenyerezésére, PR szakemberek alkalmazására. A közönségszervezést is magunknak kell végeznünk. Mi, ha akarnánk se dolgozhatnánk a Lear király ezredik reinterpretációján, amit a támogatott színházak kényelmesen megtehetnek. Ha közönséget akarunk előadásainkhoz, olyan színházat kell csinálnunk, amelynek egyrészt látatlanban is hírértéke van, másrészt roppant szórakoztató. Hogy jó nyomon járunk, azt a legutóbbi előadásunk zsúfolásig megtelt nézőtere bizonyítja. Persze minden alkalommal bizonyítanunk kell. Előadásainkra, a halott színházak előadásaival ellentétben nem megszokásból, sznobizmusból jönnek az emberek, hanem mert a frissesség élményére számítanak. Igen könnyű a független színházak közönségének érdeklődését elveszíteni. Nálunk nincsenek bérletek, nem népszerűsítik előadásainkat a kritikusok, rádiók, televíziók. Elég egyetlen olyan előadás, amely nem felel meg közönségünk elvárásainak, s máris valami más produkcióhoz pártolnak, vagy az extrém sportok valamelyikét választják és színház helyett siklóernyőzni kezdenek, beíratkoznak egy kung fu tanfolyamra, skorpiótenyésztésbe fognak, esetleg hordóba zárva legurulnak a Niagarán.
2008-12-31
WordCitizen
2008-12-31
Az élő színház művészete
Második rész
A darabok szövegkönyvét, „forgatókönyvét” én írom, majd közösen alakítjuk megvalósíthatóvá. A tervezés során igyekszem olyan megoldásokat találni, amelyek révén próbák nélkül is összejön az előadás. Persze nem lehet mindent előre látni, mindent tökéletesen megtervezni. A Jehuda Lőw Társaskör tagjaival még egymás képességeit sem ismerjük tökéletesen, nem tudjuk, hogy a vállalt feladatokat az egyes részvevők milyen mértékben tudják teljesíteni. Minden előadásból tanulunk. Nem akarjuk ugyanazt a hibát kétszer elkövetni.
Először a budapesti Sirályban kaptunk fellépési lehetőséget. Ott, ahol néhány héttel korábban antiszemiták hígított tehéntrágyával és savval öntötték le egy színházi előadás közreműködőit és közönségüket, miközben a Tomcat nevű blogger videora vette a támadást. A tetteseket mindmáig nem találta meg a rendőrség. Ezt az eseményt láttuk a helyhez kötődő legfontosabb aktualitásnak, ehhez a történethez kapcsolódik az első három helyspecifikus előadásunk (a Gólem, Gólem trilógia) témája, s nem kis mértékben társulatunk nevének megszületése is. A 15. században élt prágai rabbit választottuk névadónkul, aki egy óriást épített agyagból, majd életre keltette, hogy segítségével megvédje a zsidó közösséget a városban tomboló antiszemitáktól. Három részletben előadott első darabunk ezt a történetet alkalmazta az adott helyzetre, kontextusra.
Nem titok, hogy a Sirály a budapesti fiatal zsidó értelmiség egyik kedvelt találkozóhelye. Első beszélgetésünk során a klub illetékese arról informált bennünket, hogy a törzsközönségük – mint a fiatal generációkhoz tartozók legtöbbje világszerte – nem kedveli a színházat. Az új generációk már nem fogalmakban, hanem képekben, érzetekben, „feelingekben” gondolkodnak. Szövegértési, értelmezési képességük pedig, az előző generációk nem túlságosan fejlett hasonló adottságaihoz képest is riasztóan fejletlen. Nemcsak a szavaktól irtóznak, hanem idegen tőlük a színészek ágálása, ordítozása, suttogása, az imitáció bármiféle formája is, amit pozitív jelenségnek tartok. Szerettük volna a Sirály törzsvendégeit rávenni, hogy nézzék meg bemutatóinkat, ezért lett első előadásunk (Megint kell egy Gólem) mottója „Ez nem színház, nem kell félni!”.
Az első előadás nézői, bár a végén vastapssal jutalmazták a közreműködőket, és a személyes beszélgetések során elmondták, hogy nagyon jól szórakoztak, hosszúnak találták az előadást. Ugyanők persze önként végigülnek egy két-három órás, redundanciával, locsogással teli, imitációs, halott kőszínházi előadást, s eszükbe sem jut, hogy esetleges kritikáikkal megkeressék a rendezőt, vagy közreműködőket. Független, pénz és infrastruktúra nélküli színházak esetében, mint a miénk, nincsenek gátlásaik, s kötelességüknek érzik még azt is kritizálni, ami tetszett nekik. Millió apró kritikus, önkéntes cenzor országa ez, akik általában nem csinálnak semmit, és mindent elfogadnak a hatalomtól, de azonnal megpróbálják ízekre szedni a független kezdeményezéseket. Bár a közönségnek nincs mindig igaza, tanultunk az esetből. Az első előadást hosszúnak találók megnyugtatására új mottót választottunk a Gólem, Gólem trilógia második részéhez (Gólemünk): „Ez nem színház, nem lesz hosszú!” Az első előadás háttérismereteket, műveltséget, szélesebb körű tájékozottságot, fókuszálási éa asszociációs képességet feltételező tréfái helyett pedig a magunk módján megírt celeb-híreket olvastunk fel, és fingóversenyt rendeztünk, amelyeket kitörő örömmel fogadott az értelmiségi közönség. Elhagytuk az előadás előtt vetíteni tervezett filmet és a háttérvetítést is, mert fárasztották a közönséget (legalábbis egy részüket) és a háttérvetítés megosztotta a figyelmüket. Átrendeztük, megfordítottuk a nézőteret, asztalokat tettünk be, hogy legyen hová rakniuk a poharaikat. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult. A kőszínházakban az emberek elfogadják, hogy a nézőtéren nincsenek asztalok és nem lehet italokat bevinni, úgy is zokszó nélkül, áhítatosan végigülik a miénknél jóval hosszabb, számomra legtöbbször mérhetetlenül unalmas, közhelyekkel, elcsépelt poénokkal, vulgárpszichológiával operáló, rossz színészi rutinok összerakásával, óriási pénzekből legyártott előadásokat. Független színházak esetében azonban megkövetelik a kocsmai hangulatot, lényegében olyan színházat akarnak, mint Shakespeare idejében, ahol ihatnak előadás közben és közbekiabálhatnak, amit kőszínházakban sohasem tennének.
2008-12-31
Az élő színház művészete
Második rész
"Ha kibírod a forró ólmos beöntést, dobhatod az első követ."
Lenny Bruce
Lenny Bruce
A darabok szövegkönyvét, „forgatókönyvét” én írom, majd közösen alakítjuk megvalósíthatóvá. A tervezés során igyekszem olyan megoldásokat találni, amelyek révén próbák nélkül is összejön az előadás. Persze nem lehet mindent előre látni, mindent tökéletesen megtervezni. A Jehuda Lőw Társaskör tagjaival még egymás képességeit sem ismerjük tökéletesen, nem tudjuk, hogy a vállalt feladatokat az egyes részvevők milyen mértékben tudják teljesíteni. Minden előadásból tanulunk. Nem akarjuk ugyanazt a hibát kétszer elkövetni.
Először a budapesti Sirályban kaptunk fellépési lehetőséget. Ott, ahol néhány héttel korábban antiszemiták hígított tehéntrágyával és savval öntötték le egy színházi előadás közreműködőit és közönségüket, miközben a Tomcat nevű blogger videora vette a támadást. A tetteseket mindmáig nem találta meg a rendőrség. Ezt az eseményt láttuk a helyhez kötődő legfontosabb aktualitásnak, ehhez a történethez kapcsolódik az első három helyspecifikus előadásunk (a Gólem, Gólem trilógia) témája, s nem kis mértékben társulatunk nevének megszületése is. A 15. században élt prágai rabbit választottuk névadónkul, aki egy óriást épített agyagból, majd életre keltette, hogy segítségével megvédje a zsidó közösséget a városban tomboló antiszemitáktól. Három részletben előadott első darabunk ezt a történetet alkalmazta az adott helyzetre, kontextusra.
Nem titok, hogy a Sirály a budapesti fiatal zsidó értelmiség egyik kedvelt találkozóhelye. Első beszélgetésünk során a klub illetékese arról informált bennünket, hogy a törzsközönségük – mint a fiatal generációkhoz tartozók legtöbbje világszerte – nem kedveli a színházat. Az új generációk már nem fogalmakban, hanem képekben, érzetekben, „feelingekben” gondolkodnak. Szövegértési, értelmezési képességük pedig, az előző generációk nem túlságosan fejlett hasonló adottságaihoz képest is riasztóan fejletlen. Nemcsak a szavaktól irtóznak, hanem idegen tőlük a színészek ágálása, ordítozása, suttogása, az imitáció bármiféle formája is, amit pozitív jelenségnek tartok. Szerettük volna a Sirály törzsvendégeit rávenni, hogy nézzék meg bemutatóinkat, ezért lett első előadásunk (Megint kell egy Gólem) mottója „Ez nem színház, nem kell félni!”.
Az első előadás nézői, bár a végén vastapssal jutalmazták a közreműködőket, és a személyes beszélgetések során elmondták, hogy nagyon jól szórakoztak, hosszúnak találták az előadást. Ugyanők persze önként végigülnek egy két-három órás, redundanciával, locsogással teli, imitációs, halott kőszínházi előadást, s eszükbe sem jut, hogy esetleges kritikáikkal megkeressék a rendezőt, vagy közreműködőket. Független, pénz és infrastruktúra nélküli színházak esetében, mint a miénk, nincsenek gátlásaik, s kötelességüknek érzik még azt is kritizálni, ami tetszett nekik. Millió apró kritikus, önkéntes cenzor országa ez, akik általában nem csinálnak semmit, és mindent elfogadnak a hatalomtól, de azonnal megpróbálják ízekre szedni a független kezdeményezéseket. Bár a közönségnek nincs mindig igaza, tanultunk az esetből. Az első előadást hosszúnak találók megnyugtatására új mottót választottunk a Gólem, Gólem trilógia második részéhez (Gólemünk): „Ez nem színház, nem lesz hosszú!” Az első előadás háttérismereteket, műveltséget, szélesebb körű tájékozottságot, fókuszálási éa asszociációs képességet feltételező tréfái helyett pedig a magunk módján megírt celeb-híreket olvastunk fel, és fingóversenyt rendeztünk, amelyeket kitörő örömmel fogadott az értelmiségi közönség. Elhagytuk az előadás előtt vetíteni tervezett filmet és a háttérvetítést is, mert fárasztották a közönséget (legalábbis egy részüket) és a háttérvetítés megosztotta a figyelmüket. Átrendeztük, megfordítottuk a nézőteret, asztalokat tettünk be, hogy legyen hová rakniuk a poharaikat. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult. A kőszínházakban az emberek elfogadják, hogy a nézőtéren nincsenek asztalok és nem lehet italokat bevinni, úgy is zokszó nélkül, áhítatosan végigülik a miénknél jóval hosszabb, számomra legtöbbször mérhetetlenül unalmas, közhelyekkel, elcsépelt poénokkal, vulgárpszichológiával operáló, rossz színészi rutinok összerakásával, óriási pénzekből legyártott előadásokat. Független színházak esetében azonban megkövetelik a kocsmai hangulatot, lényegében olyan színházat akarnak, mint Shakespeare idejében, ahol ihatnak előadás közben és közbekiabálhatnak, amit kőszínházakban sohasem tennének.
2009-01-01
WordCitizen
2009-01-01
Az élő színház művészete
Harmadik rész
Bízva abban, hogy bár a Sirály közönsége utálja a színházat, de talán ők is szeretnek nevetni, a Jehuda Lőw Társaskör első előadássorozatának kitalálásakor a Magyarországon a 20. század elején, az első világháborúig, Amerikában mindmáig virágzó szókimondó, aktualitásra törekvő zsidó kabaréhoz fordultunk inspirációért. Első előadássorozatunknak a Kóser Kabaré címet adtuk.
Engem mindig foglalkoztatott a műfaj. Az 1960-70-es években gyűjtöttem a régi zsidó kabarék hangfelvételeit, konferanszokat, villámtréfákat, jeleneteket, kuplékat a század elejéről. A Ganz-MÁVAG Művelődési Központban dolgozó barátom, Papp Tamás segítségével az épület befalazott és általuk kibontott (l. Lábjegyzet 1.) alagsori helyiségében, és egy általa ismert könyv- és hanglemezgyűjtő archívumában számos korabeli lemezt találtam, amelyek tartalmát hangszalagra rögzítettem. A felvételek egy részét felhasználtam akkori színházi előadásaimban és filmjeimben. Amikor 1978-ban Párizsba emigráltam, munkáimat, könyveimet, írásaimat, képzőművészeti alkotásaimat, fényképgyűjteményemet, hang- video- és filmfelvételeimet az akkor érvényes törvényi korlátozások miatt nem vihettem magammal. Magyarországon maradt barátaimra, munkatársaimra bíztam őket, kérve, hogy ha megváltoznak a viszonyok Magyarországon és visszatérhetek Budapestre, adják majd vissza a rájuk bízott értékeimet. Amikor az 1990-es években először Magyarországra látogattam, kiderült, hogy a megőrzésre átadott munkáim, gyűjteményeim nagy része elkallódott. Időközben meghalt Papp Tamás barátom. Szellemi hagyatékának gondozója, változó indoklásokkal mindmáig nem hajlandó visszaadni a Tamásra bízott értékeimet. Először azt mondta, hogy „disszidálásommal” lemondtam munkáimhoz, gyűjteményeimhez fűződő jogaimról, s ő a magyar nép nevében birtokba vette őket. Később közölte, hogy azért nem adja vissza a dolgaimat, mert úgy gondolja, hogy megőrültem, s attól tart, hogy megsemmisíteném őket, ha a kezembe kerülnének.
A régi zsidó kabarék birtokomba került hangfelvételei elvesztek ugyan, de mindmáig hallom belső füleimmel az egykori szereplőket, jellegzetes hanghordozásukat, poénjaikat, dalaikat, s ezek a stílusjegyek az én közvetítésemmel felbukkannak a Kóser Kabaré sorozat előadásaiban. Nemcsak a rég meghalt komikusok előadásmódja szolgált számunkra például, hanem merészségük is. A korabeli közélet visszásságai, szereplői mellett saját magukból, saját zsidóságukból is viccet csináltak. Ezt a hagyományt is fel akartuk éleszteni előadásainkban, mert úgy gondoljuk, hogy igazi erőt az ad az embernek, ha mgtanul nevetni saját magán. Az öngúny, önirónia képessége tette a „legvidámabb barakká” a bolsevista diktatúra Magyarországát, ez segítette leginkább az akkor elnyomottakat a túlélésben. Úgy gondoljuk, hogy a mostani helyzetet is csak az önmagunkra való rálátással, önmagunkkal való egészséges, vidám viszonnyal lehet túlélni. A 20. század elején működő zsidó kabarék műsorait a kor legnagyobb írói, többek között Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Rejtő Jenő írták. Az ő igényességük és az amerikai Lenny Bruce - l. Lábjegyzet 2. - és a yippie-k lelki szabadságának példája vezérel, amikor a darabok szövegkönyveit írom. Úgy gondolom, hogy kortárs zsidó kabarénk voltaképpen élő, yippie színház. "Be local" (Légy helyi), írták Párizs házfalaira az 1960-as évek francia szituacionistái.
Lábjegyzet 1. A Svájcból Magyarországra költözött Abraham Ganz egyike volt a magyar ipar megalapítóinak, a 19. század elején. Ganz puritán, humanista ember volt, sokat tett munkásai jólétéért. Többek között korszerű lakótelepet és művelődési központot épített nekik. A munkáslakásokban fürdőszoba és központi fűtés volt. Még a polgári lakások között is ritkaságszámba ment az ilyen a 19. század elején Budapesten. Megszervezte a szemét összegyűjtését és elszállítását. Addig egyszerűen kidobták az utcára a szemetet azon a környéken. A Művelődési Központban óriási színházterem, jól felszerelt könyvtár és csempézett uszoda állt a munkások és családtagjaik rendelkezésére. Az 1947-ben bekövetkezett bolsevik hatalomátvétel után a hatóságok mindent megtettek a humanista kapitalista emlékének eltörléséért. A Művelődési Központ alagsorában lévő könyvtárhoz és uszodához vezető folyosót befalaztatták, hogy a munkások ne hasonlíthassák össze saját nyomorúságos életkörülményeiket száz évvel korábban élt elődjeik komfortjával. Az 1970-es évek elején, az Iskolatelevízió megbízásából ismeretterjesztő filmet készítettem a Ganz gyár történetéről. Az adatgyűjtés során a Ganz-MÁVAG Művelődési Központban dolgozó Papp Tamás hívta fel a figyelmemet a befalazott folyosóra az épület alagsorában. Rést bontottunk a falon és bejutottunk a negyedszázaddal korábban befalazott folyosóra. Elsőnek egy széket pillantottunk meg. Nyilván az a munkás felejtette ott, aki kicsavarta és elvitte a mennyezeti foglalatból a villanykörtét. Megtaláltuk a gyönyörű, mintás csempékkel burkolt úszómedencét és az egykori könyvraktárt, benne halomra dobált könyvek és hanglemezek százaival. Innen származtak a 20. század elején működő zsidó kabarék gyűjteményembe került első hangfelvételei. A Ganz Ábrahám című, az 1970-es évek híres kabaré színészeinek (például Kazal László, Farkas Antal) közreműködésével készült filmem nem nyerte meg a televíziós cenzorok tetszését. Főleg az zavarta őket, hogy a filmben megjelenő német és svájci származású ipar-alapítók és budapesti polgárok, az igazságnak megfelelően németül beszéltek, szavaikat magyar nyelvű feliratok tolmácsolták. Azon is felháborodtak, hogy a kapitalista Ganz Ábrahámot egyértelműen progresszív, jólelkű emberként mutattam be. A filmet tudtom és beleegyezésem nélkül átszerkesztették. Többé nem kaptam hasonló megbízást az Iskolatelevíziótól. Korábban ugyancsak az ő felkérésükre készítettem el a Radnóti Miklósról szóló, Kőszegi Ábel hasonló című könyve inspirálta Töredék, valamint az Ady és kora, és az Ady és a világháború című filmeket, az utóbbi kettőt Latinovits Zoltán közreműködésével. Nem tudom, hogy az Iskolatelevízió megszűnése után mi lett a filmek sorsa. Lehet, hogy a közszolgálati televízió valamelyik raktárában porosodnak, de az is elképzelhető, hogy megsemmisítették őket . A Ganz film elkészülte után, Papp Tamás szervezésében nagy érdeklődéssel fogadott ipartörténeti előadás sorozatot tartottam a Ganz-MÁVAG munkásainak. Beszéltem nekik gyáruk alapítójáról és elődeik életéről. Az előadássorozatot néhány előadás után a gyár párttitkára leállíttatta.
Lábjegyzet 2. A Leonard Alfred Schneider néven született Lenny Bruce (1925 - 1966) az 1950-60-as évek Amerikájának egyik legszabadabb szellemű stand-up komédiása, írója, társadalomkritikusa és szatíristája volt. Számos alkalommal bíróság elé állították, obszcenitásért el is ítélték előadásai miatt. Mentalitására igen jellemző ez a történet: 1951-ben a floridai Miamiban letartóztatták, mert egy közép-amerikai lepratelep számára adományokat gyűjtő papnak adta ki magát. A tárgyaláson felmentették, de később megjelent félig fikciós önéletrajzában beismerte, hogy kb. 8000 dollárt sikerült papnak öltözve összegyűjtenie, amiből 2500 dollárt elküldött a lepratelepnek, a többit megtartotta magának. Heroin túladagolás következtében halt meg, 41 éves korában. "Az egyetlen őszinte műfaj a nevetés, a komédia.", mondta. "Próbálj meg egy órán belül háromszor hamisan nevetni - ha ha ha ha ha ha ha ha -, elvisznek a diliházba."
2009-01-01
Az élő színház művészete
Harmadik rész
"Ha Jézust 20 évvel ezelőtt ölték volna meg, a katolikus
iskolásgyerekek most apró villamosszékeket viselnének a
nyakukon, a láncon lógó kereszt helyett."
Lenny Bruce
iskolásgyerekek most apró villamosszékeket viselnének a
nyakukon, a láncon lógó kereszt helyett."
Lenny Bruce
Bízva abban, hogy bár a Sirály közönsége utálja a színházat, de talán ők is szeretnek nevetni, a Jehuda Lőw Társaskör első előadássorozatának kitalálásakor a Magyarországon a 20. század elején, az első világháborúig, Amerikában mindmáig virágzó szókimondó, aktualitásra törekvő zsidó kabaréhoz fordultunk inspirációért. Első előadássorozatunknak a Kóser Kabaré címet adtuk.Engem mindig foglalkoztatott a műfaj. Az 1960-70-es években gyűjtöttem a régi zsidó kabarék hangfelvételeit, konferanszokat, villámtréfákat, jeleneteket, kuplékat a század elejéről. A Ganz-MÁVAG Művelődési Központban dolgozó barátom, Papp Tamás segítségével az épület befalazott és általuk kibontott (l. Lábjegyzet 1.) alagsori helyiségében, és egy általa ismert könyv- és hanglemezgyűjtő archívumában számos korabeli lemezt találtam, amelyek tartalmát hangszalagra rögzítettem. A felvételek egy részét felhasználtam akkori színházi előadásaimban és filmjeimben. Amikor 1978-ban Párizsba emigráltam, munkáimat, könyveimet, írásaimat, képzőművészeti alkotásaimat, fényképgyűjteményemet, hang- video- és filmfelvételeimet az akkor érvényes törvényi korlátozások miatt nem vihettem magammal. Magyarországon maradt barátaimra, munkatársaimra bíztam őket, kérve, hogy ha megváltoznak a viszonyok Magyarországon és visszatérhetek Budapestre, adják majd vissza a rájuk bízott értékeimet. Amikor az 1990-es években először Magyarországra látogattam, kiderült, hogy a megőrzésre átadott munkáim, gyűjteményeim nagy része elkallódott. Időközben meghalt Papp Tamás barátom. Szellemi hagyatékának gondozója, változó indoklásokkal mindmáig nem hajlandó visszaadni a Tamásra bízott értékeimet. Először azt mondta, hogy „disszidálásommal” lemondtam munkáimhoz, gyűjteményeimhez fűződő jogaimról, s ő a magyar nép nevében birtokba vette őket. Később közölte, hogy azért nem adja vissza a dolgaimat, mert úgy gondolja, hogy megőrültem, s attól tart, hogy megsemmisíteném őket, ha a kezembe kerülnének.
A régi zsidó kabarék birtokomba került hangfelvételei elvesztek ugyan, de mindmáig hallom belső füleimmel az egykori szereplőket, jellegzetes hanghordozásukat, poénjaikat, dalaikat, s ezek a stílusjegyek az én közvetítésemmel felbukkannak a Kóser Kabaré sorozat előadásaiban. Nemcsak a rég meghalt komikusok előadásmódja szolgált számunkra például, hanem merészségük is. A korabeli közélet visszásságai, szereplői mellett saját magukból, saját zsidóságukból is viccet csináltak. Ezt a hagyományt is fel akartuk éleszteni előadásainkban, mert úgy gondoljuk, hogy igazi erőt az ad az embernek, ha mgtanul nevetni saját magán. Az öngúny, önirónia képessége tette a „legvidámabb barakká” a bolsevista diktatúra Magyarországát, ez segítette leginkább az akkor elnyomottakat a túlélésben. Úgy gondoljuk, hogy a mostani helyzetet is csak az önmagunkra való rálátással, önmagunkkal való egészséges, vidám viszonnyal lehet túlélni. A 20. század elején működő zsidó kabarék műsorait a kor legnagyobb írói, többek között Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Rejtő Jenő írták. Az ő igényességük és az amerikai Lenny Bruce - l. Lábjegyzet 2. - és a yippie-k lelki szabadságának példája vezérel, amikor a darabok szövegkönyveit írom. Úgy gondolom, hogy kortárs zsidó kabarénk voltaképpen élő, yippie színház. "Be local" (Légy helyi), írták Párizs házfalaira az 1960-as évek francia szituacionistái. Lábjegyzet 1. A Svájcból Magyarországra költözött Abraham Ganz egyike volt a magyar ipar megalapítóinak, a 19. század elején. Ganz puritán, humanista ember volt, sokat tett munkásai jólétéért. Többek között korszerű lakótelepet és művelődési központot épített nekik. A munkáslakásokban fürdőszoba és központi fűtés volt. Még a polgári lakások között is ritkaságszámba ment az ilyen a 19. század elején Budapesten. Megszervezte a szemét összegyűjtését és elszállítását. Addig egyszerűen kidobták az utcára a szemetet azon a környéken. A Művelődési Központban óriási színházterem, jól felszerelt könyvtár és csempézett uszoda állt a munkások és családtagjaik rendelkezésére. Az 1947-ben bekövetkezett bolsevik hatalomátvétel után a hatóságok mindent megtettek a humanista kapitalista emlékének eltörléséért. A Művelődési Központ alagsorában lévő könyvtárhoz és uszodához vezető folyosót befalaztatták, hogy a munkások ne hasonlíthassák össze saját nyomorúságos életkörülményeiket száz évvel korábban élt elődjeik komfortjával. Az 1970-es évek elején, az Iskolatelevízió megbízásából ismeretterjesztő filmet készítettem a Ganz gyár történetéről. Az adatgyűjtés során a Ganz-MÁVAG Művelődési Központban dolgozó Papp Tamás hívta fel a figyelmemet a befalazott folyosóra az épület alagsorában. Rést bontottunk a falon és bejutottunk a negyedszázaddal korábban befalazott folyosóra. Elsőnek egy széket pillantottunk meg. Nyilván az a munkás felejtette ott, aki kicsavarta és elvitte a mennyezeti foglalatból a villanykörtét. Megtaláltuk a gyönyörű, mintás csempékkel burkolt úszómedencét és az egykori könyvraktárt, benne halomra dobált könyvek és hanglemezek százaival. Innen származtak a 20. század elején működő zsidó kabarék gyűjteményembe került első hangfelvételei. A Ganz Ábrahám című, az 1970-es évek híres kabaré színészeinek (például Kazal László, Farkas Antal) közreműködésével készült filmem nem nyerte meg a televíziós cenzorok tetszését. Főleg az zavarta őket, hogy a filmben megjelenő német és svájci származású ipar-alapítók és budapesti polgárok, az igazságnak megfelelően németül beszéltek, szavaikat magyar nyelvű feliratok tolmácsolták. Azon is felháborodtak, hogy a kapitalista Ganz Ábrahámot egyértelműen progresszív, jólelkű emberként mutattam be. A filmet tudtom és beleegyezésem nélkül átszerkesztették. Többé nem kaptam hasonló megbízást az Iskolatelevíziótól. Korábban ugyancsak az ő felkérésükre készítettem el a Radnóti Miklósról szóló, Kőszegi Ábel hasonló című könyve inspirálta Töredék, valamint az Ady és kora, és az Ady és a világháború című filmeket, az utóbbi kettőt Latinovits Zoltán közreműködésével. Nem tudom, hogy az Iskolatelevízió megszűnése után mi lett a filmek sorsa. Lehet, hogy a közszolgálati televízió valamelyik raktárában porosodnak, de az is elképzelhető, hogy megsemmisítették őket . A Ganz film elkészülte után, Papp Tamás szervezésében nagy érdeklődéssel fogadott ipartörténeti előadás sorozatot tartottam a Ganz-MÁVAG munkásainak. Beszéltem nekik gyáruk alapítójáról és elődeik életéről. Az előadássorozatot néhány előadás után a gyár párttitkára leállíttatta.
Lábjegyzet 2. A Leonard Alfred Schneider néven született Lenny Bruce (1925 - 1966) az 1950-60-as évek Amerikájának egyik legszabadabb szellemű stand-up komédiása, írója, társadalomkritikusa és szatíristája volt. Számos alkalommal bíróság elé állították, obszcenitásért el is ítélték előadásai miatt. Mentalitására igen jellemző ez a történet: 1951-ben a floridai Miamiban letartóztatták, mert egy közép-amerikai lepratelep számára adományokat gyűjtő papnak adta ki magát. A tárgyaláson felmentették, de később megjelent félig fikciós önéletrajzában beismerte, hogy kb. 8000 dollárt sikerült papnak öltözve összegyűjtenie, amiből 2500 dollárt elküldött a lepratelepnek, a többit megtartotta magának. Heroin túladagolás következtében halt meg, 41 éves korában. "Az egyetlen őszinte műfaj a nevetés, a komédia.", mondta. "Próbálj meg egy órán belül háromszor hamisan nevetni - ha ha ha ha ha ha ha ha -, elvisznek a diliházba."
2009-01-04
WordCitizen
2009-01-04
Az élő színház művészete
Negyedik rész
Még a beszéd kialakulása előtt történt, hogy az egyik ősember mutogatással, hörgéssel, visítással vadászni induló társai tudtára adta, nem tud velük tartani, mert nagyon beteg, rosszul érzi magát. A valóságban semmi baja sem volt, csak nem akart a hóviharban vadállatokat kergetni. Akkor még működött az emberek közötti szolidaritás, képesek voltak empátiára, ezért hoztak a zsákmányból betegnek vélt társuknak. Az felfalta részét, közben magában jól mulatott azon, hogy sikerült átvernie hordatársait. Így született az élő színház, amely sok ezer éves története során számos mutáción ment át túlélése érdekében, míg végül a tömegtársadalom megszilárdulása során, a szolidaritással, empátiával együtt át nem adták az enyészetnek.
A Gólemünk című előadásunk egyik nézője írja: "Nagyon tetszett az elődás. Régen nem nevettem ilyen jót. Csak azt nem értem, hogy hogyan férhetett be a Gólem lemetszett, mintegy másfél kiló súlyú fitymája a rabbi kalapja alá. A Gólem, Gólem trilógia első részének elődásán, még mielőtt a rabbi elrejtőzött a hangszóróban láttam, hogy a kalapja túl kicsi volt a bizony meglehetősen nagy fejéhez képest, még a mobiltelefon is alig fért be alá, egy ízben ki is esett. Ha még a mobilnak is kevés volt a hely a kalap alatt, hogyan lehetett oda még egy másfél kilós bőrlebenyt is begyömöszölni?" Nos, a kedves nézőnek igaza van, a Gólem fitymája valóban nem fért be a rabbi nagyapjától örökölt kalapja alá, ezért mielőtt a hangszóróba rejtőzött volna, az első előadás teljes bevételét új, nagyobb kalap vásárlására költötte, amely alá nemcsak mobilja és a fityma, hanem a sumér démontól visszalopott Áfa-kulcsok, Bruttó és Nettó is befértek.
2009-01-04
Az élő színház művészete
Negyedik rész
Még a beszéd kialakulása előtt történt, hogy az egyik ősember mutogatással, hörgéssel, visítással vadászni induló társai tudtára adta, nem tud velük tartani, mert nagyon beteg, rosszul érzi magát. A valóságban semmi baja sem volt, csak nem akart a hóviharban vadállatokat kergetni. Akkor még működött az emberek közötti szolidaritás, képesek voltak empátiára, ezért hoztak a zsákmányból betegnek vélt társuknak. Az felfalta részét, közben magában jól mulatott azon, hogy sikerült átvernie hordatársait. Így született az élő színház, amely sok ezer éves története során számos mutáción ment át túlélése érdekében, míg végül a tömegtársadalom megszilárdulása során, a szolidaritással, empátiával együtt át nem adták az enyészetnek.
A Gólemünk című előadásunk egyik nézője írja: "Nagyon tetszett az elődás. Régen nem nevettem ilyen jót. Csak azt nem értem, hogy hogyan férhetett be a Gólem lemetszett, mintegy másfél kiló súlyú fitymája a rabbi kalapja alá. A Gólem, Gólem trilógia első részének elődásán, még mielőtt a rabbi elrejtőzött a hangszóróban láttam, hogy a kalapja túl kicsi volt a bizony meglehetősen nagy fejéhez képest, még a mobiltelefon is alig fért be alá, egy ízben ki is esett. Ha még a mobilnak is kevés volt a hely a kalap alatt, hogyan lehetett oda még egy másfél kilós bőrlebenyt is begyömöszölni?" Nos, a kedves nézőnek igaza van, a Gólem fitymája valóban nem fért be a rabbi nagyapjától örökölt kalapja alá, ezért mielőtt a hangszóróba rejtőzött volna, az első előadás teljes bevételét új, nagyobb kalap vásárlására költötte, amely alá nemcsak mobilja és a fityma, hanem a sumér démontól visszalopott Áfa-kulcsok, Bruttó és Nettó is befértek.
2009-01-26
WordCitizen
Egy kurzus vége, új utazás kezdete
2009-01-26
A Jehuda Lőw Társaskör tegnap, 2009. január 25-én este mutatta be a Gólem, Gólem trilógia Golem Go Home című harmadik, befejező részét a budapesti Sirályban. Most is telt ház előtt játszottunk, a kabaré műfaja és a PR módszerünk működik. Tehát eljött az ideje annak, hogy tovább lépjünk, egy radikálisan más irányba. Február 9-én este nem színházi előadást, hanem video vetítést tartunk. A Downtown Blues és Karib könyv című videokönyveimet mutatom be a Sirályban. Március 29-én a l'Odyssée ŕ Électronique munkacímű elektronikus oratóriumomat fogjuk előadni. A mű Odüsszeusz és felesége, Pénelopé történetének aktualitására épül. A zenét tengeri hullámok és szelek hangjára, tengerészdaloktól inspirálva thereminre és elektronikára komponálom. Önálló koncertként (Sir David O'Clock néven, TimeTown címmel), DJ Sanyi közreműködésével február 7-én, a CINETRIP Stargate programja keretében, a budapesti Rudas fürdőben fogom először játszani, majd február 11-én, a WordCitizen/JazzTalk sorozatba illesztve a Merlin Nemzetközi Színházban is bemutatom. A teljes mű március végi bemutatójára 3 projektorra komponált video háttérvetítést is készítek, a Mediterrán térségben felvett video anyagaim felhasználásával. Februárban médiatörténeti előadás sorozatot kezdek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem harmadéves hallgatóinak. Azt tervezem, hogy bevonom a diákokat is a háttérvetítés elkészítésének munkálataiba, így a gyakorlatban ismerkedhetnek meg a video készítés titkaival.
Egy kurzus vége, új utazás kezdete
2009-01-26
A Jehuda Lőw Társaskör tegnap, 2009. január 25-én este mutatta be a Gólem, Gólem trilógia Golem Go Home című harmadik, befejező részét a budapesti Sirályban. Most is telt ház előtt játszottunk, a kabaré műfaja és a PR módszerünk működik. Tehát eljött az ideje annak, hogy tovább lépjünk, egy radikálisan más irányba. Február 9-én este nem színházi előadást, hanem video vetítést tartunk. A Downtown Blues és Karib könyv című videokönyveimet mutatom be a Sirályban. Március 29-én a l'Odyssée ŕ Électronique munkacímű elektronikus oratóriumomat fogjuk előadni. A mű Odüsszeusz és felesége, Pénelopé történetének aktualitására épül. A zenét tengeri hullámok és szelek hangjára, tengerészdaloktól inspirálva thereminre és elektronikára komponálom. Önálló koncertként (Sir David O'Clock néven, TimeTown címmel), DJ Sanyi közreműködésével február 7-én, a CINETRIP Stargate programja keretében, a budapesti Rudas fürdőben fogom először játszani, majd február 11-én, a WordCitizen/JazzTalk sorozatba illesztve a Merlin Nemzetközi Színházban is bemutatom. A teljes mű március végi bemutatójára 3 projektorra komponált video háttérvetítést is készítek, a Mediterrán térségben felvett video anyagaim felhasználásával. Februárban médiatörténeti előadás sorozatot kezdek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem harmadéves hallgatóinak. Azt tervezem, hogy bevonom a diákokat is a háttérvetítés elkészítésének munkálataiba, így a gyakorlatban ismerkedhetnek meg a video készítés titkaival. 2009-02-06
Sir David O'Clock néven elkezdtem dolgozni a 2009. március 29-én, a Sirályban bemutatásra kerülő L'Odyssée Électronique című elektronikus oratórium természeti hangokra, thereminre és elektronikára komponált zenéjén. Eddig három rész készült el: Sea Of Time; Winds of Time és TimeTown. Az első és harmadik részt TimeTown címmel, elektrononikus zenei koncert formájában holnap, 2009. február 7-én, este 11-kor, a CINETRIP műsorában, a budapesti Rudas fürdőben, DJ Sanyi közreműködésével. Aznap éjjel lesz a 63. születésnapom. Egy elektronikus bachanáliánál stílusosabban nem tudnám az eseményt megünnepelni. L'Odyssée Électronique címmel, 2009. február 11-én, este 9-kor fogom mindhárom részt bemutatni, ugyancsak DJ Sanyi közreműködésével, a Merlin színház WordCitizen/JazzTalk programjában. A teljes, körülbelül egy óra hosszúság, multimédia mű 4 részes lesz, a negyedik, készülő rész címe Lady Of Time. Meggyőződésem, hogy az Idő nőnemű, rendelkezik az empátia képességével, logikája organikus és memóriája szelektív. A három projektorra komponált video háttérvetítést VJ NoMore néven készítem. A librettót WordCitizen néven jegyzem, az előadásban közreműködni Najmányi László néven fogok. Az alkotói személyiségek szétválasztása specializálódott korunkban elengedhetetlen feltétele az érvényesülésnek. Ha valaki nem csak egyféle széklábat farag, hanem, mondjuk sámlikészítéssel is foglalkozik, dilettánsnak minősítik, kiközösítik és megvonják ellátmányát.2009-03-03
Theatrica Vitae
Najmányi László díjat alapított a 2006. március 9-én, New Yorkban elhunyt
Halász Péter színházművész, író, pedagógus emlékére. Az évente odaítélt díjjal
az élő színház legkiválóbb művelőinek munkásságát ismeri el. A Theatrica
Vitae díjat első ízben Kiss-Végh Emőkének és Ördög Tamásnak, a Jehuda
Lőw Társaskör és a Les Fleurs du Mal társulatok tagjainak adományozta az alapító,
a Kóser Kabaré és a L'Odyssée Electronique című előadások
létrehozásáért. A díjat 2009. március 29.-én, a L'Odyssée Electronique
című előadás után, a budapesti Sirályban adta át a kitüntetetteknek.
A díjátadás képei:
A 2009-es Theatrica Vitae díj
A 2009-es Theatrica Vitae díj
Halász Péter emlékest és Theatrica Vitae díj
2009. március 3, 20 H, Kultúrtipp
Najmányi László interjúja Balog Józsefnek, a Klub Rádió munkatársának
Halász Péter emlékest és Theatrica Vitae díj
2009. március 4, 10:22 H, Reggeli Jam
Najmányi László interjúja Sárosdy Eszternek, az ATV munkatársának
2009-03-30
Élő színház egy haldokló világban
A Les Fleurs du Mal („A gondolkodó ember rituális színháza”) társulat, a Jehuda Lőw Társaskör produkciójában tegnap este bemutatta a L’Odyssée Électronique című elektronikus oratóriumot a budapesti Sirályban. Különleges, a rock-koncert és a színház határán lebegő előadást hoztunk létre, amelyet a közönség nagy tetszéssel fogadott. Az előadás után átadtam az általam alapított Theatrica Vitae díjat Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás színművészeknek. Az évenként odaítélt díjjal az élő színház feltámasztásán munkálkodó színházművészek legkiválóbbjainak munkásságát kívánom elismerni. A díjat a 2006. március 29-én, New Yorkban elhunyt Halász Péter színházművész, író, pedagógus emlékére alapítottam. Amit az élő színházról tudok, nagyrészt tőle tanultam. Négy évtizeddel ezelőtt, Budapesten volt szerencsém megismerkedni ezzel a különleges, életét színházként megélő emberrel. Sorsunk sok szempontból hasonlóan alakult. Nagyjából egy időben alapítottunk mindketten független színházat, s nagyjából egy időben kényszerítettek mindkettőnket emigrációra a bolsevista hatalom minden élő művészettől rettegő hatóságai. Évekig tartó hontalanság után mindketten New Yorkban találtunk otthonra. Mindketten a „rendszerváltozás”-nak nevezett cinikus politikai komédiát követő években kezdtünk el újra Magyarországon is dolgozni. Helyzetünk a diktatúrában töltött évekhez képest csak annyit változott, hogy a „Tiltott” kategóriából a „Tűrt” kategóriába sorolódtunk. Amíg a halott színház (gyárszínház, sajtszínház, katonaszínház) művelőit a mindenkori hatalom bőkezűen támogatja, az élő színház feltámasztásán munkálkodókat ugyanaz a lélekgyilkos erő igyekszik marginalizálni, elkergetni, a föld alá szorítani. A hatalom alatt nemcsak a kormányhivatalokat értem, hanem a korábbi bolsevista diktatúrát és a mostani politokráciát önként, vagy hipnózis alatt támogató, agymosott alattvalók tömegeit is. Amíg New Yorkban nem számítottunk kártékony, hóbortos különcöknek, Magyarországon régen is kivetett, most is kivet bennünket a társadalom. Ahogy a mindenkori politika rettegett és retteg tőlünk, az úgynevezett „szakma” is féltékeny gyűlölettel figyelte és figyeli tevékenységünket. Nem önként vonultunk az undergroundba, hanem mert nem volt más választásunk.
Mindenkori helyzetünkre vonatkozó állításaimat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyetlen, valóban világhírű, társulatával a legmagasabb rangú európai és amerikai színházi díjakkal elismert magyar színházművész, Halász Péter fél évszázados, korszakteremtő, invenciózus, rendkívül termékeny, igazán különleges előadásokat létrehozó munkásságát még egy minden szappanopera színésznek pár év idétlenkedés után automatikusan kijáró Jászai díjra sem tartották érdemesnek Magyarország minden korban giccsgyárosokat favorizáló „szakmai” és politikai hatalmasságai. A politika irányítása alatt működő mainstream média mindig igyekezett elhallgatni, vagy gúnyosan becsmérelni az élő színház feltámasztása érdekében végzett tevékenységüket. Ahogy az Magyarországon szokásos, Halász Péterről is csak halála után kezdték el kideríteni, hogy valóban jelentős személyiség volt, aki példátlan, megismételhetetlen műveket alkotott. Ugyanaz történik most vele, mint az életében köznevetség áldozatává tett, az országból elűzött Bartók Bélával, akit halála után gyakorlatilag ugyanazok, illetve ugyanazoknak a szellemi leszármazottai avattak szentté, akik miatt kénytelen volt elmenekülni Magyarországról. A Theatrica Vitae díjat azért alapítottam, hogy ne csak haláluk után kapjanak elismerést azok, akik az élő művészetnek szentelik életüket.
Egy gyorsuló ütemben visszafejlődő (devolúció), haldokló világban, agyatlanított, lélektelenített, globális tömegtársadalomban próbáljuk értelmessé, hasznossá tenni, megkomponálni az életünket, átadni az új generációknak felhalmozott tudásunkat, tapasztalatainkat. Aki próbálta, tudja, hogy sziszifuszi munka ez. Az élő, aktuális művészet művelőinek Magyarországon különösen nehéz a helyzete: van-e esélye a halott színházzal szemben az élő művészetnek egy nekrofil társadalomban? Személyiség és dimenziók nélküli, sorstalan, a végtelen jelenben matató , soha nem létezett múltak iránt nosztalgiázó embereket igyekszünk átkalauzolni a valódi mennyországba, amely az egyenlők, a kiválasztottak kommunikációja. Vak szemekbe nézünk, süketeknek énekelünk, némákat próbálunk megszólaltatni. Gyakran úgy megyünk haza előadások után, mintha vámpírok szívták volna ki vérünket. A közönségtől csak nagyon ritkán kapunk energiát. Saját belső tartalékainkból kell élnünk. Ezeket a tartalékokat az tölti fel minden egyes kifosztás után, hogy tudjuk igazunkat: pontosan azt csináljuk, amire teremtett bennünket a dolgok rendje. Éberek vagyunk, nem engedelmeskedünk a süketnéma, vak alvajárók szabályainak és törvényeinek. A környezetünkből sugárzó félelem és gyűlölet nem tudja kikezdeni integritásunkat. És amikor, nagyon ritkán hozzánk hasonlóakkal találkozunk, nevetünk, mint az istenek.
"A színház, amivel mindig foglalkoztam,
nem feltétlenül egy produktumra
vonatkozik, hanem egy életvitelre.
Ez volt az a filter, vagy ez volt az a keret,
amelyben az én életem megvalósult."
Halász Péter
nem feltétlenül egy produktumra
vonatkozik, hanem egy életvitelre.
Ez volt az a filter, vagy ez volt az a keret,
amelyben az én életem megvalósult."
Halász Péter
A Les Fleurs du Mal („A gondolkodó ember rituális színháza”) társulat, a Jehuda Lőw Társaskör produkciójában tegnap este bemutatta a L’Odyssée Électronique című elektronikus oratóriumot a budapesti Sirályban. Különleges, a rock-koncert és a színház határán lebegő előadást hoztunk létre, amelyet a közönség nagy tetszéssel fogadott. Az előadás után átadtam az általam alapított Theatrica Vitae díjat Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás színművészeknek. Az évenként odaítélt díjjal az élő színház feltámasztásán munkálkodó színházművészek legkiválóbbjainak munkásságát kívánom elismerni. A díjat a 2006. március 29-én, New Yorkban elhunyt Halász Péter színházművész, író, pedagógus emlékére alapítottam. Amit az élő színházról tudok, nagyrészt tőle tanultam. Négy évtizeddel ezelőtt, Budapesten volt szerencsém megismerkedni ezzel a különleges, életét színházként megélő emberrel. Sorsunk sok szempontból hasonlóan alakult. Nagyjából egy időben alapítottunk mindketten független színházat, s nagyjából egy időben kényszerítettek mindkettőnket emigrációra a bolsevista hatalom minden élő művészettől rettegő hatóságai. Évekig tartó hontalanság után mindketten New Yorkban találtunk otthonra. Mindketten a „rendszerváltozás”-nak nevezett cinikus politikai komédiát követő években kezdtünk el újra Magyarországon is dolgozni. Helyzetünk a diktatúrában töltött évekhez képest csak annyit változott, hogy a „Tiltott” kategóriából a „Tűrt” kategóriába sorolódtunk. Amíg a halott színház (gyárszínház, sajtszínház, katonaszínház) művelőit a mindenkori hatalom bőkezűen támogatja, az élő színház feltámasztásán munkálkodókat ugyanaz a lélekgyilkos erő igyekszik marginalizálni, elkergetni, a föld alá szorítani. A hatalom alatt nemcsak a kormányhivatalokat értem, hanem a korábbi bolsevista diktatúrát és a mostani politokráciát önként, vagy hipnózis alatt támogató, agymosott alattvalók tömegeit is. Amíg New Yorkban nem számítottunk kártékony, hóbortos különcöknek, Magyarországon régen is kivetett, most is kivet bennünket a társadalom. Ahogy a mindenkori politika rettegett és retteg tőlünk, az úgynevezett „szakma” is féltékeny gyűlölettel figyelte és figyeli tevékenységünket. Nem önként vonultunk az undergroundba, hanem mert nem volt más választásunk.Mindenkori helyzetünkre vonatkozó állításaimat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyetlen, valóban világhírű, társulatával a legmagasabb rangú európai és amerikai színházi díjakkal elismert magyar színházművész, Halász Péter fél évszázados, korszakteremtő, invenciózus, rendkívül termékeny, igazán különleges előadásokat létrehozó munkásságát még egy minden szappanopera színésznek pár év idétlenkedés után automatikusan kijáró Jászai díjra sem tartották érdemesnek Magyarország minden korban giccsgyárosokat favorizáló „szakmai” és politikai hatalmasságai. A politika irányítása alatt működő mainstream média mindig igyekezett elhallgatni, vagy gúnyosan becsmérelni az élő színház feltámasztása érdekében végzett tevékenységüket. Ahogy az Magyarországon szokásos, Halász Péterről is csak halála után kezdték el kideríteni, hogy valóban jelentős személyiség volt, aki példátlan, megismételhetetlen műveket alkotott. Ugyanaz történik most vele, mint az életében köznevetség áldozatává tett, az országból elűzött Bartók Bélával, akit halála után gyakorlatilag ugyanazok, illetve ugyanazoknak a szellemi leszármazottai avattak szentté, akik miatt kénytelen volt elmenekülni Magyarországról. A Theatrica Vitae díjat azért alapítottam, hogy ne csak haláluk után kapjanak elismerést azok, akik az élő művészetnek szentelik életüket.Egy gyorsuló ütemben visszafejlődő (devolúció), haldokló világban, agyatlanított, lélektelenített, globális tömegtársadalomban próbáljuk értelmessé, hasznossá tenni, megkomponálni az életünket, átadni az új generációknak felhalmozott tudásunkat, tapasztalatainkat. Aki próbálta, tudja, hogy sziszifuszi munka ez. Az élő, aktuális művészet művelőinek Magyarországon különösen nehéz a helyzete: van-e esélye a halott színházzal szemben az élő művészetnek egy nekrofil társadalomban? Személyiség és dimenziók nélküli, sorstalan, a végtelen jelenben matató , soha nem létezett múltak iránt nosztalgiázó embereket igyekszünk átkalauzolni a valódi mennyországba, amely az egyenlők, a kiválasztottak kommunikációja. Vak szemekbe nézünk, süketeknek énekelünk, némákat próbálunk megszólaltatni. Gyakran úgy megyünk haza előadások után, mintha vámpírok szívták volna ki vérünket. A közönségtől csak nagyon ritkán kapunk energiát. Saját belső tartalékainkból kell élnünk. Ezeket a tartalékokat az tölti fel minden egyes kifosztás után, hogy tudjuk igazunkat: pontosan azt csináljuk, amire teremtett bennünket a dolgok rendje. Éberek vagyunk, nem engedelmeskedünk a süketnéma, vak alvajárók szabályainak és törvényeinek. A környezetünkből sugárzó félelem és gyűlölet nem tudja kikezdeni integritásunkat. És amikor, nagyon ritkán hozzánk hasonlóakkal találkozunk, nevetünk, mint az istenek.
A L'Odyssée Électronique 2009. március 29-i előadásának részletei YouTube videón:
Odysseus 01.
Pénelopé 01.
Pénelopé 02.
Pénelopé 03.
Pénelopé és Odysseus
Odysseus 01.
Pénelopé 01.
Pénelopé 02.
Pénelopé 03.
Pénelopé és Odysseus
2009-05-02
La Maison de la Peur
avagy
"Aki dudás akar lenni…"
A 2009. április 26-i bemutató hibátlanul lement a Sirályban. Tartottunk attól, hogy a három amatőr közreműködő nem fogja tudni megjegyezni az előadás délutánján tartott egyetlen próbánkon kapott instrukciókat, de szerencsére nem így történt. Minden instrukcióra emlékeztek, ahogy a színészek is. Egyedül én felejtettem el a kalapomat felvenni a fináléhoz, ami bizonyára gyengítette az összhatást. Hülye hibám ellenére az előadás élt, a közönség figyelme egy pillanatra sem lankadt el, annak ellenére, hogy az előadás a szereplők bányászlámpáinak és az időnként meggyújtott gyertyák gyenge fénye kivételével végig sötétben játszódott. Nem volt felesleges szöveg, redundancia a játékban. A darab működésének titka a szereplők pontossága, tökéletes összpontosítása mellett az aktualitás volt. Az "Itt és most"-ot mutattuk meg az "Itt és most"-nak, a velük, velünk, itt, éppen most történő horrort, persze felnagyítva, a lényeget kiemelve, ahogy azt az élő művészet teszi.
A reprezentációs, reprodukciós, imitációs színházat nyomorúságos giccsnek tartom. Színész velem nem tudja elhitetni, hogy ő valaki más. Hasonlóképpen gondolkodom a társadalomról is. A direkt, közvetlen demokrácia feltétlen híve vagyok. Nem hiszem, hogy bárki tud engem képviselni, mint ahogy azt sem hiszem el, hogy bárki imádkozhatna helyettem. Undorodom a politikusoktól. Irtózom a politikától. A legalacsonyabbrendűbb emberi tevékenységek közé sorolom, az intézményes vallásossággal együtt. Egész életemben viszolyogtam megérinteni, de végül rákényszerültem, amikor már nem volt hová menekülni előle, mert az élet minden szintjét átitatta, megrohasztotta. Környezetem és a saját magam jelenlegi, tagadhatatlan, kilátástalan nyomorúságát vitathatatlanul és közvetlenül a politika, az alacsonyrendű, nagyon okos, de nem bölcs, maffiaként szövetkezett emberek diktatúrája okozza.
2008 ősze óta minden hónapban írtam két darabot. Az egyik a WordCitizen sorozatom keretében, a budapesti Merlin Nemzetközi Színházban, a másik az ugyancsak budapesti Sirályban került bemutatásra. Koncepcionális és praktikus okokból minden darabot, gyakorlatilag próbák nélkül, csak egyszer adtunk elő. Amikor április elején elkezdtem dolgozni a La Maison de la Peur szövegkönyvén, francia mintára még csak egy egyszerű rémdrámát, az emberi kommunikáció ellehetetlenülésének tragédiáját akartam megírni, az 1970-es években, ugyanezzel a címmel bemutatott darabom újragondolását. A szöveg, ahogy ez lenni szokott, néhány mondat után elkezdte önmagát írni, s az eredeti grand guignol rémdrámából politikai horror lett, éppen az aktualitás keresése miatt. A darab képregény jellege persze megmaradt, mert a szörnyűséget, ami velünk ma történik, nem lehet kisrealista módon, pszichologizálgatva, „finom színészi eszközökkel”, a magyar színházak az én életem során alapvetően nem változott stílusában, léha, kispolgári szellemiségével megmutatni.
Milliónyi apró cenzor, a portások, kiskirályok országában élünk, ahol a kirekesztés, tiltás, intolerancia, a múlt átfestése, a valóság félremagyarázása, leszűkítése a többség életeleme. A közeg, amelyben élünk ösztönzéssel és büntetésekkel öncenzúrára akar kényszeríteni bennünket, ahogy a mai mini-hatalmasságok szellemi felmenői a nyílt diktatúrák idején is tették. Mi értelme lenne független színházat félelmektől vezérelve, pusztán karrier szempontokra gondolva csinálni? Azt, amit mi igyekszünk létrehozni, nem színészek, írók, rendezők, ilyen-olyan dimenzióhiányos specialisták, hanem csak éber, kifejlődött, vagy legalábbis önmaguk felépítésén keményen dolgozó emberek tudják működtetni. A mi színházunk nem része a szórakoztatóiparnak, hanem valódi, bizony kockázatos, veszélyes életkaland. Csak ép, vidám lelkeknek, erős szívűeknek való misszió. Aki jól fizető karierre, lelkendező kritikákra, "szakmai elismerésre", kitüntetésekre vágyik, valószínűleg nem fogja tudni megvalósítani élettervét nálunk. A Les Fleurs du Mal nem munkaközvetítő iroda, nem ugródeszka katonaszínházi, gyárszínházi, sajtszínházi életpályákhoz, nem előkészítő tanfolyam operettszínházi tagságra, nem is Magányos Szívek Klubja, sokkal inkább Nemo kapitány Nautilusához hasonlítanám.
avagy
"Aki dudás akar lenni…"
"A working class hero is something to be
If you want to be a hero, well, just follow me"
John Lennon: Working Class Hero
If you want to be a hero, well, just follow me"
John Lennon: Working Class Hero
A 2009. április 26-i bemutató hibátlanul lement a Sirályban. Tartottunk attól, hogy a három amatőr közreműködő nem fogja tudni megjegyezni az előadás délutánján tartott egyetlen próbánkon kapott instrukciókat, de szerencsére nem így történt. Minden instrukcióra emlékeztek, ahogy a színészek is. Egyedül én felejtettem el a kalapomat felvenni a fináléhoz, ami bizonyára gyengítette az összhatást. Hülye hibám ellenére az előadás élt, a közönség figyelme egy pillanatra sem lankadt el, annak ellenére, hogy az előadás a szereplők bányászlámpáinak és az időnként meggyújtott gyertyák gyenge fénye kivételével végig sötétben játszódott. Nem volt felesleges szöveg, redundancia a játékban. A darab működésének titka a szereplők pontossága, tökéletes összpontosítása mellett az aktualitás volt. Az "Itt és most"-ot mutattuk meg az "Itt és most"-nak, a velük, velünk, itt, éppen most történő horrort, persze felnagyítva, a lényeget kiemelve, ahogy azt az élő művészet teszi.A reprezentációs, reprodukciós, imitációs színházat nyomorúságos giccsnek tartom. Színész velem nem tudja elhitetni, hogy ő valaki más. Hasonlóképpen gondolkodom a társadalomról is. A direkt, közvetlen demokrácia feltétlen híve vagyok. Nem hiszem, hogy bárki tud engem képviselni, mint ahogy azt sem hiszem el, hogy bárki imádkozhatna helyettem. Undorodom a politikusoktól. Irtózom a politikától. A legalacsonyabbrendűbb emberi tevékenységek közé sorolom, az intézményes vallásossággal együtt. Egész életemben viszolyogtam megérinteni, de végül rákényszerültem, amikor már nem volt hová menekülni előle, mert az élet minden szintjét átitatta, megrohasztotta. Környezetem és a saját magam jelenlegi, tagadhatatlan, kilátástalan nyomorúságát vitathatatlanul és közvetlenül a politika, az alacsonyrendű, nagyon okos, de nem bölcs, maffiaként szövetkezett emberek diktatúrája okozza.2008 ősze óta minden hónapban írtam két darabot. Az egyik a WordCitizen sorozatom keretében, a budapesti Merlin Nemzetközi Színházban, a másik az ugyancsak budapesti Sirályban került bemutatásra. Koncepcionális és praktikus okokból minden darabot, gyakorlatilag próbák nélkül, csak egyszer adtunk elő. Amikor április elején elkezdtem dolgozni a La Maison de la Peur szövegkönyvén, francia mintára még csak egy egyszerű rémdrámát, az emberi kommunikáció ellehetetlenülésének tragédiáját akartam megírni, az 1970-es években, ugyanezzel a címmel bemutatott darabom újragondolását. A szöveg, ahogy ez lenni szokott, néhány mondat után elkezdte önmagát írni, s az eredeti grand guignol rémdrámából politikai horror lett, éppen az aktualitás keresése miatt. A darab képregény jellege persze megmaradt, mert a szörnyűséget, ami velünk ma történik, nem lehet kisrealista módon, pszichologizálgatva, „finom színészi eszközökkel”, a magyar színházak az én életem során alapvetően nem változott stílusában, léha, kispolgári szellemiségével megmutatni.Milliónyi apró cenzor, a portások, kiskirályok országában élünk, ahol a kirekesztés, tiltás, intolerancia, a múlt átfestése, a valóság félremagyarázása, leszűkítése a többség életeleme. A közeg, amelyben élünk ösztönzéssel és büntetésekkel öncenzúrára akar kényszeríteni bennünket, ahogy a mai mini-hatalmasságok szellemi felmenői a nyílt diktatúrák idején is tették. Mi értelme lenne független színházat félelmektől vezérelve, pusztán karrier szempontokra gondolva csinálni? Azt, amit mi igyekszünk létrehozni, nem színészek, írók, rendezők, ilyen-olyan dimenzióhiányos specialisták, hanem csak éber, kifejlődött, vagy legalábbis önmaguk felépítésén keményen dolgozó emberek tudják működtetni. A mi színházunk nem része a szórakoztatóiparnak, hanem valódi, bizony kockázatos, veszélyes életkaland. Csak ép, vidám lelkeknek, erős szívűeknek való misszió. Aki jól fizető karierre, lelkendező kritikákra, "szakmai elismerésre", kitüntetésekre vágyik, valószínűleg nem fogja tudni megvalósítani élettervét nálunk. A Les Fleurs du Mal nem munkaközvetítő iroda, nem ugródeszka katonaszínházi, gyárszínházi, sajtszínházi életpályákhoz, nem előkészítő tanfolyam operettszínházi tagságra, nem is Magányos Szívek Klubja, sokkal inkább Nemo kapitány Nautilusához hasonlítanám.