WordCitizen's Virtual Home

A titkok házai

Najmányi László
A titkok házai

Nemzetközi statisztikák szerint Magyarország lakossága nemcsak a legrosszabbul fizetettek egyike, de a legbetegebb is Európában. Ahelyett, hogy radikális adó- és járulékcsökkentéssel javítanának a lakosság anyagi helyzetén és – ami az általános elszegényedéshez szorosan kapcsolódik –, az adó- és járulékfizetési morálon, a politika trükkök sorozatával, reformoknak álcázva folyamatosan növeli a lakosság terheit és a munkanélküliséget. Ahelyett, hogy mindent megtett volna az állampolgárok egészségi állapotának javítása érdekében, 2007-ben a magyar kormány gyógyintézetek sorát zárta be, még nehezebbé téve, hogy a betegek kezeléshez jussanak. A bezárt kórházak, gyógyintézetek felszerelésének egy részét fillérekért elkótyavetyélték, más részét ellopták. A kiürült épületek valószínűleg kormányközeli vállalkozók kezébe kerültek, kerülnek. Bár Európában a magyarok között van a legtöbb elmebeteg, a bezárásokat az őket gyógyító intézmények sem kerülhették el. Elmebetegek százai kerültek az utcára, az őket gyógyító orvosok és ápolók nagy része szétszéledt.

Az elmegyógyintézetek mindig titokzatos létesítményeknek számítottak. Mentálisan lerobbant emberek, és kezelésük titkait őrizték. Diktatúrák idején, de a rendszerváltozás után is ide rejtőztek keresett, veszélyeztetett személyek. Legutóbb például az azóta bezárt Lipótban bújkált hónapokig jogerős börtönbüntetésének végrehajtása elől a jelenlegi pénzügyminiszter barátja és korábbi üzlettársa, a Bruminak becézett nyíregyházi vállalkozó. Nem az őt elvileg kereső rendőrség találta meg, hanem egy televíziós újságíró. Hiába jelentette be azonnal a körözött személy hollétét a rendőrségen, Brumi letartóztatására csak napokkal később került sor, bőven hagyva neki időt arra, hogy intézze ügyeit, és ha akar, máshová meneküljön.

A bezárt Szabolcs utcai Országos Gyógyintézeti Központ és Pszichiátriai Intézetben hónapok óta az Egészségügyi Készletgazdálkodási Központ dolgozói leltároznak. Leltározás közben a rendszerváltozás idejéből származó, titkosított dokumentumok kerültek elő az épület pincéjéből, köztük a jelenlegi kormányzó párt jogelődjére, az MSZMP-re, és a legnagyobb ellenzéki párt, a FIDESZ alapítására vonatkozó iratok. Senki sem tudja, vagy mondja meg, hogy ezek a dokumentumok hogyan kerültek a Pszichiátriai Intézet pincéjébe, ki vitte oda őket, és mi célból. Egyenlőre azt sem tudják, mondják meg, hogy melyik kormányintézmény birtokát képezi a titkosított adattömeg.

A magyar politika és az elmebaj szoros kapcsolata sokak számára, köztük az én számomra is hosszú ideje nyilvánvaló. Nem tartom véletlennek, hogy éppen a Pszichiátriai Intézet pincéjében rejtettek el inkrimináló iratokat. Összenő, ami össze tartozik. Az 1990-es évek végén nyilvános javaslatot tettem a politikusok periodikus mentálhigiénés átvilágítására, mert meggyőződésem, hogy sok közülük közveszélyes elmebeteg. Elképzelésemet egy pártjából frissen kizárt képviselő, bizonyos, a közéletből azóta eltűnt Szabó Lukács törvényjavaslatként benyújtotta a magyar parlamentben. A javaslat megtárgyalását a képviselők többsége elutasította. Ezen nem csodálkoztam. Eredetileg népszavazásra akartam bocsájtani a javaslatot, de a politikához szorosan kötődő médiától nem kaptam meg a szükséges támogatást, így nem sikerült összegyűjtenem a szükséges számú támogatót.

2008. december 11.

Kapcsolódó adatok

AZ ORSZÁGOS PSZICHIÁTRIAI ÉS NEUROLÓGIAI INTÉZET TÖRTÉNETE

Az országos elmegyógyintézet építésének gondolata elõször 1791-ben II. Lipót uralkodása alatt merült fel. Különbözõ okok miatt több évtizedig halasztották a tervek elkészítését. 1812-tõl a bécsi, prágai, lembergi elmeintézetek rendeletileg bezárták kapuikat a magyar betegek előtt. Az indoklásban az állt, hogy Magyarországon nem lévén tébolyda, ezért az ország ezt a jótéteményt nem viszonozhatja. 1848-ban Schwartzer Ferenc tett javaslatot a kormánynak a magyar tébolyda építése ügyében. Legalkalmasabb helyszínnek a Lipótmezõt tartotta, mely aránylag jól megközelíthetõ, kies fekvésû, északi szelek ellen védett és vize is bõven van. Az 1850-es években az országos intézet felállítása halaszthatatlanná vált. 22 helyszín megtekintése után Buda városa a lipótmezei telek megvásárlása mellett döntött. A telek Göbl Lipót tulajdona volt, róla kapta a terület a Leopoldfeld azaz Lipótmezõ nevet.

Az építést I. Ferenc József rendelettel határozta el, a terveket Zettl Lajos építészeti tanácsnok készítette el. Több vállalkozás váltotta egymást az építkezés folyamán, végül Drasche Henric 1868-ban sikeresen befejezte az épületet. Az építés és felszerelés költsége 1.670.700 Forint volt.

Az épület késõi romantikus stílusú, négyszintes jellegében zárt tömböt alkot. Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de csak 500 beteg számára építették meg. Helyet kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák, raktárak. Az épületet hatalmas park és 50 hold erdõ övezte.

A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit - kezdetben 300 beteggel - Schnirch Emil (1868-1884) igazgatása alatt...

Forrás: Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet honlapja

Eltűnt az alapító okirat

Nem találják a lipótmezői Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet alapító okiratát, amely tartalmazza, hogy a 140 évvel ezelőtt alapított intézménynek 200 évig kell szolgálni a hazai elmeügyet. Lenkovics Barnabás ismerete szerint az alapító okirat azt tartalmazza, hogy ha idő előtt elveszik Lipótmezőtől a betegellátási funkciót, akkor az épület visszaszáll a családra. Az ombudsman elmondta: emiatt az örökösök polgári peres eljárást indítottak.

Forrás: FN FigyelőNet

Az eltűnt alapító okirat sorsáról mindmáig nincs hír, valamint az OPNI alapítójának családja által indított peres eljárás eseményeiről sem tudósított a per elindításáról szóló tudósítás megjelenése óta a média. Figyelemre méltó, hogy az alapító okirat tartalmáról és eltűnéséről, valamint az alapító hozzátartozói által indított perről nem számolt be a közszolgálati média.

2008.december 18
Najmányi László megjegyzése

Alkotmányos jogokat sért a Lipótmező bezárása

Az ombudsman azt kéri a kormánytól, hogy vonja vissza az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárását, az ugyanis veszélyezteti a betegek alkotmányos jogait. Az egészségügyi tárca szerint ma már nincs szükség tébolydákra, gyógyszerezni kell a betegeket.

Forrás: FN FigyelőNet

Titkos dokumentumokat találtak a bezárt kórházakban
2008. december 10., szerda, 8:36

XVII. századi orvosi könyvek mellett titkos pártdokumentumokat is találtak a bezárt kórházakban - derült ki egy háttérbeszélgetésen. Az értékes dokumentumokat most válogatják szét, majd leltározzák őket. Az sem elképzelhetetlen, hogy Sigmund Freud pszichiáter bécsi feljegyzései közül is előkerül néhány.

Érdekes és értékes tárgyakra, köztük felbecsülhetetlen értékű műalkotásra, valamint kordokumentumokra bukkantak az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet (EKI) munkatársai a korábbi egészségügyi vezetés által bezárt kórházakban.

Kárpáti Zsuzsanna, az EKI főigazgatója egy háttérbeszélgetésen elmondta: még tisztázatlan a sorsa annak a Róth Miksa által készített mozaik ólomüvegablaknak, amely az Országos Gyógyintézeti Központ (OGYK) épületét díszítette. Az ablakot szakemberrel kiszedették és egy főváros melletti raktárban őrzik. A főigazgató reméli, hogy - ha az Egészségügyi Minisztérium ebbe beleegyezik - a jövőben létrejövő egészségügyi dokumentációs központ épületét díszítheti a műalkotás.

Szintén az OGYK könyvtárában, egy lezárt szekrényben találtak rá azokra a XVII. századi orvosi, gyógyszerészeti könyvekre, amelyeket valószínűleg az izraelita hitközség által létrehozott - az OGYK elődjeként működő - zsidókórház alapításakor adományoztak magánszemélyek.

Kárpáti szerint a Semmelweis Egyetem szerette volna megszerezni az OGYK könyvtárát, ezekkel az értékes kőnyomatokkal együtt, ám amikor kiderült, hogy az EKI - mint az OGYK vagyoni jogainak jogutódja - azt nem akarja odaadni, az egyetem lemondott a könyvtárról. Az Állami Egészségügyi Központ szintén bejelentette igényét a könyvtárra, az Országos Rabbiképző és Zsidó Egyetem pedig a zsidókórház alapításával összefüggő könyvekre.

A könyvek leltározása, szétválogatása folyamatban van. Az EKI dönti majd el, hogy az értékes könyveknek mi lesz a sorsa. Ha az EKI gondozásában maradnak, akkor valószínűleg ezek is a dokumentációs központban kapnak helyet. A főigazgató szeretné, ha ezek a könyvek közkinccsé válnának, kutathatóak lennének.

Titkos pártdokumentumokat is találtak

Kárpáti elmondta azt is, hogy az OGYK épületében pártjegyzőkönyveket, titkosított pártdokumentumokat, régi MSZMP-s papírokat és a Fidesz kerületi szervezetének alapításkori dokumentumait találták meg. Ezeket is biztonságos helyre szállították, a napokban vizsgálják meg, kit illetnek ezek a dokumentumok.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) padlásán a századfordulóból származó betegpapírokat találtak az EKI munkatársai. Vannak ezek között olyan dokumentumok, amelyek a bécsi pszichiátrián is kezelt páciensek adatait tartalmazzák, némelyik papíron a beteg fényképével. Szakemberek feltételezik, hogy ezek között a dokumentumok között fellelhetők Sigmund Freud neurológus, pszichiáter bécsi feljegyzései is. Az iratok feltárása folyamatban van - mondta a főigazgató.

Kárpáti Zsuzsanna értékes kordokumentumoknak tartja a megtalált iratokat, és azt sem tartja kizártnak, hogy ezeket is közkincsé teszik. A főigazgató közölte, az OPNI-leltárral januárban, az OGYK leltárával pedig februárra végeznek a készletgazdálkodási intézetnél. A bezárt, megszűnt intézmények leltárvagyonát a Magyar Nemzeti Vagyongazdálkodási Zrt.-nek kell átadni.

Forrás: origo

hetilap.hetek.hu/index.php?cikk=67877

Bagyarik Cecília
Mi lett Lipótmező korábbi lakóival?
Orvos és beteg egyaránt szenved

Egy évvel ezelőtt került nyilvánosságra, hogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI) egy tollvonással megszüntetik. Mára az épületet szinte teljesen kiürítették, a betegeket és az orvosokat szélnek eresztették. A hírek szerint nemcsak az utcára kerülő kezeltek, de a gyógyításukon fáradozók közül is többen – a saját elmondásuk szerint – érzelmileg belerokkantak a történtekbe. A magyar pszichiátriai ellátás elmúlt egy évének története bizonyítja, hogy a felnőtt társadalom a mai napig nem tudja, miként viszonyuljon Lipótmező lakóihoz.

A „Lipót” hatalmas épületében, így gondozottak nélkül is, sajátos atmoszféra uralkodik. Az öles falak és az ötméteres belmagasság száznegyven évvel ezelőtti megálmodói arra számítottak, hogy kis hazánkban mindig lesznek olyanok, akik megtöltik az épületet. A padláson nemrég hatalmas graffitikre bukkantak, amiket az évtizedek alatt ide felszökdöső gondozottak készíthettek. A pincében pedig még mindig ott vannak a sok-sok évvel ezelőtti kórrajzok, melyek egy része most vízben áll. Az épületben felhalmozódott rengeteg dokumentum elhelyezésének a megoldása még mindig várat magára. Pedig többen már felvetették, hogy adatvédelmi és személyiségi jogokat sérthet, ha ezeket nem megfelelően kezelik.

Az érintettek gyakorlatilag semmilyen kielégítő magyarázatot nem kaptak arra, hogy miért is fejezték le a magyar pszichiátriát. „Egy olyan intézményt zártak be az OPNI-val, amely országosan fogta össze ezt a területet, és olyan tudományos, oktatási funkciókat látott el, ami egyedülálló” – állította a Heteknek Szilágyi Júlia pszichiáter, az Országgyűlési Biztosok Hivatalának egészségügyi és szociális ügyekkel foglalkozó munkatársa.

Az eredeti elképzelések szerint – Oláh Gusztáv egykori főigazgatót idézve – azért volt szükség egy országosan ismert épületegyüttesre, mert „a tébolyda nem egy épület, amelyben, hanem amellyel kezelnek betegeket”. Nagy kérdés, hogy mit tud kezdeni a főváros egy olyan ingatlannal, melyen – védetté nyilvánításának köszönhetően – évekig egy kő sem mozdítható el. És azután is kizárólag egészségügyi intézményként működtethető. Mivel pedig mindenestől fogva műemlék, minden változtatáshoz a Műemlékvédelmi Főfelügyelőség és további szakhatóságok engedélyét kell beszerezni.

„Engem betegnek tart vagy egészségesnek?” – kérdezi tréfálkozva Füredi János, az OPNI volt pszichiátriai igazgatója, és bevallja, hogy a betegekkel együtt ő is rosszul viseli a történteket. A professzor szerint az lett volna a tisztességes, ha a szakmai testületek bevonásával dolgozzák ki az átmenetet, ha már a megszüntetés mellett döntöttek. Orvosaik közül többen magánpraxisba vonultak vissza, miközben az ország számos pontján több pszichiátriai állást (például gyerekpszichiátria, addiktológia) nem tudnak megfelelő szakemberekkel betölteni.

A történetet még izgalmasabbá teszi, hogy a kórházi ágyak számának csökkentésével párhuzamosan múlt év áprilisában a felére csökkentették az ideggondozók állami támogatását. Az egyetlen budapesti elmeszociális otthonban eddig is nyolc év felett volt az átlagos várakozási idő, ám a rászorultak előtt ezek az ajtók is bezárulnak.

„A dokumentáció olyan állapotban van Lipótmezőn, hogy onnan már semmiféle adatot nem lehet szerezni, sőt a statisztikai feldolgozást is – ami különben kötelező – megszüntették. Saját becslésem szerint több száz beteg maradt ellátatlanul” – állítja Szilágyi Júlia. Azt sem lehet tudni, hogy a hajléktalanok táborát mennyi, korábban pszichiátriai osztályon kezelt ember gyarapította. Lapunk úgy értesült, hogy az utcai szolgálatok már jelezték az illetékeseknek: ha nem is tömegesen, de megjelentek náluk korábban elmegyógyintézetben kezeltek.

Az Egészségügyi Minisztériumtól azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a Magyarországon nyilvántartott közel százezer pszichiátriai beteg 99,92 százalékáról rendelkezik információval a biztosító. Míg a hivatalos magyarázat szerint az antipszichotikus gyógyszerek fogyasztásának csökkenése a rendszertelen gyógyszerfogyasztás megszűnésével magyarázható, addig a Pszichiátriai Társaság ugyanerről azt véli, hogy 2007-ben a pszichiátriai betegek 4-5 százaléka esett ki a kezelésből. Az ORFK és az Országos Mentőszolgálat mindenesetre azt állítja, hogy „találkozásaik” nem szaporodtak pszichiátriai kezelésre szoruló emberekkel. És megnyugtatásul mindkét helyen elmondták lapunknak, hogy tudják, miként kell bánni egy pszichésen zavart emberrel. Ha más nem, „egy jól irányzott injekció még a legkezelhetetlenebb embert is könnyen kezelhetővé teszi”.

Danics Zoltán, az OPNI volt osztályvezetője szerint nem olyan gyakori, hogy a pszichiátriai betegek közveszélyessé válnak, inkább az lehet a gond, hogy nem tudják a saját érdekeiket érvényesíteni, például a különböző lakásmaffiákkal és egyéb szélhámosokkal szemben, vagy korábbi, értelmes foglalkozásaik helyett most egy bezárt szobában ülnek elszigetelten, és vagy beveszik a gyógyszerüket, vagy nem. Kevesen tudják, hogy a pszichiátriai betegek esetében nem azonnal következik be a visszaesés a gyógyszerszedés vagy a terápia elmaradása esetén, hanem csak hónapok, esetleg évek múlva.

Hogy mégiscsak szükség lenne az OPNI néhány korábbi funkciójára, arra sajnálatos események hívták fel a figyelmet. Nemrég egy férfit addig utaztattak pszichiátriai és belgyógyászati osztályok között, míg kómába esett és meghalt. Jelenleg megoldatlan az igazán súlyos esetek elhelyezése is. Ugyancsak a közelmúlt híre, hogy egy drogindukált skizofréniában szenvedő hajléktalan a Szent János Kórház pszichiátriai osztályán egy éjjel megölte betegtársát. Elvileg ő is csak fokozott biztonságú osztályon fekhetett volna, mint az a másik társa is, aki eltörte egy gondozója lábát.

A különféle osztályokon dolgozók kétségbeesetten igyekeztek gondoskodni kezeltjeik sorsáról, tanácsokkal látták el őket a „hogyan tovább”-ra vonatkozóan, de a kényszerűen elbocsátott betegek sorsának követése gyakran lehetetlen volt az amúgy fokozatosan fogyatkozó személyzet számára. Danics Zoltán szerint ott, ahol nem lehet számítani a rokonok gondoskodására, rendkívül fontos lenne, hogy a társadalom nyújtson segítő kezet a rászorultaknak.

Forrás: hetilap.hetek.hu

Már árulják a Lipótmezőt
Világgazdaság - http://www.vilaggazdasag.hu/
2007. augusztus 8., szerda 09:38

Szeptember 5-ig lehet ajánlatot benyújtani a megszűnő Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet ingatlanaira. A kormány árulja a svábhegyi gyerekkórház épületét is, milliárdos bevételeket várnak.

Kiírták a pályázatot az állam tulajdonában és az OPNI kezelésében lévő Völgy utcai telekre és a közel 11 000 négyzetméter területű volt kórházi ingatlanra. Az ajánlattétel határideje szeptember 6-a, 10 óra. Meghirdették továbbá az ugyancsak állami tulajdonú sváb-hegyi gyermekkórház öt ingatlanának eladását is, erre szeptember 5-én ugyancsak 10 óráig lehet licitálni.

A Kincstári Vagyoni Igazgatóság korábbi becslései szerint az OPNI 4,5 milliárd forintot érhet, ebből a 40 hektáros telken álló ingatlanok 3,9 milliárdot. A svábhegyi ingatlanokról nem készültek becslések.

A KVI a pályázati eljárás miatt nem kívánt nyilatkozni a várható bevételekről. Az értékesítésből származó bevételt az egészségügyi rendszer fejlesztéséről szóló törvény, illetve az államháztartás hatékony működését megalapozó, valamint a bevételek felhasználását általánosan szabályozó kormányhatározat és -rendelet alapján használják majd fel.

Az ingatlanok eladásából származó összeget a KVI - az értékesítés igazolt költségeinek és az értékesítést terhelő áfabefizetési kötelezettség fedezetén felüli összegét - a bevétel jóváírását követő 15 napon belül a központi költségvetésbe fizeti be.

Az állami tulajdonban lévő kincstári vagyon elsődleges értékesítése nyilvános pályázaton, árverésen történik. Az eladást 250 millió forint egyedi bruttó forgalmiérték-határig a KVI vezérigazgatója hagyhatja jóvá, az e fölötti értékről a pénzügyminiszter dönt. Műemlékek, illetve védett természeti értékek esetén az illetékes miniszter előzetes jóváhagyása is szükséges.

Forrás: index

Irodalom:

Az Országos Ideg és Elmegyógyintézet 100 éve / Böszörményi Zoltán (szerk.). - Bp. : OPNI, 1986.
Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet 125 éves / Kárpáti M., Kuncz E., Kundra O. (szerk). - Bp. : Animula, 1993.
Kárpáti Miklós: Az OPNI igazgatóinak és orvosainak munkásságáról 1868-tól napjainkig. Psychiatria Hungarica 1996. 11(2) p. 188-198.
Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Évkönyve 1994-1995 / Frater R., Kundra O., Varga D., Vitrai J. (szerk.). - Bp. : OPNI, 1996.
Kárpáti Miklós: A Lipótmezõ jelentõsebb neuropszichiátriai tudományos munkásságot kifejtõ orvosai a kezdetektõl az 50-es évekig. Orvosi Hetilap 1999. 140 (12) p. 661-666
Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Évkönyve 1996-1999 / Kárpáti M., Döme L., Geréby Gy., Frater R., Kundra O. (szerk.). - Bp. : Animula, 2000.

Forrás: Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet honlapja

Nekrológia

Najmányi László
Nekrológia: A múlt árnyai

A fiatal, tehetséges, jól képzett színháztörténész, aki korábban igen lelkiismeretesen megírt tanulmányt publikált az 1970-es évek elején működő színházamról, a Kovács István Studióról, és az 1960-70-es évek Amerikájával (és egy fejezet erejéig a korabeli és mai Margyarországról) szóló könyvet is írtunk közösen, most az 1976-ban elkészült és rögtön betiltott A császár üzenete című filmemről ír. Hosszú ideje próbálom rávenni, hogy nézze meg a mostani színházi előadásaimat és filmjeimet is, de erre a munkatárs iránti udvariasság, tisztelet legelemibb szabályait mellőzve egyszerűen nem hajlandó. Azt hiszem, meg is sértődött, amikor legutóbb hangsúlyozottan kértem, hogy - mint a munkáim iránt érdeklődő szakember - tekintse meg legutóbbi színházi előadásomat, hogy lássa, milyen módon kapcsolódik az, ami ma foglalkoztat mindahhoz, amit régebben csináltam, amiről írt. Az előadásra - mint korábbi előadásaimra sem - kérésem ellenére nem jött el, s azóta nem hallottam felőle. Ez tipikus jelenség, nagyon jellemző a mindenkori Magyarországra, ahol soha nem az érdekli a specialistákat, ami éppen történik, hanem mindig a múltból igyekeznek hangyaszorgalommal kibányászni valamit. Elmulasztják tudomásul venni a jelent, aztán úgy tesznek, mintha tanúi lettek volna (L. Lábjegyzet 1.). Alavajáró múltemberek múltországa ez, ahol csak a halottak élnek, az élők pedig kísértetekként kóborolnak az egyre lepusztultabb díszletek között. Magyarország ebben a tekintetben is ellentéte a szabad világnak. Amerikában például soha nem az az érdekes, amit valaki korábban csinált, hanem az, amivel éppen foglalkozik. Így van ez pár száz kilométerre Budapesttől, a szomszédos Ausztriában is. Sok magyar és külföldi művész, gondolkodó nyilatkozott, írt már erről a furcsa, helyspecifikus idővakságról. Az érintettek többsége nyiván olvasta a nyilatkozatokat, írásokat, de egyiküknél sem esett le a tantusz, hogy róluk van szó.

Csaknem fél évszázados művészi praxisom során folyamatosan próbáltam elhozni Magyarországra az időt, életre kelteni az emberek fejében a jelent, megmutatni nekik az aktualitást, segíteni őket átélni az itt és most páratlan élményét, de önmagam megkomponálásán kívül semmire sem jutottam. Persze ez sem kevés, de nekem nem elég. Életművem nagy részét – képzőművészeti, zenei művek, színházi előadások százait, több tucat filmet, számos regényt, útinaplót, novellás- és tanulmánykötetet – 1978-as emigrációm után alkottam, de míg az emigrációm előtti munkáim iránt folyamatos az érdeklődés, az azóta készült műveimre alig kíváncsi valaki. Nem arról van szó, hogy nem tetszik a specialistáknak, amit az emigrációm után csináltam. Egyszerűen nem akarnak tudni erről a hatalmas anyagról, engem pedig gyakorlatilag halottnak, kellemetlenkedő kísértetnek tekintenek. Imádják kategoriákba gyömöszölni a sorsokat. Engem az 1970-es évek szűk dobozába igyekeznek belegyömöszölni. Évekig próbálkoztam a Párizsban, Torontóban, Amerikában, a Karib tenger szigetein és Indonéziában született képzőművészeti munkáim kiállításával Budapesten, sikertelenül. Egyetlen művészettörténész, kurátor, galéria tulajdonos sem volt hajlandó megtekinteni műveimet, noha munkásságomat tanítják a művészeti egyetemeken. Végül visszavittem munkáimat New Yorkba, ahol egy részüket sikerült néhány hónap alatt eladnom, másik részük megsemmisült az ikertornyok felrobbantásának katasztrófasorozatában (L. Lábjegyzet 2.). Jellemző módon a fentebb említett A császár üzenete című filmem gyakori vetítései közül egyre sem hívtak meg. A legjobban érintett helyett mindig más beszél a filmről és születésének a maihoz sok szempontból nagyon hasonló körülményeiről. Míg jól megfizetve, pályázati pénzekkel támogatva folyamatosan írnak cikkeket, tanulmányokat, doktori disszertációkat régi dolgaimról, és gyakran az egekbe magasztalják azt, aki örökkévalóságokkal ezelőtt voltam, én magam alig kapok lehetőséget, hogy arról tudósítsak, ami ma érdekel, vagy magam interpretálhassam a múltamat. Az e tárgyban írt könyveimre nem kapok pályázati támogatást, kézirataim publikálására nem találok kiadót. Megjelent néhány könyvem terjesztésével kiadóik nem törődnek, sőt az is előfordul, hogy - számomra érthetetlen okokból - az általuk kiadott könyv sikere ellen dolgoznak (L. Lábjegyzet 3.).

Miután a közvetítők – a middlemen – csak akadályozzák munkáim eljutását a közönséghez, kénytelen vagyok magam megkeresni a műveim iránt érdeklődőket, ami pénz és hatalom nélkül igen nehéz feladat. Különösen azért nehéz, mert az utóbbi években radikálisan leszűkültek publikációs lehetőségeim. Újságok, magazinok, internetes portálok (például a litera.hu), ahol korábban számos írásom megjelent, nem is reagálnak, ha küldök nekik publikálásra valamit. Az Élet és Irodalom például már csak nekrológokat publikál tőlem. Mindig megkeresnek, ha a generációmból meghal valaki, de nem hajlandók színházi előadásaimról tudósítani, s a legutóbbi könyvem esetében még a róla írt recenzió publikálását is megtagadták. Hasonló a viszonyom a Magyar Naranccsal is, amelyben pár évvel ezelőtt sok írásom jelent meg (amelyekért nem fizettek honoráriumot).

Sokat beszélhetnék a körülöttem magasodó falakról, a szerkesztők, kiadók, ilyen-olyan specialisták, holdudvarnokok arroganciájáról, de nincs rá időm. A mostani műveimmel kell foglalkoznom. Ebben a hónapban is lesz színházi bemutatóm. Új színházammal, a 2008 őszén alakult Jehuda Lőw Társaskörrel a Kóser Kabaré sorozatunk következő darabját állítjuk színpadra december végén, a budapesti Sirályban. Biztos vagyok benne, hogy számtalan színházi specialista ismerősöm közül egy sem fog eljönni az előadásra. Ők majd évek, évtizedek múlva fognak írni róla, mintha ott lettek volna. Szerencsére a közönség ott lesz. Színházi munkáim mellett, az eddig - saját produkciómban - elkészült és általam terjesztett kilenc videokönyvem után, újabb, hasonló műfajú művek készítésével foglalkozom, és új könyveket írok. Harminc-negyven év múlva majd ezekről a munkáimról írnak az orruk előtt lévőt észrevenni képtelen, kényelmesen múltba révedt szakemberek. Igazán könnyű lesz nekik a dolgaimmal foglalkozni, mert nem kell az akkor már régen más dimenziókban hajózó szerző félreértésekre és hamisításokra vonatkozó aggályaival nyűglődniük. Ismét Beke László művészettörténész halhatatlan szavait idézem: "Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak". Pontos helymeghatározás és az éberség jele lenne, ha Magyarország nevét Nekrológiára változtatnák. Amíg az élőkkel példátlanul gyalázatosan bánnak e nyomorúságos völgyben, temetni és sírokat kirabolni mindennél jobban szeretnek.

2008-12-11

Lábjegyzet 1. Amikor a fentebb említett színháztörténész a Kovács István Studióról szóló tanulmánya előkészítése során megpróbált informálódni a Studió munkájáról, kiderült, hogy a társulat egyik oszlopos tagja (foglalkozását tekintve újságíró) egyetlen előadásunk címére sem emlékszik (a darabok tartalmáról nem is beszélve), noha több tucat darabot vittünk színre a Studió pár éves működése során. Ő pedig, amellett, hogy játszott bennük, végig is fényképezte valamennyit, míg én, a direkt demokrácia lelkes híve különös gondot fordítottam arra, hogy minden résztvevőt ellássak szövegkönyvekkel és az összes, az előadásokra vonatkozó adattal. A társulat tagjainak nagy része fiatal értelmiségi volt. Több közülük, a dolgok akkori rendje szerint, besúgó. Az elmúlt évek során folytatott beszélgetések után biztos vagyok benne, hogy homályos érzeteken és pitiáner sérelmeken kívül egyikük sem emlékszik semmire az együtt töltött évek munkájából. A társulatban megfordult 30-40 ember közül, Molnár Gergelyen, Papp Tamáson és Eörsi Katalinon kívül egyikük sem volt ott lélekben, amikor a dolgok történtek. Csak valami soha nem volt múlt igézetében alvajártak a környéken. Nem tudták, hogy mit csinálnak, és miért, nem is érdekelte őket. Mint ahogy ahogy az e feljegyzések elején említett fiatal színháztörténész teszi most, átaludták az ifjúságukat.

Lábjegyzet 2. New Yorkba visszavitt munkáim egy részét, körülbelül 300 festményt, grafikát, nyomatot feleségem Mott Street-i (Little Italy) lakásában fenntartott szobámban tároltam. A tornyok leomlását követő lökéshullám betörte a szoba ablakait és eltörte melegvíz vezetéket. Az ablakokon kiáramló gőzt a tűzoltók füstnek gondolták, azt hitték, hogy a lakás kigyulladt. A betört ablakokon át vízzel árasztották el a lakást. A víz tönkretette a szobában tárolt műveim legtöbbjét.

Lábjegyzet 3. Egy extrém példa: a Downtown Blues című, 2006-ban megjelent könyvem népszerűsítésére országjáró, multimédia műsorral egybekötött könyvbemutató sorozatot rendeztem, kiadóm legnagyobb bánatára. Sikerült elérnem, hogy meghívóim kifizessék nemcsak az én úti- és szállásköltségemet, hanem a kiadóét is, a műsorért pedig honoráriumot kaptam. A szegedi könybemutató műsorának végén a kiadóm felállt és közölte a műsort addig nagyon élvező közönséggel, hogy ez a könyv és az ugyanazzal a címmel általa kiadott zenei CD-m biztosan nem lesz sikeres, ezért ingyen adja őket, illetve mindenki annyit fizet értük, amennyit akar. Amikor később megkérdeztem tőle, hogy miért érezte szükségét ennek az akciónak, azt válaszolta, hogy ő egy őszinte ember, s mivel úgy érezte, hogy a könyv és a CD nem lesz sikeres, kötelességének gondolta ezt a sejtését megosztani a közönséggel. Ha ennyire nem bízik kiadványai sikerében, miért adta ki őket? - kérdezhetné a kiadót bármelyik józan olvasója ezeknek a soroknak. Nos, erre nem kapna értékelhető választ, mert az őrületnek nincs logikája. Az egyik pillanatban tetszik neki valami, a másikban retteg tőle. Itt nincs szilárd értékítélet, belső tartás, hit, meggyőződés. Csak kósza szelek vannak, amelyek hol erre fújják a tájat benépesítő sápadt lényeket, hol arra. A Downtown Blues könyv hónapokig volt az Írók Boltja eladási sikerlistáján, s nagyobb médiafigyelmet kapott, mint a kiadó többi publikációinak bármelyike. Magyarországon sokszor az az érzésem, hogy a kiadók féltékenyek az írókra, mert azok tudnak írni, ők pedig nem. A galériatulajdonosok, kurátorok pedig az általuk bemutatott művészektől írígylik kreativitásukat. Elvénült, retardált gyerekek diszponálnak itt sorsok, művek felett.

Kísérlet az élő színház feltámasztására

Najmányi László
Kísérlet az élő színház feltámasztására
(1971)

Az élő színház, a halott színházzal ellentétben nem gyár, nem katonai szolgálat, nem börtön, nem munkatábor, nem kínzókamra, nem idomítás, nem óvoda, nem elmegyógyászat, nem hipnózis, nem templom, nem reprodukció, nem imitáció, nem művészkedés, hanem játék. Intelligens emberek éber együttléte. Egyszeri és megismételhetetlen. Az élő színháznak nincs szüksége drága díszletekre, pompázatos jelmezekre, különleges kellékekre, vérre, verítékre, könnyre, gyerekre, fókára. Csak önmagukat ismerő emberek fókuszált jelenléte kell hozzá. Ez a szereplőkre és közönségükre egyaránt vonatkozik.

Az élő színház halott. A halott színház megölte. Az élő színház halott, valakinek fel kellene támasztania. Miért ne lennék én ez a valaki? Nincs vagyonom, családom, kutyám, kanárim, csak időm van bőségesen. Miért ne szentelném ezt az életemet az élő színház feltámasztására?

Idegen vagyok ezen a poros, sáros, koszos, bűzös, humortalan, ostoba, ronda, gonosz emberek lakta, Isten háta mögötti kolónián. Ha nem küldtek volna, sohasem jövök ide. Ha módom lenne rá, azonnal elmennék.

Tudják, hogy nem tartozom közéjük, ezért mindent megtesznek, hogy megnehezítsék az életemet. Lehallgatnak, megfigyelnek, korlátoznak, nem engedik, hogy én irányíthassam a sorsomat. Szögesdróttal kerítettek be, aknazárat telepítettek körém, hogy megakadályozzák távozásomat. Még gondolkodnom se lenne szabad másképp, mint ahogy ők gondolkodnak. Meg akarnak ölni, ez nem kétséges. Vérebeik és fegyvereik vannak. Ellentmondást nem tűrő ideológiájuk. Felszerelkeztek a technika legmodernebb eszközeivel. Gazdagok, korlátlan hatalommal rendelkeznek. A rendőrök, katonák, törvények az ő érdekeiket védik. A halott színház őket szolgálja. Nincs esélyem ellenük, mondják. Miért kellene hinnem nekik?

Az én fajtámból kevés él itt. A tekintetükből ismerem fel őket. Arról, hogy sohasem sietnek. Mindig van idejük magukra és egymásra. Életük az enyémhez hasonló. Lehallgatják, megfigyelik, korlátozzák őket, nem engedik, hogy irányítsák saját sorsukat. Szögesdróttal kerítették be őket, aknazárat telepítettek köréjük, hogy megakadályozzák távozásukat. Még gondolkodniuk se lenne szabad másképp, mint ahogy őreik gondolkodnak. Mint engem, őket is meg akarják ölni, ez nem kétséges. Vérebeket uszítanak rájuk, fegyvereket, a technika legmodernebb vívmányait használják ellenük. Pénzzel, hatalommal akarják megvesztegetni őket. Rendőrök, katonák, törvények üldözik őket. Megölték színházukat. Igyekeznek egymás ellen fordítani őket. Nincs esélyetek ellenünk, mondják nekik. Aki elhiszi ezt, annak megváltozik a tekintete. Látása elhomályosodik, elnémul és megsüketül. Sietni kezd, elveszíti a humorát, ostoba, ronda és gonosz lesz, ha együtt masírozik az ostobákkal, rondákkal és gonoszokkal, a Pokol sárga dobjainak egyre gyorsuló ütemére.

Ugyanaz a nyomorúságos nap ismétlődik. Az otthon emlékével ébredek, aztán az élő színház feltámasztásán munkálkodom, reggel kudarcok keserű ízével a számban alszom el. Ha sikerül az élő színházat feltámasztanom, minden másképp lesz. Előbb vagy utóbb sikerülni fog, számomra ez nem kétséges. Nem vígasztalom magamat azzal, hogy amikor meghalok, elmondhatom majd odaát, hogy éltem. Miért halnék meg? A halál az ostobák, rondák és gonoszok büntetése. Az én fajtám halhatatlan.

Nincs okom a sietésre. A sietés a közönségesség jele. Az önkép, az önbecsülés hiányát mutatja. Aki nem tiszteli saját magát, az mások értékét sem látja. Aki megismeri, korrigálja, folyamatosan felülírja önmagát, az megnemesedik. Az öröklét lesz a jutalma és elfoglalhatja trónját az égiek között. A királyok és királynők sohasem sietnek. Mindig van idejük önmagukra és egymásra. Csak a rabszolgák sietnek, mert félnek a korbácstól. A sietés, az izgágaság a halott színház legfőbb jellemvonása. Mindig azt hiszi, hogy máshol kellene lennie éppen. Nem tudja, hogy a feladat az adott helyzet felismerése, az adott pillanat megtöltése értelemmel. A halott színház mindig siet, de soha nem jut el valahová.

Ez a 37 évvel ezelőtt írt szöveg a napokban került elő egy nemrég megtalált dossziémból. Mintha ma írtam volna minden sorát. A Pécsi Zoltán fedőnevű egykori spicli jelentésére mutató linket most helyeztem el a szövegben. Munkáimat nem vihettem magammal az emigrációba. Az 1959-1978 között írt szövegeim nagy része eltűnt, többségüket egy régi munkatársam privatizálta, mondván, hogy 1978-as disszidálásommal lemondtam műveim jogáról, ő pedig a magyar nép nevében lefoglalja őket. Másoknak azt mondta, hogy azért nem adja vissza a műveimet, mert szerinte megőrültem, megsemmisíteném a munkáimat, ha visszaadná őket. Olyan nagyra becsüli munkásságomat, hogy kötelességének érzi megvédeni a saját műveimet tőlem. Úgy gondolom, hogy egyszerűen a halálomra vár, remélve, hogy akkor valakivé lehet az "előkerült" munkáim révén. Halott barátaim esetében ez történt.

N.L. jegyzete
2008. december 19

A kurátor

Najmányi László
A kurátor

Ahogy a polgárok és a hatalom között ott vigyorog a middle-man, a politikus, az ember és Isten között ott sertepertél a pap, ugyanúgy fészkelődött be a művészet és a katarzis közé a kurátor. Ahogy a politikus a polgárt akadályozza saját sorsa kialakításában, ahogy a pap zavarja össze az ember és Isten közötti kapcsolatot, ugyanúgy teszi lehetetlenné a kurátor, hogy a művész megmutathassa művészetét és a műélvező katarzishoz jusson. A politikus, a pap és a kurátor egyaránt kiiktatandó, felesleges elemek, redundanciák a kommunikációban, az általuk okozott kár könnyen kimutatható, szükségességüket semmi sem indokolja, saját, személyes érdekeiken kívül. A politikus, a pap és a kurátor elsődleges célja saját gyarapodása, anyagiakban, befolyásban, dicsőségben, hatalomban.

A politikus bölcsnek, a pap Isten akarata médiumának, a kurátor művésznek képzeli magát. A politikus azt próbálja elhitetni magával és választóival, hogy jobban ismeri és jobban tudja képviselni érdekeiket, mint ők maguk. A bölcsességet keveri össze okossággal, fortéllyal. A pap azt hazudja, hogy képes helyettünk imádkozni, hogy személyes kapcsolata van az Éggel, és hogy egyedül ő ismeri Isten valódi természetét. Ugyanígy szereti a kurátor a művész helyett eldöntenti, hogy mi a művészet, és a közönség helyett megszabni, hogy az mit akarjon látni. Saját víziója nincs, spekulatív funkciójából adódóan nem is lehet, akaraterővel, nyomulással igyekszik azt pótolni, mindíg sikertelenül. Nem bírja elviselni, felfogni nem is igyekszik, hogy a művészek nem csak műveiken belül, hanem műveik egymáshoz való viszonyában is komponálnak. Tematikus kiállításokat rendez. Alacsonyrendű, szlogenszinten összefoglalható jelentést kényszerít a nézőre. Kontextusukból kiragadva, saját maga eszkábálta, minden transzcendenciát automatikusan ellehetetlenítő környezetbe helyezve őket, közhelyszintre redukálja komplex műalkotások értékét.

2007. november 2

Hu

Najmányi László
Hu
(Útinapló részletek)

Minden május elsején majálist rendez háza kertjében. Meghívja barátait, ismerőseit, üzletfeleit. Háza a város egyik külső kerületében van. Nincs kocsim, se taxira pénzem, két órát álltam a villamosokon és buszokon, mire kijutottam. Legalább száz elhanyagolt külsejű, rendezetlen arcú ember téblábolt az elhanyagolt kertben, a lepusztult konyhában és szobákban, kerülve egymás tekintetét. Megpróbáltam némelyikükkel beszélgetni, de nem lehetett. Semmi sem érdekelte őket. A házigazda már akkor részeg volt, amikor megérkeztem. Nem sokkal később a konyhaasztalra dőlve elaludt. Már hazafelé készülődtem, amikor az egyik részeg vendég leöntötte a fehér nadrágomat vörösborral. Röhögött, nem kért elnézést. A körülötte állók is röhögtek. Ez volt a vidámság egyetlen jele, amit a házban töltött idő alatt tapasztaltam. Két órát álltam a vörösborral leöntött nadrágban a buszokon és a villamosokon, mire hazajutottam. A nadrágból nem jött ki a folt. Ki kellett dobnom.

_______________

Kövér ember 1977-ben az élete kockáztatásával próbált megszervezni egy szavalóversenyt az általa vezetett művelődési házban. Nem sikerült. Szerinte ismerem. Szerintem nem. Azt mondta, hogy tud előadás lehetőségeket szerezni színházam számára. Meghívott otthonába vacsorára, hogy megbeszélhessük a dolgot. Egy üveg borral és feleségének virággal érkeztem a tágas kerttel körülvett villába. Felesége csak egy pillanatra mutatkozott. A virágot nem köszönte meg, mogorván otthagyott bennünket. Vacsora nem volt, csak savanyú ízű, nyilván régen főzött kávét kaptam. A bort, amit hoztam, eltette. Nem nyitotta ki. Mondta, hogy ők nem isznak alkoholt. Megmutatta képzőművészeti gyűjteményét. Festmények, rajzok, nyomatok, szobrok a huszadik század második feléből. Azzal dicsekedett, hogy milyen olcsón szerezte őket megszorult, vagy beteg művészektől. Megpróbáltam az előadási lehetőségeket kereső színházamra terelni a szót. Sikertelenül. Mindig másra terelte a szót. Végül kivitt a teraszra – „a falaknak is fülük van” -, ahol elmondta, hogy remek üzleti ajánlata van számomra. Hatalmas judaika gyűjteményt birtokol, antik ezüst és arany zsidó kegytárgyakat. Vigyem a gyűjteményt New Yorkba. Ne jelentsem be a magammal hozott értékeket a vámon. Adjam el a műtárgyakat Amerikában. A haszonból százalékot ad. Akár 6-7 százalékot is. Hiába mondtam, hogy nem vállalom a csempészést, tovább erőltette az ajánlatot. Többször megpróbáltam elbúcsúzni, de nem engedett elmenni. Mire kijutottam a villából már nem jártak a buszok. Hazaérve kidobtam a névjegyét, nehogy véletlenül még egyszer felhívjam. Nem hívtam. Ő hívott. Hiába mondtam újra és újra neki, hogy nem érdekel az általa felajánlott üzlet, nem tágított. Ha valamelyik közös ismerősünk meghívott, ő is megjelent. Közös ismerőseink megharagudtak rám, mert kerülöm a társaságát.

_______________

Magyarország szellemiségének meghatározó eleme a panaszkultúra. Szomorú, panaszos a nemzeti himnusz. Vesztett háborúkról, hősi halálokról, tragédiákról, kudarcokról, cserbenhagyásokról, árulásokról szólnak a legendák. Lefelé irányuló hangsúlyaival szomorúságot, sötét érzéseket tükröz a szextelen, dallamtalan, szegényes szókincsű (a magyarban mintegy 90 ezer szó van – a csaknem 1 milliós szókincsű angollal összehasonlítva ez bizony szegényes) nyelv. Rosszkedvűek, komorak, barátságtalanok, mosolytalanok az utcán a járókelők, a közszolgálati járművekben az utasok. Folyamatosan panaszkodnak az emberek, legtöbbjük joggal. A bolsevista diktatúra évtizedei alatt a „legvidámabb barakknak” hívták az országot. A rendszerváltozás az elsöprő többség számára csak a vidámság eltűnését jelentette, az országnyi barakk maradt. Az is panaszkodik, akinek jól megy a sora, mert nem akarja, hogy irigyeljék.

_______________

Az 1990-es évek végén a Wanted nevű, azóta megszűnt rock újságnak dolgoztam. Cikkeimben igyekeztem alkalmazni mindazt, amit a rock újságírásról Amerikában megtanultam. Feltártam a műfaj angolszász, ír és afrikai gyökereiből kinőtt mitológiáját. A beat és a rock életérzésekből kialakult gonzo újságírás hagyományait követve személyessé tettem tudósításaimat. A magyar prüdériával ellentétben hangsúlyt adtam a szexnek. Igyekeztem megismertetni az olvasókat a rock hátterével is. Történeti, szociológiai, kulturantropológiai információkat adtam. Írásaim sikeresek voltak. Sok olvasói levelet kaptam. A Wantedban publikált Az igazi Trebitsch sorozatomról és Karib-tengeri történeteimről például mindmáig beszélnek (L. Lábjegyzet 1.). Cikkeim mindig időben elkészültek. A pontosság nálam önbecsülés kérdése. Gyakran előfordult, hogy újságírótársaim nem készültek el lapzártáig a írásaikkal. Ilyenkor a főszerkesztő a lapzárta előtti éjszakán engem kért meg, hogy sürgősen írjam meg a hiányzó cikkeket helyettük. Néhány óra múlva leadtam a kért cikkeket. Így gyakran előfordult, hogy egy-egy lapszámban 4-5 írásom is megjelent. Újságíró kollégáim – akik velem beszélve áradoztak a cikkeimről – meggyűlöltek emiatt. Összebeszéltek a hátam mögött és rávették a főszerkesztőt, hogy radikálisan korlátozza működésemet. Olyan feltételeket támasztottak, amelyeket nem vállalhattam. Kénytelen voltam otthagyni a magazint. Az addig barátságot színlelő ifjú munkatársaim közül egyetlen egy sem állt ki mellettem.

2007. november 15

Lábjegyzet 1. A történethez tartozik persze, hogy az útinaplóim alapján írt Karib könyvemet az elmúlt évek során, általában hónapokig tartó hitegetések után, eddig 9 kiadó dobta vissza. Beleunva a kiadók játszadozásaiba hozzáláttam a Karib könyv videokönyv formájában való elkészítéséhez..

Füstadó

Dátum: 2008. már. 14. Péntek 06:40:14
Feladó: Balogh Nelli

Tárgy: hamarosan jön a füstadó!

Tételezzük fel, hogy én egy igen jó dolgozó vagyok, ezért a léggömbhámozó bt., ahol dolgozom, azt mondja, ad nekem 300.000 Ft fizetést. Jó sok pénz ez, örülök is neki!

Aztán jön az állam, és azt mondja a bétének: gratulálok a bevételedhez, és amiért ezt a pénzt a dolgozónak adod, itt ez a pici lista arról, hogy mit kérek tőled:

Nyugdíjjárulék (18%) 54 000 Ft
Egészségbiztosítási járulék 33 000 Ft
Egészségügyi hozzájárulás 1 950 Ft/fő Munkaadói járulék (3%) 9 000 Ft
Szakképzési hozzájárulás (1,5%) 4 500 Ft

Így aztán mire a a munkáltató levegőt vesz, máris kifizetett az államnak 102 450 Ft-ot, a fizetésünk tehát rögtön 402 450 Ft-jába került, úgy is vehetjük, hogy 400.000 Ft a bruttó fizetésünk, hiszen ennyibe kerülünk a cégnek.

Na de mi sem lélegezhetünk fel, hiszen miután megkapjuk a pénzt, a kedves Nagy Testvér ismét megjelenik, most nálunk, és azt mondja, itt ez a pici lista arról, hogy mit kérek tőled:

SZJA 84 750 Ft
Nyugdíj járulék 8,5 % 25 500 Ft
Egészségbiztosítási járulék 4% 12 000 Ft
Munkavállalói járulék 1% 3 000 Ft

És mire feleszmélünk, az állam lenyúlt tőlünk 125 250 Ft-ot, 174 750 Ft forintunk marad.
Persze ezzel még nincs vége a sornak, elmegyek a boltba, vásárolok ezt-azt. A termékek árába további 20% ÁFA került bele, tehát ebből a pénzből valójában csak 145 625 Ft értéket vásárolhatunk, állam ismét eltesz 29 125 forintocskát.

Ez a legegyszerűbb eset volt, lehetne még fokozni, ha a pénzünket félretesszük, és lakás veszünk belőle, hiszen azután illetéket fizetünk (a duplán adózott pénzünkből vettük), és ha pár év múlva eladnánk, ismét illetéket fizetünk (a triplán adózott pénzünk után negyedszer).

De autóvásárlással se járunk jobban, átírási illeték, gépjármű adó, üzemanyagba épített ÁFÁ-n felüli terhek.

Ha pedig bankba rakjuk, a kamat után 20% adót fizetünk.

Hogy ne legyen szép az élet be fogják vezetni a vagyonadót, úgyhogy a 2-3x adózott pénzből vett dolgaink után még évente fizethetünk majd megint adót.

Nézzük tehát a végeredményt:

Én dolgoztam, a munkáltatóm üzleti kockázatot vállalt, munkahelyet teremtett, létrehozott valamit. Ehhez képest ki keresett a legtöbbet?

Az állam keresett a 300.000 Ft-os fizetésemen 256 825Ft-ot.
Én pedig vehetek árut 145 625 Ft-ért.

Emlékszem, az átkosban tanultuk, hogy a sötét középkorban a gazdag földesúr kizsákmányolta a parasztokat, és 10%-át elvette a termelt javainak, aztán jöttek a papok, és elvittek másik 10%-ot! Hogy sajnáltuk szegény parasztot, és kérdeztük, de hát milyen alapon? 20% - istenem, húsz százalék volt MINDEN teher, amit fizettek!

Ebből a 20%-ból fényűző paloták és templomok épültek, hadseregeket tartottak fent, kövérre híztak a gazdagok. Most pontosan 85%-át húz az állam a fizetésemen, vagyis durván megfordult az arány.
Még sincs pénz semmire, el kéne ezen gondolkozni, kihez folyik az a rengeteg pénz.

Még jó, hogy vége a sötét középkornak!

Legális tortúra

A Pentagon közzétette a kínzásokra felhatalmazó iratot
MTI - ugyelet@mail.index..hu
2008. április 2., szerda 11:15

A Pentagon közzétette azt az egykori emlékeztetőt, amellyel engedélyezték a terroristagyanús személyek kíméletlen vallatását. Az indoklás szerint George W. Bush amerikai elnök háborús felhatalmazása előbbre való a kínzásra vonatkozó bármilyen nemzetközi tilalomnál. A dokumentum védelmet ígér a vallatóknak, ha ellenük vádat emelnének.

Az amerikai igazságügyi tárca 2003. március 14-i keltezésű, 81 oldalas titkos emlékeztetője jogi fejtegetésre alapozva hatalmazza fel a hadsereg vallatóit arra, hogy kíméletlen módszereket vessenek be a külföldön elfogott tálib és al-Kaida-harcosokkal szemben mindaddig, amíg azok - úgymond - nem kifejezetten a foglyok kínzására irányulnak.

Az emlékeztető egyebek mellett arra hivatkozik, hogy az elnök háborús időkre vonatkozó főparancsnoki hatalmát nem korlátozzák az ENSZ kínzás elleni egyezményei. "Előzőekben kifejtett álláspontunk egyértelművé teszi, hogy a nemzetközi szokásjog nem szövetségi (amerikai) törvény, s hogy azt az elnök - belátása szerint - szabadon felülbírálhatja" - áll a dokumentumban, amelyet John Yoo, az igazságügyi tárca Jogi Tanácsadó Hivatalának akkori vezetője írt. Yoo mindemellett védelmet ígért arra az esetre, ha bármely vallató ellen vádat emelnének az amerikai törvények vagy a nemzetközi jog megsértése miatt.

Az emlékeztetőt még 2003 decemberében visszavonták, alig kilenc hónappal azután, hogy Yoo átküldte a védelmi minisztérium vezető jogászának, Wiliam J. Haynesnek. Bár az irat létezése évek óta tudott dolog volt, teljes tartalma csak a mostani publikálással vált ismertté. Haynest, aki idén februárban távozott posztjáról, hevesen bírálták amiatt, hogy a Bush kormány terroristagyanús személyekkel kapcsolatos politikájának megvalósításában szerepet játszott.

Yoo átirata annak a vitának az egyik epizódja volt, amely a Pentagon civil és katonai vezetői között zajlott akkoriban arról, milyen vallatási módszerek engedhetőek meg külföldi létesítményeikben, s hogy az amerikai katonáknak adódhat-e jogi problémájuk ezek miatt akár hazai, akár nemzetközi bíróságok előtt. A Pentagon ugyanis - az amerikai titkosszolgálatoktól eltérően - kifejezetten tiltotta vallatói számára bizonyos kegyetlen módszerek alkalmazását, beleértve a hírhedt vízbefojtásos módszert.

Az emlékeztető titkosságát most annak a pernek a kapcsán oldották fel, amelyet az Amerikai Polgárjogi Szövetség (ACLU) indított, hogy kikényszerítse a Bush-kormány terrorizmus elleni háborújára vonatkozó iratok közzétételét. A dokumentumot a kongresszus tagjaihoz is eljuttatták.

Az iratról Jameel Jaffer, az ACLU nemzetbiztonsági programjának vezetője azt mondta, hogy az abban foglalt jogi érvelés "szó szerint semmilyen határt nem szab a legkülönbözőbb vallatási módszereknek, ha azokat az elnök engedélyezi". "A lényege ennek az emlékeztetőnek nyilvánvalóan az, hogy eltakarítson minden lehetséges jogi korlátot az elnök háborús felhatalmazásának útjából" - tette hozzá.

George Brecht üres széke

Najmányi László
George Brecht üres széke

2008. december 5-én, a németországi Kölnben elhunyt George Brecht fluxusművész, akinek munkássága igen nagy hatással volt az 1960-70-es évek független művészetére, s benne az én munkásságomra is. Barátja, az 1970-es évek végén Budapestre látogató, a zuglói lakásomban elszállásolt Robert Filliou francia művész révén, 1978 nyarán ismerkedtem meg vele Párizsban. Csendes, szerény, igen szellemes, rendkívül elegáns jelenség volt, nyitott és érdeklődő minden iránt. A Spions Pompidou Centerben, Robert Fillieu Poi Poi Drome című installációja részeként tartott nyilvános próbái egyikén találkoztunk, beszélgetésünk Fillieu közeli, a párizsi önkormányzat által biztosított, ideiglenes lakásán folytatódott. Nagyon érdekelte az élet a bolsevik diktatúrában, és hogy miért éppen punkkal reagáltunk az ottani viszonyokra. Később meghívott kölni otthonába, ahol bemutatott Florian Schneidernek és Ralf Hütternek, a Kraftwerk együttes tagjainak. Bár Brecht úgy gondolta, hogy az élet maga zene, nincs szükség megkomponált, előadott zenére ahhoz, hogy a zenehallgatás élményét megismerhessük, nagy élvezettel hallgatta a Kraftwerk nemrég megjelent Die Mensch-Maschine (Az embergép) című lemezét azon az estén. Amerikai léttére tökéletesen értette a Kraftwerk nagyon európai, önirónikus humorát. Amikor kiderült, hogy mindkettőnket foglalkoztatja a mítoszok, legendák keletkezése, gyártása, továbbfejlesztése – nélkülük nem lenne történelemtudomány, politika, vallás –, Brecht beszélt az 1976-os The Brunch Museum című, két évvel korábbi projektjéről. A mintegy 20, jegyzetekkel ellátott tárgyat tartalmazó múzeumot egy bizonyos W.E. Brunch nevű, „nagy történelmi fontosságú”, 1974-ben „elhunyt” fiktív művésznek szentelte, aki sok szempontból rá hasonlított. Találkozásunk idején Brecht már kiszállt a fluxus hálózatból, visszavonult a művészeti életből. Látszólagos tétlenségét élvezve, magát remetének tekintette Kölnben. Saját visszavonulására utalhatott a Brunch Museumot bemutató szövegében, amikor W.E. Brunch haláláról írt, „amely szörnyű csapásként érte mindazokat, akik ismerték őt.” A Museum kiállítások célja az, hogy „ennek a nagy embernek minél szélesebb körű elismerésére inspiráljon’, és hogy „a világ megismerje e vizionárius géniusz életét és munkáját, mivel művei még viszonylag ismeretlenek.” A könnyen meghozott ítéletekre hajlamos művészettörténészek Brechtet, egyik mesteréhez, Duchamphoz hasonlóan hajlamosak ambíciók nélküli, magányt kedvelő lélekként beskatulyázni. Ezt a vélekedést cáfolja szelíd öniróniával a Brunch Museum project. A művész, minden szerénysége, csendessége, Zen buddhista vágytalanságra törekvése ellenére normális ember módjára remélte munkája elismerését. Visszavonultsága három, egymást követő évtizedig tartott, míg végül 2005-ben a kölni Ludwig Museum retrospektív kiállításra kérte fel. A Brunch Museum bevezető szövege visszhangzik Kasper Knig, a Ludwig Museum igazgatója szavaiban: „Eljött az ideje, hogy George Brecht megkapja az elismerést, amit fontos modern művészként kétségtelenül megérdemel.” 1978-as kölni beszélgetésünk hajnalig tartott, és a Kraftwerk Kling Klang stúdiójában fejeződött be. Búcsúzáskor George Brecht megajándékozott a Virtuoso Listener (Virtuóz hallgató) című fluxuskottájának másolatával, amit neve helyett az aznapi dátummal szignált. „bármikor tud zenét hallani”, állt a írógéppel írva kártyán. „Ha vársz a halálomig, nagy pénzért el tudod adni”, mondta Brecht nevetve. Biztosan igaza volt, de erről nem tudtam meggyőződni. A kártyát 1984-ben torontói magyar lakótársam, lakbérhátralékom fejében, hangfelvételeimmel együtt elkobozta, soha nem adta vissza. Nem tudom, hogy mi történt a Spions lemezzel és a Spybook című, sebtapasz-művekből álló fluxuskönyvemmel, amikkel kölni vendéglátómat viszonzásul megajándékoztam.

George Brecht George Ellis MacDiarmid (egyesek szerint McDiarmid, vagy Macdiarmid) néven, New Yorkban született, 1926-ban. Művésznevét sok, pátoszra áhítozó művészettörténész szerint a német drámaíró és teoretikus, Bertold Brecht iránti tisztelete jeléül vette fel. A valóságban véletlenszerűen választotta ezt a nevet, 1945 körül, amikor az amerikai hadsereg katonájaként Németországban állomásozott. Vegyésznek tanult, s igen sikeres lett szakmájában. Számos találmány fűződik a nevéhez. 1965-ig, amikor Európába költözött, a Pfizer, Johnson & Johnson és a Mobil Oil vállalatok munkatársa volt, tanácsadói minőségben. Vegyészi képzettségére támaszkodva, tudományos időelméletekre és statisztikai módszerekre alapozva alkotta meg első festményeit (Chance Paintings – Véletlen festmények). Kép- és reprezentáció ellenességét kifejezve, véletlenszerűen helyezett foltokat lepedőkre. Brecht „korrigált absztrakt expresszionizmusnak” nevezte ezeket az idő és a véletlen átkonvertálását megkísérlő, Jackson Pollock halála idején alkotott műveket. 1956-57-ben, amikor Magyarországon, a hitleri Németországhoz hasonlóan még az izmusok is tiltva voltak, írta a Chance Imagery (Véletlen leképzés) című, a véletlen szerepét a 20. század művészetében és tudományában vizsgáló, nagyhatású tanulmányát, amelyben kifejezte tiszteletét a dadaisták, szürrealisták projektjei és Marcel Duchamp műveinek még összetettebb aspektusai iránt. Duchamp, Brecht véleménye szerint a „kutató-művész” megtestesülése volt. A tanulmány írása idején ismerkedett meg Allan Kaprow-val és Robert Watts-al, akikkel közösen írta az A multi-dimensional project (Egy multidimenzionális projekt) című, 1957-ben született, korszakindító szöveget, amely az absztrakt expresszionizmus túlhaladását, fejlettebb művészeti formák, radikális konceptuális gyakorlatok és a multimédia elfogadását szorgalmazta. Robert Watts és George Brecht kollaborációja révén, az 1960-as évek elején jött létre az alternatív és nem elfogadott művészetnek dedikált YAM fesztivál. Ebben az időben indult barátsága John Cage-el is. Mindkettőjüket érdekelte az orientális gondolkodás, a keleti – főleg Zen – filozófiák, és a művészetről való fogalmaink új alapokra helyezése. Brecht 1958-59-ben Cage New York-i New School for Social Research-ében folytatott tanulmányokat. Cage új médiumok keresésére, zenei kompozícióiban a véletlen és a zajok ready-made-ként történő alkalmazására biztatta barátját. Brecht úgy gondolta, hogy „az összes dimenzióban szerzett tapasztalatok” kifejezhetők verbális kottákkal. Kifejlesztette az „esemény kottákat”, amelyekkel művei terét és idejét struktúrálta, meghíva a közönséget az alkotás folyamatában való részvételre. A közönség bevonása az alkotói folyamatba, az interaktivitás mindvégig Brecht fő művészi célja volt. Az általa indított, az egész világon elterjedt Fluxkoncertek középpontjában a „brechti esemény”, a verbális kottákban megfogalmazott minimalista akció állt. A Solo for Violin Viola Cello or Contrabass (Szóló hegedűre violára csellóra vagy nagybőgőre) című, klasszikus Brecht kotta például csak egyetlen szót, „polishing” (fényezés) tartalmazott. A mű előadása során a székeiken ülő zenészek hangszereiket fényesítették. 1960-63 között Brecht körülbelül 150 hasonló kottát, kisméretű, fehér kártyalapokra feketével gépelt szöveget írt, a szövegek alatt elhelyezett pontok jelezték a notációt. Gyakran mondta, hogy a kotta nem létezik tanú figyelme nélkül, aki interpretálja, előadja, vagy egyszerűen mentálisan megjegyzi a művet. A kotta szövegének felolvasása a mű előadását jelenti, így a közönség potenciális partnerré válik.

Jól nyomon követhető a lineáris kapcsolódás, az egymás munkájának a modernizmusra és a korábbi művészeti korszakokra jellemző, azóta fokozatosan felszámolódott folytatása Duchamp, Cage és Brecht között. Közös történetük 1912-ben kezdődött, amikor Duchamp elvetette a festészetet, a reprezentációt, az ábrázolást, a művészi pátoszt, és a ready made-ek, kész tárgyak műalkotássá emelése felé fordult. Cage a zenével művelte ugyanezt, amikor beengedte a véletlent, a zajokat és a csendet kompozícióiba. Brecht még tovább ment, művészet nélküli, vagy – ami ugyanaz – a művészet által tökéletesen áthatott világot javasolt. Ő magát az alkotót tüntette el „esemény kottáival”, amikor elhagyta Cage „meghatározatlan kifejlettre” vonatkozó strukturális notációit. Gage még zenét alkotott, Brecht már nem érezte szükségét az alkotásnak. „Mindegy, hogy mit csinálsz, mindig hallasz valamit”, mondta. „Miután átkeltél a patakon, a tutajt ott kell hagyni”, írta egyik levelében. A tutaj alatt az összes rendszerező munkát értette, mint például a Cage zeneszerzők, költők, képzőművészek által átvett, a művészi egót kellemesen csiklandozó, az aktualitás illúzióját keltő, véletlen-rendező módszereit, amelyek célja még mindig művészet – ugyan radikálisan alternatív művészet – előállítása volt. Brechtet „a patakon való (céltalan, nem tudatos) átkelés sürgősségének demonstrálása” érdekelte. Cage-nek dedikálta 1960-as Motor Vehicle Sundown (Event) (Gépjármű naplemente – Esemény) című művét. Az alkotó instrukciói szerint tetszés szerinti számú, gépjármű volánjánál ülő művész hajtson végre, egymást követve 22 akciót, például kapcsolja be, majd ki a jármű reflektorait, nyissa ki és csukja be a kocsi ajtaját, csomagtartóját, indítsa be és állítsa le a motort, stb. A művet 2005. szeptember 17-én, a helyi Ludwig Múzeum produkciójában, a kölni Dóm téren, a katedrális előtt mutatták be.

Brecht számos „esemény kottája” művésztársainak postaládájában jelent meg először. Közülük La Monte Young zeneszerző volt az egyik kedvenc címzettje. Neki küldte el először például a Solo for Wind Instrument (Szóló fúvóshangszerre) című kottáját, amely a „putting it down” (lerakás) szöveget tartalmazta. A művet előadó zenésznek az volt a feladata, hogy kezébe vegye, aztán lerakja hangszerét. La Motte Young volt a címzettje a String Quartet (Vonósnégyes) című műnek is, amely a „shaking hands” (kézrázás) utasítással arra instruálta a vonósnégyes tagjait, hogy rázzanak kezet. A Mail Art (Posta művészet) a korai 1960-as évek egyik kedvelt műfaja volt, segítségével a művészek munkáikról informálták művésztársaikat, és hálózatokat alakítottak ki.

Brecht az 1960-as évek elején fejlesztette ki saját, a művészet terjesztésének intézményeire és mechanizmusára vonatkozó kritikáját is. A Robert Watts-al közösen szervezett YAM fesztiválokon bemutatott műveket nem lehetett megvásárolni. Brecht „esemény kottái” gyorsan ismertté váltak Európában. A Fluxus a németországi Wiesbadenben, George Maciunas által rendezett „új zenei” koncertekkel indult, ahol többek között George Brecht műveit adták elő olyan, később világhírűvé vált művészek, mint Dick Higgins, Emmett Williams, Robert Filliou, Eric Andersen, Alison Knowles és Ben Vautier. Maciunas a lehető legolcsóbb formában publikálta Brecht és mások munkáit. Először Brecht 70 kottáját publikálta dobozban, Water Yam címmel. Az 1960-as évek tipikus Fluxfesztiválja utcai performanszaival, szokatlan helyszíneken – például pályaudvarokon – rendezett koncertjeivel gyakran napokra elfoglalt egész városokat. 1962-ben, Londonban rendezték a Festival of Misfits-t (A beilleszthetetlenek fesztiválja). Ugyanabban az évben adta George Maciunas a Fluxusnak a nevét.

Brecht egyértelműen Duchamp ready made-ekre vonatkozó gondolatát folytatta 1961-ben elindított Chair Events (Szék események) sorozatával. A mindennapi tárgyak, székek, térképek pátosztalan kiállításával, egyebek között a művészeti galériák giccses ünnepélyességét demonstrálta. Brecht egyik fő meditációs objektuma a szék volt, a közönséges szék, nem elválasztva hétköznapi funkciójától, még közelebb a realitáshoz, mint Duchamp kiállított piszoárja. Duchamp felkérte közönségét, hogy használják kiállított székét, míg Duchamp piszoárjába nem lehetett legálisan belevizelni. „Rómában vásároltam egy nagyon egyszerű széket és egy gyönyörű, vörös bőrbe kötött könyvet”, nyilatkozta Brecht. „Elkezdtem beleírni a könyvbe mindent, amit a székkel kapcsolatban fontosnak találtam. Hol vásároltam, mennyit fizettem érte, hol találtam a tollat, amivel a székről írok, milyen tintát használok az íráshoz, és így tovább. Aztán kiállítottam a széket és a könyvet, megkérve mindenkit, hogy írja be a könyvbe mindazt, amit a széken ülve tapasztalt.” Brecht széke, alkotója szándéka, mondhatjuk teljes művészet filozófiája ellenére életét vesztette a 2005-ben, a kölni Ludwig Múzeumban rendezett retrospektív kiállításon. Ugyanis nem lehetett ráülni, mint ahogy a társaságában kiállított könyvbe se jegyezhették be a kiállítás látogatói tapasztalataikat. A szék és a könyv kanonizálásával a tekintetes, nagyméltóságú, szentséges kurátorok a művészet fensége nevében gondolkodás nélkül megölték a közönség alkotói folyamatba való bevonásának gondolatát. George Brecht széke ma már üres, élettelen, mint a Mona Lisa. A middlemen (közvetítők) addig nem nyugodtak, amíg le nem számoltak George Brecht vidám szellemével. A kurátori íróasztalok mögött, a mítikussá magasztosult kurátori hatalom védelmében megállíthatatlanul folyik a hiperaktív „süketnéma vakok” (IPUT/TNPU meghatározása) lélekgyilkos pörgése, forgása.

Az írás az artportalon jelent meg, 2008. december 9-én

Tiltott gyümölcsök az A38-on

Fresh Airt
BerTolT BerIchT
Tiltott gyümölcsök az A38-on
Najmányi László
Para-Kovács Imre
Tudósok
2008 10 21

...kedd este. Zé mesterrel kicsit késve érkezünk, de még így is mûsorkezdés elõtt közönség minimális, a nézőtéren asztalok, rajtuk mécsesek. A színpadon egy öltönyös, elegáns úriember, megjelenésre mint a Mézga család Köbükije (vagy egy idõsebb és bölcsebb Mézga Aladár), de ugyanígy lehetne a Pendragon-legenda valamely szereplője is (akár a regény, akár a filmváltozatból). Előtte egy magyar színpadon nem sűrűn látott hangszer, a theremin, õ pedig kísérteties zajokat csal ki belőle, miközben a háttérbe vetítve Sztálin elvtárs írogat és rabok dolgoznak, a hó tiszta és csillogó és halálos (ekkor már a Gulágon járunk), magyar színészek mondják a szöveget és a theremin alá hasonlóan nyomasztó ritmusok és hangeffektek keverednek. Najmányi László előadása nekem amilyen nehezen indult, akkora katarzis lett a végére. A zeneileg alulképzettek kedvéért megemlítem, hogy őt a Spions ős-punk csoport egyik tagjaként illik ismerni, és a kevés valóban tiltott gyümölcs egyike volt, olyannyira, hogy Magyarország elhagyására is kényszerült zenekarával. Ha hihetünk neki és a korabeli értő kevesek beszámolóinak, a Spions rengeteg dolgot kapcsolt össze: a videomûvészet, a performansz, a punkzene és az ideológia sajátos eleggyé vált a kezük között, és ha csak egy kicsit is máshogy álltak volna a csillagok, akkor olyan pályát futhattak volna be, mint a szlovén Laibach vagy Angliában a PTV (én személy szerint mindezt tényként elfogadom, csak a Spionst nem ismerő olvasók kedvéért mondtam el). Külön kiemelendő, hogy mindezt a megfelelő időben tették, és az adásukat nagyon kevesen fogták (a hatalom is ezen "értő kevesek" közé tartozott, ezért is bírták távozásra őket, Halász Péterékkel egyetemben). Mint minden mítosznál, úgy itt is fennáll, hogy mindenki mást lát bele és mást vár el tőle. A legegyszerűbb megoldás az, amit Johnny Rottenék csináltak a Szigeten: lejátszani a régi számokat, kicsit jobban mint annak idején. Az igazi keresők azonban mindig a nehezebb utat választják.

Ahogy a másik, Magyarországra visszatért ex-Spion, Peter Ogi, úgy Najmányi sem épít a saját legendájára (azt úgyis bőven kizsákmányolták és populárissá tették már mások). Ma este se volt nosztalgiázás, "csak" ugyanolyan izgalmas és úttörő dolgot produkált mint a 70-es években, persze befogadhatóbb megfogalmazásban, és nyilván más hangszerekkel-eszközökkel (arról nem is szólva, hogy a videó-technika is sokat fejlődött a Spions "Donauer Video Familie" -performanszai óta). Hősünk ezen az estén úgy győzött a színpadon, hogy nem kellett emlékeztetnie senkit a múltjára.

A Spions-tematika (kémkedés, hatalmak sakkjátszmái emberi bábukkal) jelen volt Leon Theremin életében is, azt lehet mondani, hogy ezt a sztorit szinte Najmányinak írta az élet. A megvalósítás pedig sikerült: az elsõ pillantásra egyszerűnek ható számítógépes megoldások és jelképek (amiket N.L. honlapjáról már ismerhetünk) tökéletes egységet képeznek a filmhíradó-bejátszásokkal, illetve a könyv hangjáték-szerű audio-feldolgozásával, ahonnan a hangminták zöme származott. Lehet hogy mind képileg, mind hangzásilag egyszerű eszközökhöz nyúlt, de azok a helyükön voltak. A Thereminiad alapelemei külön-külön, mint film, hangjáték vagy zenei CD nekem nem jöttek volna be, azonban az élõ előadás, ami ezt a hármat egybefogta, az nagyot ütött. Komolyan elérzékenyültem a végén, annyira átadta Theremin professzor (és rajta keresztül az összes elnyomott/tévútra állított zseni) emberi tragédiáját. A szovjet hatalom (abban a korban még a sztálini verzió) egyáltalán nem ismerte (f)el saját tudósainak jelentőségét, jellemzően amit nem tudtak harcászatra/kémkedésre felhasználni, az maximum lesajnálva megtűrt művészkedés volt, amivel a kötelezõ napi pártmunka (kémkedés, lehallgatóberendezések fejlesztése meg a többi propagandamocsok) után lehetett foglalkozni, ha egyáltalán szabad volt. Senkit nem hatott meg, hogy ott volt egy fura kis fickó, akit mintha a Marsról szalajtottak volna, és csinálta a furábbnál furább találmányokat, sõt: a kommunista kulturkampfnak "hála", ezeknek csak töredéke maradt ránk. A kicsit hosszúra nyúlt bevezetõ (képzeletbeli film képzeletbeli stáblistája) így került utólag a helyére, ahogy az ajánlás is, ami a kommunista diktatúra áldozatainak szólt, megemlítve, hogy a "túlkapásokért" (az összes tábor ott a hóban, az internálások, kivégzések meg a többi, amibe konkrétan emberek milliói haltak bele, áttételesen pedig még sokkal többen), szóval hogy mindezért összesen hat (!!!) embert vontak felelősségre. EZ a tragédia, és ezt ragadta meg a Thereminiad EGY ember sorsán keresztül (aki egyik percben pozitív hős, a másikban szerepébe belekényszerített kém, a harmadikban már csak egy megnyomorodott túlélő), én pedig könnyeztem a végére, basszameg, úgy szíven ütött az egész.
Osztályzat: A

Ezután a színpadra felhoztak két széket, az egyikbe Dr. Máriás ült, a másikba Para-Kovács Imre, elkezdődött egy beszélgetés, amit én kb. tíz percig bírtam, végül inkább kimentem a klotyóba dobni egy sárgát, és káromkodtam, hogy a ma este mégse csak a zenéről fog szólni, majd a cikk végén elolvashatjátok tik is hogy pontosan mi történt és miért, most térjünk vissza a Zenéhez, merthogy a beszélgetés után végre rákerült a sor arra is.

Bevallom töredelmesen, hogy a Tudósokat én Bada Dada kiválásáig követtem nyomon, egyszer-kétszer belefutottam ugyan a Szigetes fellépéseikbe, de ott mindent lehetett, csak a részletekre figyelni nem. Ami ezekből megmaradt, az most, a kisszámú, ülő közönség előtt megtartott koncert után még nyilvánvalóbb lett: a badai őrület hiányát gépi pontossággal, súlyos megszólalással pótolták. Dr. Máriás mintha mindig ugyanazt a dalt írná, ugyanazt a témát öntené zenébe, ami hol slágereket tud eredményezni (Gyerek akarok lenni, Basszál-basszál-basszál, illetve a régi Tudósok majd' összes száma), hol meg nem. Személy szerint én hiányoltam a Gyerek akarok lenni-t, meg azt a másikat, ami arról szól, hogy a fejem a kedvenc szekrényem, de bőségesen kaptunk egyéb sikerdalokat (Ne vágd le a farkadat; Ne fûrészeld a lábamat). Az utolsó előttibe, ami "kedves politikus barátainkról" szólt, beszállt Najmányi is a thereminnel, és megint azt éreztem, hogy igen, ez úgy tökéletes, ahogy van, benne van Najmányi életútja Amerikától idáig, benne van Dr. Máriás Jugoszláviájának tragédiája, az egész nyomorult west-balkán rock and roll fíling, úgy retró, hogy kortárs és vice versa, egy rohadt üvöltés az égre, hogy mégis miért baszódik el itt minden, és üvölt és fáj, de mentes az alteros önsajnáltatástól.
Osztályzat: A

Az utolsó számba beszállt Para-Kovács Imre, én pár percig hallgattam ezt is, aztán kimentem vécére, de sajnos még ott is hallottam, és most értünk el a cikk végére.

Para-Kovács Imre magánszámait direkte hagytam utoljára. Imre ugyanis megbolondult, pont úgy ahogy Fiala János is. Ki lehet mondani, hogy minél kevesebb a júdáspénz, annál inkább megbolondulnak ezek a megmondóemberek, akiknek a szövegére ugyan szükség van, de annyira azért nem, hogy komolyan meg is fizessék őket. A megmondóember munkája az, hogy beszól, rugdos, és ha néha választ kap a beszólogatásaira, akkor még durvább beszólásokkal reagál, mert mást nem tud. Ezek a beszólások előbb-utóbb elérik az életveszélyes fenyegetések szintjét, ilyenkor a megmondóember a júdáspénz emelését és a rendőrség védelmét kéri, amire a főnöke általában azt mondja, hogy HAHAHA. Emberünk ekkor bepánikol, de már nem tud hova futni, beleszorult egy szerepbe, amit el kell játszania, akármi is lesz neki (rosszabb esetben a hozzátartozóinak is) a vége. Kilépni nem tud, merre is tudna, hisz' akkor be kéne ismernie, hogy tapló volt, és bocsánatot kérnie, és hát a megrendelőnek se a meghunyászkodott tékozló fiúra, hanem a véresszájú médiasztárra van szüksége. Emberünk egyre jobban kétségbeesik, kapkod, és végül már a saját rajongói között is árulókat sejt, fél, hogy egyszercsak szarral dobálják meg, vagy tejsavat spriccelnek rá, miközben a Székely Himnuszt éneklik kórusban (ráadásul tercelve). Van olyan is, hogy a júdáspénz annyira kevés, hogy a nagy ember még a sajátjait is leköpi (PKI a ma esti beszélgetésen nagy büszkén meséli, hogy egy gimiben érettségi tétel lett, de még így is hogy lealázta az egyszeri tanárt, aki életrajzot kért tőle, hogy egyáltalán legyen miből felkészülnie a nebulóknak). Ha viszont elég a júdáspénz, az onnan látszik, hogy az illető nem fröcsög habzó szájjal, kapásból tudok 1-2 embert, akik ugyanazt gondolják (és maguk közt talán ugyanúgy beszélnek az országról meg annak a himnuszáról és zászlójáról) mint PKI, mégse állnak ki vele nagy nyilvánosság elé. Segítek: Paizs Miklós nem kapott eleget, azért volt neki az a jobboldal-kiirtós verse :)

Aki nem tudná (én is így voltam vele az este folyamán), Imre azért került ebbe a műsorba, mert az új könyvét -saját bevallása szerint- betiltották. Valójában -szintén az ő saját bevallása szerint- mindössze annyi történt, hogy a kiadója nem volt hajlandó vállalni az esetleges becsületsértési pereket, ezért elálltak a megjelentetéstől. Viszont!!! Az író úr most felolvas nekünk belőle, ez élete egyik legfontosabb műve, és mégse jelenhet meg, hát így hallgassuk. Így hallgattam. A Kurvaország című könyv azonos című nyitóverse a Spions Nirvániájának harmatgyenge, öncélúan provokatív átirata. A csalódás ezután is csak folytatódott: bár PKI azt állítja, hogy pártoktól függetlenül nagyon durván a kurva anyjába küldött mindenkit ebben a könyvben (ami épp emiatt nem jelenhet meg), a többi felolvasott (nem verses) részlet alapján én ki merem mondani, hogy ez ugyanaz a kategória, mint Tóta W. Árpád vagy Hajós András "kirohanásai": látszólag tökös és mindenkinek beszól, azonban az igazi felelősöket valahogy sose nevezi meg, és a pártfüggetlen anyjábaküldést is mindig az ellenzéknél kezdi (tudod, ők azok akik 2002 óta nincsenek hatalmon), szóval őket anyázza, meg az ellenzék szavazótáborát, akik a blogjába beírnak, és akik mind "náci fostalicskák" (PKI saját szavaival élve).

Nézem, hallgatom, szomorú vagyok. PKI biztonsági játékos, és most hazai pályán van, bár az egész előadásból süt, hogy titokban talán várja, hogy megjelenjen mondjuk Tomcat vagy valami más csúnyanáci, és akkor még hangosabban kiabálhatná, hogy "elnyomnak, elnyomnak", mint a földműves a Gyaloggalopp-ban. (A hazai pálya alatt azt értem, hogy az a tíz-húsz ember aki itt van, az mind azért van itt, amiért. Az egyetlen "beszólogató" max. annyira szól be, mint a napkeltében szokás, magyarul: alákérdez, még magyarabbul: meleg szarig benyal. [Végülis, ha PKI feloszthatja az ország lakosságát magyarokra és nem nácikra, akkor én miért ne tehetném vele ugyanezt a sarkítást, PKI-től a "magyar" jelzőt egész este amúgyis csak negatív kicsengéssel hallottam, számára a "magyar", az egy káromkodás, egy szitokszó, és úgy is használja]).

Amit Najmányi László tud, és előadásából is kiderült, az az, hogy a világ nem fekete-fehér, és nem nácikból meg nemnácikból, komcsikból és jómunkásemberekből áll. PKI még 43 évesen is ott tart, hogy mindenről AZ (na nem a dugás, hanem a nácik) jut eszébe, és még a világ egyik legpolitikamentesebb számába, a Basszál-basszál-basszál-ba is beveszi az Isten / Haza / Család-ot, meg a Hass / Alkoss / Gyarapíts-t. PKI világképe rendkívül egyszerű: a blogjába nácik írnak és fenyegetik, ha a kiadó nem akar becsületsértési perbe keveredni, akkor őt cenzúrázzák. Imre meg a többiek is hasonlítanak valamennyire azokhoz, akiket leköpködnek: ha ŐK ugatnak le, gyaláznak meg valamit, az egy jó poén, és aki nem érti, az hülye. Ha viszont velük sütik el ugyanazt a nagyon rossz viccet, akkor perrel fenyegetőznek, magyarul sírnak, mint az egyszeri gyerek az oviban, aki addig provokálta a kiscsoport legerősebbjét, amíg az le nem kevert neki egy jó nagyot (emlékszik még valaki Seres ökobarnázós cikkére? És ha nem, miért nem emlékeztek rá?). Mindez azért szomorú, mert amíg csak egy ilyen "publicista" is lesz (akármelyik oldalon), aki pénzért (vagy ami még rosszabb: meggyőződésből) belerúg mindenbe ami a másik oldalnak fontos, és úgy, hogy valódi oka nincs rá, addig a balhé borítékolva van. (Meg nyilván azért is szomorú, mert elvesznek az árnyalatok, és mert az underground nem erről az egyirányú gyűlöletről kéne hogy szóljon: hol volna ebben a világképben Erdély Miklós, László Károly, Leon Theremin, vagy a régi Spions helye? Lehet eljátszani azzal is, hogy letakarjuk a szerző nevét meg kicserélni a célcsoportot leíró szavait, és hamar kiderül, hogy PKI semmivel sem kevésbé intoleránsabb és gyűlölködőbb azoknál akiket ostoroz.)

Szóval ameddig ilyen para-figurák vannak, addig béke és árokbetemetés nem nagyon lesz ebben a "kurvaországban", csak mindkét oldal kölcsönös démonizálása, meg esetleg egy véres, kicsinyes, mocskos kis polgárháború (amit a provokátorok általában biztonságban, melegben és sört iszogatva szoktak átvészelni). Azonban némi reményre ad okot, hogy még egy effajta háború kirobbantásához is kell valami: befogadó illetve provokálható közönség. Itt és most csak a befogadó közönség volt jelen, ami rokonokkal-barátokkal együtt max.10-20 fő lehetett. A provokálandó az esetleg én lehettem volna, de jómagam inkább mind a kétszer hugyoztam egy szép sárgát ahelyett, hogy PKI-t hallgattam volna, node hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, az első aranyozás után még idejében visszaérkeztem, pont akkor amikor Dr. Máriás megkérdezte a mi Imrénket, hogy Imre, mit is kaptál te Korda Györgytől, amire én (főleg így, a második sör után) már egyből vágtam (félhangosan, de azért még eléggé hallhatóan) a választ: TRIPPERT, és mikor körülöttem egy-két ember ezen felröhögött, folytattam a felsorolást: meg szifiliszt, és még kankót is.
Osztályzat: Z-

P.S.: Szalacsi nem János, hanem Sándor (ezt sem javította ki az alákérdező beszóló).

Forrás: http://www.freeweb.hu/drf/tiltottgyumolcsok.htm

Most akkor sírjunk vagy nevessünk?

[artinfo] Most akkor sírjunk vagy nevessünk?
Wednesday, December 17, 2008 8:42 PM

From:
"Szekeres Csabi" <szekeres.csabi@gmail.com>

To:
artinfo@c3.hu

Ne haragudj, hogy kissé hosszúra sikerült levelemmel zavarlak, de úgy gondoltam, ezt a hihetetlen történetet meg kell osztanom minél több emberrel. Az a döbbenetes levél, amit majd alább olvashatsz egy igazi tragikomédia. mert tényleg megtörtént, és én is csak a napokban szereztem tudomást róla.

A történet úgy kezdődött, hogy egy négy gyermekes hölgy aláírásgyűjtést indított, amelynek célja a szeretett országgyűlési képviselőink költségtérítésének szigorítása. Arról van szó, hogy csakis a számlákkal igazolt kiadásaik után járhasson nekik költségtérítés, ahogy ezt tőlünk is elvárják nap mint nap - csak rájuk kiváltságosokra nem vonatkozik ez a kötelezettség! Emlékszel még gyerekkorunk meséjére? Tisztára olyan a helyzet ma is, a 21. század jogállaminak nevezet demokráciájában: "Kivéve a gyevi bírót!"

A kérdés pontosan így hangzik:

"Egyetért-e Ön azzal, hogy az országgyűlési képviselőknek csak a bizonylattal alátámasztott elszámolható kiadásai után járhat költségtérítés?" Te tudtad, hogy több mint száz olyan parlamenti képviselő van, aki az elmúlt ciklusban 17 millió forintnál nagyobb összegű költségtérítést kapott adómentesen, bármiféle bizonylat felmutatása nélkül?!

Na de jöjjön az a levél, amit egy képviselő felesége írt a kezdeményezőnek (előtte azért kapaszkodj meg!):

"Tisztelt Asszonyom! Hát az én támogatásomra ne számítson! Mélységesen felháborít a kezdeményezése. Miért kell önnek mások zsebében turkálnia, és miért általánosít? Mitől érzi magát különbnek, mint azok, akiket oktalanul becsmérel? Képzelje az én férjem is országgyűlési képviselő és még ráadásul polgármester már harmadik ciklusban! A városunk abban a szerencsés helyzetben van, hogy 3 országgyűlési képviselője van. A férjem a FIDESZ listán, egy képviselő az MSZP listán került be és van természetesen egyéni képviselőnk is. Az MSZP-és képviselő feleségével beszélgettünk szombat este egy iskolai alapítványi bálom az Ön kezdeményezéséről - mert mi beszélünk egymással, elmegyünk együtt helyi rendezvényekre. Abban egyetértettünk, hogy szívesen cserélnénk Önnel csak egy hétre legalább! Önnek fogalma sincs milyen élete van egy képviselőnek és a családjának. Egy képviselő egy héten legalább 10 inget elhasznál, amit mosnunk, vasalnunk kell. Látott Ön már olyan inget amit 15-20-szor kimostunk? Látott már Ön olyan öltönyt amiben egy képviselő 10-12 órát ül a parlamentben, És látott Ön már olyan öltönyt, amelyik mát ötször volt tisztítóban? Ha azt hiszi, hogy egy rendezvényre elmenni nagy élmény, mondjuk a potya vacsora miatt, hát téved! A hétvégén 74 db tombolát vettünk 200.- Ft/db, 60 db zsákbamacskát, 100.- Ft/db, 1 db kerékpárt vettünk tombolatárgyként, 26.000.- Ft/db és 10.000.- Ft-ot fizettünk be az alapítványba , el kellett mennem fodrászhoz, ami 2.000.- Ft volt - mert elvárják az emberek! A férjem pesti albérlete 34 négyzetméter 60.000.- Ft + rezsi, 25.000.-30.000.- Ft/hó. Pénteken "félidős értékelést" fog tartani a férjem a saját költségén, majd megírom mennyibe került! Mások nevében nem nyilatkozom, de elmondom Önnek, hogy az egyéni képviselőnk kislánya 8 hónapos volt mikor megválasztották, este már aludt mikor hazaért, reggel még aludt mikor eljött otthonról. És ez így ment heteken, hónapokon keresztül! A kislány nőtt-nőtt és eljött az az idő, mikor esetleg egy vasárnap délutánt a családdal tudott tölteni és a kislánya nem ismerte az apukáját és félt tőle, sírt, ha vele volt! Mikor felkerültek Budapestre, úgy élt a felesége a kislánnyal, hogy nem volt ismerőse, barátja a közelében! Az egyik nagymama Komlón, a másik Békéscsabán - dolgoztak! Hát ezt irigyli a képviselőktől és a családjuktól! Egyszer ki fogom számolni, hogy a férjem hány órát dolgozik és hónapban és elosztom a jövedelmével! Szégyelje el magát!"

Na, mit szólsz hozzá? Gondolom a könnyeiddel küszködve próbálod beleélni magad ennek a szörnyű sorssal megáldott képviselőnének a helyébe, aki oly sok szenvedést felvállalva hoz nem akármilyen áldozatokat, hogy népünk sorsát ezzel is jobbá tegye - de mi balgák ezt úgy sem értenénk meg. A népszavazás kezdeményezőjét, Seres Máriát többen azzal vádolták meg igaztalanul, hogy ezt a levelet ő találta ki a figyelemfelkeltés miatt, és hamisítványnak, provokációnak tekintették. Aztán lehullott a lepel és kiderült, hogy ezt valóban egy hús-vér képviselő (és polgármester!) feleség írta, de tettét a nyilvánosság előtt nem vállalja és kilétét sem óhajtja felfedni. Az erről szóló nagyszerű Kossuth rádiós riportot itt meghallgathatod teljes terjedelmében:

http://www.seresmaria.hu/blogpl.php?id=10

Seres Mária mindvégig korrekt volt, és a mai napig nem árulta el, kiről van szó (bár állítólag néhány újságíró kizárásos alapon elég gyorsan a levélíró nyomára bukkant). A képviselőné levelére adott higgadt válaszát itt olvashatod el:

http://www.seresmaria.hu/blogpl.php?id=7

Ezek után egyértelmű, hogy eljött az idő véget vetni a kiskirályok "tündöklésének", mert egyre inkább vérszemet kapnak. Hiába van a költségtérítéseken kívül nagyon sok más kiváltságuk is, mégsem magukon kezdik a megszorításokat most, amikor bajban van az ország. Olyannyira nem, hogy volt képük a költségtérítéshez kapcsolódóan egy 15%-os "látszatadóval" előrukkolni!

Ennél mindenki csak több adót fizet, "Kivéve a gyevi bírót!" - mondhatnánk újra. Hasonló esetben magánszemélynél az ilyen kifizetésekre bérként kell tekinteni, és nem csak SzJA-t, hanem TB- és egyéb járulékokat is fizetni kell utána, mert az jövedelemnek számít. Ettől a "pórnép" csak abban az esetben mentesül, ha költségei indokoltak (az APEH szerint is!), és az a munkájuk elvégzéséhez szükséges, illetve azzal összefüggésben merülnek fel. És természetesen ezeket hiteles számlákkal igazolja, vagy kiküldetési rendelvényen számolja el.

Parlamentereinknek a költségtérítésükhöz továbbra sem kell számlákat bemutatni! Tehát ezután sem akarnak hiteles bizonylatokkal igazolni havi félmilliós nagyságrendű jövedelmeket, azaz marad a "fiktív" kifizetés. Azzal pedig (még ha csak 15%-kal is, de adózottá vált a költségtérítésük) egyértelműen elismerik, hogy eddig hazudtak, hiszen nem a valós, a munkájuk elvégzéséhez szükséges költségeik megtérítésére kapták ezt a rengeteg pénzt, hanem bujtatott jövedelmet, "fekete pénzt" jelentett számukra mindvégig. Ebből pedig egyértelműen arra lehet következtetni, hogy már 18 éve adót csalnak!

Még azok az országgyűlési képviselők is megkapják bemondásra az albérletért és az útiköltségekért a pénzt, akik 10 perc sétára laknak a Parlamenttől, vagy egyéb tisztségükből eredően hivatali szolgálati autóval és sofőr igénybevételével közlekedik mindenhová!

Ha ezek után úgy döntesz, hogy akarsz és tudsz is segíteni ennek a bátor Hölgynek, akkor írj neki ([1]sereslevelek@gmail.com). Van egy honlapja is ([2]www.seresmaria.hu), ahol minden lényeges információ megtalálható, valamint letölthető és kinyomtatható az aláírásgyűjtő ív, amit fénymásolni is lehet. Mindemellett pedig arra kérlek, hogy küldd tovább ezt a levelet akinek csak tudod, mert igen szűk csatornákon tudják csak népszerűsíteni az aláírásgyűjtést, pedig a törvény erre mindössze 4 hónapot ad. Ha pedig sikeres lesz a gyűjtés és elérik a 200 ezer aláírást, akkor ezt a népszavazást az Európai Uniós választással egy időben lehetne megtartani, így nem kerülne szinte semmibe.

Az alábbiakban olvashatod a kezdeményező felhívását is:

Magánszemélyként, négy gyermekes anyaként indítottam országos népszavazási kezdeményezést, melynek célja a 386 országgyűlési képviselő költségtérítésének szigorítása. Az Országos Választási Bizottság által hitelesített kérdés így hangzik:

"Egyetért-e Ön azzal, hogy az országgyűlési képviselőknek csak a bizonylattal alátámasztott elszámolható kiadásai után járhat költségtérítés?"

Ugyanis a törvényhozóknak megengedett az, ami az ország állampolgárainak tilos - a bizonylatok nélküli elszámolás. Nekik nem kell igazolniuk, hogy mire költötték az eredetileg szállásra és utazásra kapott havi félmilliós nagyságrendű kifizetéseket. Miért csak mi érezzük a gazdasági válság hatását? Miért csak az átlag-állampolgárnak kell tudomásul venni, hogy ismét szorítunk a nadrágszíjon? Velünk szemben csak újabb és újabb elvárások vannak, és egyre szigorodó feltételek. Számomra elfogadhatatlan a politikai elit élősködő viselkedése és kiváltságos helyzete, s ez ellen tenni is szeretnék a törvény által biztosított módon. Egy ilyen válságos időszakban a honatyáinknak jó példával kellene elől járni, nem pedig újabb kiskapukat nyitogatni saját anyagi helyzetük bebiztosítása érdekében. Nekik könnyű, hisz ők alkotják a törvényeket.

Sajnos csak igen szűk csatornákon tudom népszerűsíteni az aláírásgyűjtést, pedig a törvény mindössze 4 hónapot ad erre. Ennek a félidejéhez érkeztem most el. Közel hatvanezer aláírás van a kezemben, de legalább 140 ezerre van még szükség. Ez nagy szám, de nem lehetetlen teljesíteni. Van egy honlapom (www.seresmaria.hu), ahol minden lényeges információ megtalálható, valamint letölthető és kinyomtatható az aláírásgyűjtő ív, amit sokszorosítani lehet. Amennyiben támogatja a kezdeményezést, az íveket a következő címre kérem eljuttatni legkésőbb 2009. február 7-ig:

Seres Mária, 1426
Budapest, Pf.: 122.

Egyedülálló siker, az igazságkeresés diadala lesz, ha összejön a 200 ezer aláírás, és ezzel kezdetét veheti egy olyan megtisztulási folyamat, amelyre már mindannyian régóta várunk. Ráadásul ezt a népszavazást az Európai Uniós választással egy időben lehetne lebonyolítani, és így a több milliárdos kiadások helyett csak pár millió forintos nyomdaköltség terhelné az államkasszát.

Gyűjtsük az aláírásokat és adjunk minél több ember kezébe egy ívet, hogy írassa alá barátaival, rokonaival, munkatársaival, és a körülötte élőkkel. El kell érnünk, hogy legyen 20 ezer ember, aki legalább egy gyűjtőívet teljesen aláírat, és akkor megtörténik a csoda. Márpedig ebben az országban nem 20 ezer, hanem legalább százszor annyi csalódott és kiszolgáltatott ember él. Itt az ideje, hogy végre összefogjunk egymással - egymásért!

Egyre több a baj és virul a korrupció, miközben a megélhetésünk egyre nehezebb, amiről viszont a honatyáink mintha tudomást sem akarnának venni. Az országgyűlési képviselő feleségének hozzám íródott levele is ékes bizonyítéka annak, mennyire el vannak távolodva a való világtól, amelyben mi élünk.

Üzenjünk hát a 200 ezer aláírással azoknak, akiknek "köszönhetjük", hogy ide jutottunk!

Tisztelettel köszönöm, ha aláírásukkal támogatnak, és bízom benne, hogy továbbadják a hírt:

Seres Mária
építészmérnök, mérnöktanár

ui.:
Kérem, egy válasz e-mailben tájékoztasson, ha számíthatok a segítségére:

[3]sereslevelek@gmail.com

Az is jelentős támogatás, ha mindenkinek szól, akinek úgy gondolja, hogy érdemes!

A képviselőknek járó juttatások 2008 év végén

- Alapdíj jelenleg 231.900 Ft
- Utazási költségtérítés: alapdíj 70-160 %-a (150-350 eFt)
- Albérlet hozzájárulás: az alapdíj 50 %-a (115 eFt)
- Bizottsági tagság: az alapdíj 70 %-a (162 eFt)
- Második bizottsági tagság: az alapdíj 25 %-a (58 eFt)
- Bizottsági elnöki poszt: az alapdíj 120 %-a (278 eFt)
- Bizottsági alelnöki poszt: az alapdíj 80 %-a (186 eFt)
- Frakcióvezető: az alapdíj 120 %-a (278 eFt)
- Helyettes frakcióvezető: az alapdíj 100 %-a (232 eFt)

És ne feledkezzünk el az álláshalmozásról: egy képviselő lehet akár polgármester, önkormányzati képviselő, megyei közgyűlés tagja, felügyelő bizottsági tag, de korlátlan számú vállalkozásban résztvevő tulajdonos vagy akár csendestárs is, stb. Semmiféle korlátozás nincs. Vajon miért? Sőt, rájuk nem vonatkozik a Munka Törvénykönyve sem. Nekik ugyanúgy jár minden kifizetés a több hónapos parlamenti szünetekben, és még akkor is, ha meg sem jelennek munkahelyükön, vagy amikor betegség miatt maradnak távol.

Kérlek olvasd el még ezt a friss felhívás a FÉLIDŐ-akciójukról. Támogasd és segítsd őket Te is a lehetőségeid szerint.

Kedves Támogatók és Aláírásgyűjtők!

A gyűjtés félidejéhez érkeztünk. Ennek apropóján szeretnék ezen a hétvégén egy köztéri aláírásgyűjtő akciót szervezni, hogy az ünnepek előtt lendítsünk egy nagyot a dolgainkon.

Időpont: 2008. december 19-20, 11 és 16 óra között
Helyszín: az ország településeinek forgalmas közterületei

A lényeg:

Ezidáig utcai gyűjtést nem szerveztem, hisz ennek fizikai lebonyolítása erőn felülinek tűnt. Viszont Önök közül sokan javasolták, hogy ne csak a monitorok előtt üljünk, hanem minél több ember kezébe személyesen is adjuk oda az íveket. Ne maradjanak ki azok sem a kezdeményezésből, akik nem használnak számítógépe - és jelenleg valóban ez a nagy többség. Sokan már korábban is felajánlották ezirányú segítségüket, most végre eljött az ideje, hogy aktivizálódjunk.

Úgy gondolom az ünnepek előtt hatásos lenne egy olyan szervezett akció, ami az ország különböző településein nagyjából egy időben történik. Ezt a hírt eljuttattam a nagyobb országos és vidéki sajtóorgánumokhoz, és bízom benne, hogy be is számolnak majd róla.

Kérés:

Aki pénteken és/vagy szombaton rá tud szánni valamennyi időt az aláírásgyűjtésre, kérem jelezzen nekem vissza a honlapon a napló (blog) részben, a "FÉLIDŐ-akció" című íráshoz kapcsolódóan (az elérhetősége itt: http://www.seresmaria.hu/blogpl.php?id=9). Az írás végén, a hozzászólásoknál kellene jelentkezni, hogy ki és hol tud majd résztvenni a gyűjtésben. Bízom benne, hogy 1-1 helyszínre akár több ember is össze tud majd jönni. Az időpont teljesen rugalmasan kezelendő, ki hogy ér rá, a lényeg az lenne, hogy mindkét nap 10 és 17 óra között kint legyünk a köztereken (egy mappa, néhány toll, sok gyűjtőív másolat, esetleg ha van egy hordozható kisasztal, vagy szék, hogy kényelmesebb legyen).

A honlap főoldalán a legalsó gombra kattintva (FÉLIDŐ aláírásgyűjtési akció országos helyszínei) olvasható majd, hogy hol lesz gyűjtés a hétvégén, és reméljük sokan jönnek segíteni. Itt megtekinthető:

http://www.seresmaria.hu/pl.php?tid=30

Technikai tudnivalók:

Népszavazásra aláírásgyűjtés közterületen bárhol előzetes engedély nélkül végezhető. A helyszínen történő aláíratáson kívül nagyon fontos lenne minél több üres ívet odaadni olyan embereknek, akik vállalkoznak arra, hogy legalább egyet megtöltsenek a saját környezetükből. Az ívek hátoldalán ezért fontos lenne feltüntetni, hogy hová kell azt eljuttatni a kitöltést követően. A hétvége után kérnék majd egy frissítést minden regisztrált gyűjtőtől, hogy hány aláírás született, és jó lenne ha azt is jeleznék majd a Napló rész soron következő aktuális bejegyzésénél, mennyi ívet sikerült kiosztani. Ezért arra kérnék mindenkit, aki még nem regisztrált a honlapon az tegye meg mielőbb, hogy szervezettebbek és hatékonyabbak lehessünk.

A fővárosban a következő aláírásgyűjtő helyeket szeretnénk beindítani pénteken és szombaton, ahová várjuk a jelentkezőket!

- Örs vezér téri aluljáró
- a Keleti pályaudvar előtt
- Blaha Lujza tér 7-es buszmegálló
- Nyugati pályaudvari metró aluljáró
- Deák téri metró aluljáró
- a Moszkva téri metró bejáratánál
- Batthyány téri aluljáró HÉV végállomás
- Árpád híd metró aluljáró
- Határ úti metró aluljáró
- Népligeti metró aluljáró
- Móricz Zsigmond körtér - Villányi út sarok
- Ferenc körúti metró aluljáró

Természetesen ez csak javaslat, minden azon múlik majd, hogy hányan és hová tudnának menni. És persze ezen kívül bárhol lehet a városban önállóan is gyűjteni, de ezeken a nagy forgalmú helyeken ki szeretnénk osztani az erre az alkalomra elkészített 40 ezer darab üres gyűjtőívet a járókelőknek. Ha ennek egy része célba talál, akkor nagyot léphetünk előre. Ehhez viszont az szükséges, hogy minden egyes helyen legyünk elegen, mert csak így sikerülhet ez az akció. A kiosztásra kerülő gyűjtőív hátoldalán található ismertető megtekinthető a honlapon, és nyomtatható verzió is van belőle, amit mindenki használhat önállóan is, és tovább küldheti azt minél több embernek stb. Ide kattintva elérhető:

http://www.seresmaria.hu/nyomtathato.php

A vidéki helyszínek hasonlóan önjáróak lennének, meghirdetni pedig ezt is a honlapon tudják majd azok, akik részt vesznek benne bárhol az országban. Így előre ezekről nem tudunk mit bejelenteni, de várjuk a gyors visszajelzéseket, hogy értesíthessük erről a segítőkön kívül a helyi médiákat is. Mindenkit arra kérek, vegye komolyan ezt az akciót, mert nagyon fontos jelentőséggel bírhat, ha jól végrehajtjuk. Az idő éppen elég ehhez, minden a szándékon múlik, hogy a valóságban is tudunk tömeget felmutatni, vagy csak az interneten, virtuálisan vagyunk erősek.

És még egy dolog. Sokan említették már, ha máshogy nem, legalább anyagilag szívesen segítenék a munkánkat. Nos ezt most megtehetik, hogy a felajánlások mellett a kampány sikeres lebonyolításához és az ehhez szükséges anyagok és eszközök költségeihez hozzájáruljanak a lehetőségeikhez mérten, amit előre is megköszönök a gyűjtésben résztvevők nevében.

A bankszámlaszám: 10700024-09735204-51100005

Üdvözlettel: Seres Mária

References

1. mailto:sereslevelek@gmail.com
2. http://www.seresmaria.hu/

Budai házak

Najmányi László
Budai házak

Budapesti albérletem olyan házban van, amelyet – az utca szemközti oldalán magasodó épülettel együtt – ávós középkádereknek építettek az 1950-es években. A célcsoport iránti megbecsüléssel magyarázható, hogy a két házban lévő lakások belmagassága, arányai emberibbek, kivitelezésük jobb, mint a köznépnek felhúzott korabeli bérházaké. A négyszög alakú épülettömb közepén ritka fákkal díszített, mindmáig gondosan ápolt belső kert van, a fák alatt padokkal. A szemközti ház alatt több ezer négyzetméteres, atombiztos óvóhely található, saját artézi kúttal és oxigénfejlesztővel. Állítólag alagút vezet innen a Parlamentig. Bár az óvóhelyet sikerült bejárnom, az alagút bejáratát nem találtam meg. A pincelabirintusban lévő számos, szürkére festett, lelakatolt vasajtó egyike mögött lehet, ha nem falazták be azóta, hogy engedélyezték civilek beköltözését a házba. Korábban, amikor még volt Amerikában megspórolt, idős koromra félretett pénzem, arra gondoltam, hogy kibérelem az óvóhelyet és színházat létesítek benne. Azonban túl sokáig gondolkodtam, valaki megelőzött és most gombafarmot működtet a súlyos betonajtókkal zárható pincében.

Az épületekben elszállásolt egykori ávós középkáderek közül már kevesen élnek. Néhányat ismerek közülük, arcképüket megtaláltam a Terror Háza múzeum falán. Idős, mindenféle nyavalyákkal küszködő, halálukra váró férfiak és nők, csak annyiban különböznek korábban polgári foglalkozást űző kortársaiktól, hogy nincsenek megélhetési gondjaik. Ők végezték annak idején a piszkos munkát, ők kopogtattak éjszakánként az ajtókon, ők kínozták, esetenként verték agyon a letartóztatottakat. Őket nem jutalmazták ugyan az osztályellenségtől elkobzott rózsadombi, pasaréti villákkal, mint feljebbvalóikat, de őket sem vonták felelősségre tetteikért, és mindmáig gondoskodik róluk a rendszer. G. úrnak, az egykori körömtépő specialistának például minden nap taxin hozzák az ebédet valamilyen központból. L. úr és felesége nyaranta pár hetet egy balatoni üdülőben tölt, amelynek nevét, több éves ismeretségünk ellenére nem hajlandó elárulni.

Az egykori terrorlegények, terrorleányok arcán nyomát sem látom a lelkiismeret furdalásnak. Az ilyesmi csak a romantikus regényekben és filmekben létezik. Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem bánta meg rémtetteit, sőt, bizonyára büszkén emlékeznek múltjukra. Úgy gondolják, hogy pontosan azt cselekedték, amit az akkori helyzet megkövetelt tőlük. Valahányszor valakinek a fejét a saját ürülékével telt hordóba nyomták, a szájába vizeltek, a péniszébe dugott vékony üvegcsövet törték el egyetlen, jól irányzott kalapácsütéssel, vagy a körmei alá szúrtak gombostűket, az imperialisták hatalom átvételi kísérletét akadályozták meg, a munkás-paraszt hatalom érdekeit védték. Ráadásul a proletárdiktatúra ilyen módon történő védelmezése még nagyon élvezetes is volt számukra, mint ahogy a gyerekek is élvezik a legyek szárnyainak, szöcskék lábainak kitépését. Rákosit, Gerőt, Apró Antalt, Kádárt ezek az államterroristák nem perverz szörnyetegeknek látták, hanem apjukat tisztelték bennük.

Lomtalanítások idején, vagy amikor a ház valamelyik régi lakója meghal, gyakran találok relikviákat a szemétben: Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi összegyűjtött műveit, titkosított könyveket (az NDK Néphadserege magyar nyelvre fordított Szolgálati Szabályzatának eddig három, gondosan megőrzött példányát sikerült begyűjtenem), okleveleket, kitüntetéseket, bolsevista nippeket. Mint például a zománcozott vörös csillaggal és gépfegyveres figurával díszített alumínium hamutartót, amit jó áron sikerült eladnom New Yorkban.

Az öreg ávósok sorra meghalnak, s kortárs változatokban születnek újjá. Valamilyen formában mindig itt fognak élni közöttünk, mert hely-specifikus archetípusok ők, ugyanúgy a néplélekből pattantak ki, mint a műtrágyából erjesztett bor ötlete.

Video szenvedéstörténet

Najmányi László
Video szenvedéstörténet

1965. november 26-án Joseph Beuys egyik leghíresebbé vált performanszával nyitotta meg első szóló kiállítását. Hogyan magyarázzunk képeket egy döglött nyúlnak – ez volt a performansz címe. A művész arcát méz és aranyfüst borította, csizmájához vastömb volt erősítve. Karjaiban döglött nyulat ölelt, a nyúl fülébe suttogva magyarázta a galéria falára függesztett rajzait. Ez a performansz jut minden alkalommal eszembe, amikor munkába indulok. Video szaktörténetet tanítok a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, harmadéves hallgatóknak. Sziszifuszi munka ez. Minden alkalommal újra kell kezdenem a történetet, minden alkalomra más taktikát kell választanom, hogy áttörjem az általános érdektelenség, közöny, gőg, vélt mindentudás falát.

Eredetileg arra kértek fel, hogy, mint a magyar video művészet egyik úttörője, saját munkásságom példáin keresztül mutassam be a műfaj történetét. Erre a felkérésre alapítottam a tantervemet is. Két tantervet készítettem el írásban. Az első tantervem harminc oldal terjedelmű volt, négy, egyenként több előadásból álló blokkra osztottam fel curriculumomat. Három óra hosszúságú előadásokkal számoltam, hogy legyen idő saját műveimet és a hallgatók munkáit bemutatni és érdemben elemezni. A szemeszter kezdetekor tudtam meg, hogy alkalmanként nem 180, hanem csak 80 perc fog a rendelkezésemre állni. Új, redukált tantervet kellett készítenem, ezt juttattam el a hallgatókhoz is. Nem száraz adatokat akartam bemagoltatni velük, hanem a gyakorlati munka kapcsán szándékoztam a felmerülő elméleti, művészettörténeti kérdésekről beszélni. Az utóbbi tíz évben az artportalon és más helyeken publikált művészeti írásaim felhasználásával kétkötetes jegyzetgyűjtemény összeállításába fogtam, amelynek első kötetét, mintegy 280 oldalnyi anyagot a kurzus kezdetén, az ajánlott olvasmányok tekintélyes listájával együtt eljuttattam a hallgatókhoz. Szigorlati feladatul azt adtam nekik, hogy válasszanak ki egy témát az írásaim valamelyikében felvetett kérdéskörök közül, kutassák ki alaposan és a szigorlaton tartsanak egy érzékletes, szóbeli előadást róla.

Hogy érdekesebbé tegyem számukra a kurzust – és hogy együttlétünknek maradjon nyoma, dokumentuma –, közös, kreatív munkát javasoltam a hallgatóknak. Az ajánlott olvasnivalók hosszú listáján elsőként a 2006-ban, az Enciklopédia kiadó gondozásában megjelent Theremin című könyvem szerepelt. Úgy gondoltam, hogy a világ első térvezérlésű hangszerének feltalálója, az első multimédia előadásokat rendező, a televíziózás, az elektronikus kommunikáció és művészetek kifejlesztésében úttörő szerepet játszó orosz tudós, Leon Theremin több mint hetven évig tartó munkásságának története szinte mindent elmond, ami az elektronikus művészetek kialakulása iránt érdeklődők számára érdekes lehet. A könyv az orosz feltaláló találmányai mellett azok előtörténetét, mások kapcsolódó munkásságát is ismerteti. Szándékomban állt szaktörténet mellett háttér információkat is adni. Meg akartam ismertetni a hallgatóságot a szaktörténettel párhuzamos történelmi – politikai körülményekkel, az egyes korok művészettörténeti eseményeivel, irányzataival, szellemiségével is. Az elmúlt években, a képi illusztrációkat nem tartalmazó könyv kiegészítéséül elkészítettem a Thereminiad videokönyv trilógiám álló- és mozgóképekkel, zenével illusztrált első kötetét is. Arra kértem a hallgatóságot, hogy készítsenek remixeket a rendelkezésükre bocsátott videokönyvből, hetente körülbelül 5 perc hosszúságú újraértelmezését a munkámnak. Arra biztattam őket, hogy kezdjenek kutatásokat a témában. Találjanak új képeket, videofelvételeket, Theremin professzorra és hangszerére vonatkozó, általam nem ismert történeteket az interneten, és a talált anyagokat építsék be remixeikbe. Az elkészült remixekből aztán a kurzus végén egy sok projektoros, multimédia bemutatót rendezünk, amelyben egyszerre vetítjük az én eredeti munkámat és a hallgatók által készített újraértelmezéseket. A hallgatóktól kért heti öt percnyi remixet én körülbelül egy óra alatt el tudom készíteni, tehát nekik sem okozhat gondot az idejükből ennyit a feladatra fordítani, gondoltam. A kurzus érdekesebbé tétele mellet egyik fő pedagógiai célom a nekem annyi örömet okozó kutatás megkedveltetés volt a hallgatókkal.

Az első kellemetlen meglepetés a első előadáson ért. A kurzusra feliratkozott hallgatóknak alig egy harmada jött el az előadásra. Ez az arány később sem változott, annak ellenére, hogy nem a szigorú, Magyarországon még most is általánosan alkalmazott porosz típusú előadás stílusban oktatok, hanem a „rock and roll high school” laza, felhasználóbarát szellemében, viccekkel, anekdotákkal, a hallgatókat egyenrangú partnereknek, művésztársaknak tekintve. A második kellemetlen meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a hallgatók nem foglalkoznak a heti remixadagjuk elkészítésével, nem kutatják a témát. Elterjedt viszont, hogy azért adtam ki nekik a videoművem remixelésének feladatát, mert ingyen akarom dolgoztatni őket. Aztán arról kezdtek pusmogni a hátam mögött, hogy előadásaim voltaképpen önreklámok, nem adok szaktörténeti információkat. Eltekintve attól, hogy eredetileg arra kértek fel, hogy saját munkáim bemutatásával közelítsek a szaktörténethez, műveim részleteinek bemutatása mellett minden alkalommal sokat beszélek az elektronikus kommunikáció és művészetek történetének tényeiről, a témához kapcsolódó jeles személyiségekről és munkásságukról is. Persze ezt azok, akik nem járnak az előadásokra – a vádakat ők fogalmazták meg – nem tudhatják. Kiderült az is, hogy a rendelkezésükre bocsátott jegyzeteket nem olvassák a hallgatók. Amikor rákérdeztem, arra hivatkoztak, hogy túl sok feladatot kapnak a többi kurzuson, ezért nincs idejük a tőlem kapott feladattal foglalkozniuk, a jegyzeteket olvasniuk. Beszéltem néhány oktatótársammal, akik elmondták, hogy az ő előadásaiknak is gyér a látogatottsága, s az általuk kiadott feladatokat sem teljesítik a diákok. Tehát a hiba nem az én előadásaimban, hanem a Magyarországon eluralkodott bénító, önsorsrontó közömbösségben, szellemi lustaságban van. Ahogy a felnőttek döntő többségét, a diákokat sem érdekli semmi saját kis világuk mikro eseményein kívül, ők is azt hiszik, hogy nemcsak mindent tudnak, hanem mindent jobban tudnak bárkinél. Csak azt nem értem, hogy ha nem érdekli őket mindaz, amit a felkészült oktatóktól tanulhatnak, miért járnak egyetemre? Miért nem használják az egyetem által rendelkezésükre bocsátott kiváló technikai lehetőségeket? Hová tűnt belőlük, a művészeknek készülőkből a kreativitás, a lélek?

Miután kiderült, hogy a közös munkában nem hajlandók részt venni a diákok, fokozatosan feladtam a kurzus végi közös, multimédia bemutató létrehozásának ideáját. A hallgatók döntő részének érdektelensége, a kérdések, viták, hozzászólások hiánya egyáltalában nem inspiráló, inkább kifáraszt. Úgy érek haza az előadások után, mintha vámpírok barlangjában raboskodtam volna, akik kiszívták belőlem az életerőt. Csak az bizonyítja, hogy valamit jól csinálok, hogy az előadásokat látogatók többsége lány. Az egyetemen kívüli, videotechnikát használó, multimédia előadásaimat is csak közülük látogatják néhányan. A fiúk távolmaradásukkal tüntetnek. Amikor legutóbb megkérdeztem a hallgatókat, hogy ha a video szaktörténet, kurzusom témája érdektelen számukra, mi érdekelné őket, miről beszéljek, azt mondták, hogy sztorizzak.

2009. április 9, Budapest

Halász Péter él... És te?

Halász Péter él...és te?

Najmányi László interjúja drMáriásnak, az A38 portal számára
2009. június 29

1. Halász Péter utolsó előadása, amelyben saját temetését rendezte meg, nagyon különböző reakciókat váltott ki: egyesek zseniálisnak, mások visszataszítónak tartották. Milyen a Te megítélésed?

Én a kórházaknak nevezett kivégző intézményekben, kuruzslók felügyelete alatt, nyöszörögve, hörögve, jajgatva, sikoltozva, a fájdalomtól megőrülve történő haldoklást tartom rémségesnek, a temetéseket visszataszító eseményeknek, a gyászt gusztustalannak, értelmetlennek. Ideálom az ember, aki az utolsó pillanatáig igyekszik megkomponálni, kezében tartani, példaértékűvé formálni a saját sorsát. Ezt tette Halász Péter is, aki nem félt a Halál arcába nevetni és színházi előadásként megrendezni a saját búcsúszertartását. Nagyon jellemző a magyarok halálhoz való viszonyára, hogy a Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadás közönségének nagy része csak kívülről, a szomszédos teremben felállított kivetítőn merte követni az Átriumban felállított ravatal körüli eseményeket. Nem mertek a terembe lépni, mert féltek egy térben lenni a haldoklóval. Egy temető ravatalozója, ha a halott Halász Péter feküdt volna a koporsóban biztosan zsúfolásig megtelt volna. Magyarország nekrofil, halál- és szenvedésimádó kultúra, amelytől abszolút idegen az a fajta, leginkább az amerikai indiánokra jellemző vagányság, amellyel Halász Péter élte az életét és viszonyult a végső, nagy utazáshoz. Itt az emberek életükben féltékenyen, rosszindulatúan, gyűlölködve figyelik egymást, igyekeznek minden rendelkezésükre álló eszközzel keresztbetenni a másiknak, megakadályozni felemelkedését, hogy aztán, amikor az illető meghalt, ravatalánál dicshimnuszokat zengjenek róla. A magyar írók imádnak nekrológokat írni, leginkább azokról, akiket életükben a legjobban gyűlöltek. Azt hiszem a nekrológ itt a legfontosabb irodalmi műfaj.

2. Hogyan került sor arra, hogy a patinás zágrábi Eurokaz fesztivál meghívjon, hogy előadást tartsál az ő utolsó rendezéséről?

A fesztivál főrendezője, Gorana Vnuk, aki korábban, Olaszországban látta a Squat színház Mr. Dead & Mrs. Free című előadását, véletlenül ráakadt az interneten a Halász Péter emlékére létesített Virtuális Emlékművemre. Ő hívott meg egyik budapesti útja során. Én voltam a fesztivál egyetlen magyar résztvevője. Nemcsak Halász Péter búcsúelőadásáról számoltam be a nagyon fogékony, érdeklődő nemzetközi közönségnek, hanem bemutattam legújabb videokönyveimet (Karib könyv; Thereminiad; TimeBook; The Jew; L’Odyssée Électronique) és két, az alkalomra írt monodrámámat (Wounded Knee; Missing Tooth) is. Halász Péter életéről és 2006. február 6-i, a budapesti Műcsarnokban megrendezett búcsúelőadásáról THE MAN WHO WAS A THEATRE címmel állítottam össze a róla szóló előadást nyitó videokönyvet. Az utolsó pillanatig hezitáltam, hogy elfogadjam-e a megtisztelő meghívást, mert az elmúlt évben – mint ahogy a megelőző években is – megállás nélkül dolgoztam. Tavaly ősz óta nyolc darabot írtam és állítottam Les Fleurs du Mal nevű társulatommal színpadra, sok theremin koncertet tartottam, négy videokönyvet és több új honlapot hoztam össze, számtalan cikket, tanulmányt írtam, s közben tanítottam a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen is, úgyhogy meglehetősen energiahiányos állapotban kaptam a meghívást. Végül mégsem bántam meg, hogy elmentem Zágrábba. Nagyszerű volt a közönség, az előadások jól sikerültek. A szervezők is mindent megtettek a sikerért és azért, hogy jól érezzem magam városukban. Úgy gondolom, hogy Horvátországnak sokkal inkább lenne helye az Európai Unióban, mint ennek az izgága, gonosz, gyűlölködő, formátlan micsodának itt. Zágráb gyönyörű, tiszta, tökéletesen működő, barátságos város. Mindenki kedves, tisztelettudó volt velem. Senki sem hazudott, csapott be, senki sem gáncsoskodott, ármánykodott. Ami Budapesten ritkán történt meg az elmúlt évtizedben, a szervezők gratuláltak előadásaim után, megköszönték részvételemet. Budapesten szinte sohasem történik meg, hogy az előadásaimat nagy kegyet gyakorolva befogadó intézmények vezetői megnéznék az előadást, az pedig elképzelhetetlen, hogy gratuláljanak, köszönetet mondjanak utána. Ha eljönnek egyáltalán, azonnal kritizálni kezdenek, így próbálnak maguknak identitást összeeszkábálni, így próbálják a lehető legkellemetlenebbé tenni az alkotási folyamatot. Magyarországon a művészeti intézmények vezetői, tulajdonosai gyűlölik, minden lehetséges módon igyekeznek akadályozni, ellehetetleníteni a művészeket, míg zágrábi kollégáik barátként, alkotótársként viselkednek. Ennek az éles különbségnek az az oka, hogy Magyarországon kevés ember van a helyén. A művészeti intézmények legtöbb vezetőjének, tulajdonosának inkább portásként, vagy raktárosként, esetleg lókupecként kellene dolgoznia, a feladataik ellátására tökéletesen alkalmatlan kurátorok, szerkesztők, szervezők biztosan jó takarítónők, konzervgyári segédmunkások lennének, és így tovább. Itt, a fordított értékek országában – Hamvas Bélát idézve – az van fenn, akinek lenn, s az van lenn, akinek fent lenne a helye. Tisztelet a nagyon ritka, gyorsan fogyó kivételeknek.

3. Hogyan sikerült az előadásod, s milyen érdeklődést és reakciókat váltott ki?

Ahogy korábban már említettem, nagyon jól összejöttek az előadások. Az ideális körülmények, a szervezők kedvessége, segítőkészsége engem is feldobott, jó hangulatban, bosszankodás, idegeskedés nélkül dolgoztam. Mivel a szövegeket a helyszínen improvizáltam, jól jött, hogy semmi sem zavarta a koncentrációmat. A közönség számos ország és kontinens lakóiból állt, akik olyan helyekről jöttek, ahol az általam képviselt szellemiségnek – yippie, punk, fluxus, élő színház – jóval erősebb hagyományai vannak, mint Magyarországon. Ismerve referenciáimat megértették a vicceimet, vették a lapot. A fesztivál témája a Halál volt, ezért lehetett olyan aktuális a Halász Péter búcsúelőadását bemutató prezentációm. Nagyon sokan vásároltak videokönyveimből. Azt hiszem, hogy jó úton járok ennek a vadonatúj műfajnak a művelésével. A videokönyveket magam készítem és terjesztem, nincs szükségem közvetítőkre, cenzúrázó, hazudozó, jellemtelen, tudatlan, rossz ízlésű, bolond kiadókra, drága nyomdákra, óriási sápot lehúzó terjesztőhálózatokra. Mivel mindent magam csinálok, a videokönyvek pontosan olyanok lesznek, amilyeneknek megálmodom őket. Gyorsan készülnek, nem akadályozzák a munkát a drágán, lassan és lelkiismeretlenül dolgozó specialisták. A közvetítők kiiktatása miatt az árakat is alacsonyan tudom tartani. Az előadások után számos meghívást kaptam, többek között argentínai és Japán előadókörutakra.

4. Milyennek látod az Eurokaz fesztivált, s milyen más rendezvényeit láthattad még?

A független színházak egyik legfontosabb európai fesztiváljának 20 éves múltja van. A Horvátországot is sújtó gazdasági válság ellenére a szervezők az idén is méltó körülményeket teremtettek az eseménysorozat lebonyolításához. Kocsi várt az állomáson, az szállított a remek szállodából az előadásokra és vissza, s egy kedves, jó humorú, figyelmes hölgynek az volt az egyetlen feladata, hogy mindenhová elkalauzoljon, s igyekezzen munkámhoz minden segítséget megadni. Ugyanilyen megkülönböztető figyelemben részesült a fesztivál többi közreműködője is. Az események a meghirdetett időpontban kezdődtek, a technika, a légkondicionálás működött, a közönségszervezők kiváló munkát végeztek. A gyakori felhőszakadások ellenére minden esemény telt házak előtt játszódott. Az idő rövidsége miatt csak kevés előadást tudtam megnézni. Közülük talán a legérdekesebb a Nicolas Varchausky és Eduardo Molinari argentin művészek, és Saša Božić horvát dramaturg kollaborációjából született Tertulia című, a 350 000 halottnak végső nyughelyet biztosító Mirogoj temetőben megrendezett, késő éjszakai előadás volt. Jelentkezzen, aki el tudná intézni, hogy színházi előadást rendezhessek bármelyik budapesti temetőben! Nem újratemetni akarok (azt engedik), hanem feltámasztani azokat, akikre most, nyomorúságunk idején olyan nagy szükségünk lenne.

5. Visszatérve Halász Péterhez: pár évvel a halálát követően milyennek látod az ő életútját, művészetét, hazai fogadtatását?

Halász Péter életútját, művészetét, attitűdjét példaértékűnek látom, ami nem azt jelenti, hogy másolására buzdítok, hanem úgy gondolom, hogy az ő művészi felelősségtudatának, etikájának, szabadságfokának, tudatosságának, öntiszteletének elérésére kellene minden magára valamit is adó művésznek törekednie. A gőgösen tudatlan, mélységesen gyáva és konzervatív Magyarország ugyanúgy kivetette őt és társulatát magából, mint korábban Bartók Bélát, Hamvas Bélát, vagy nagyjából a Halász csoport kiűzésével egy időben St. Auby Tamást és Kelet-Európa első punk együttesét, a Spions-t. A rendszerváltás sem hozott változást az itteni értékrendben. A művészeti intézmények, kiadók mai vezetői, a pénz- és lehetőség osztók szinte semmiben sem különböznek a kapusi szerepet korábban ellátó bolsevista funkcionáriusoktól, inkább gerinctelenebbek, tudatlanabbak, alattomosabbak náluk. Az emberek magukra vették a bolsevista cenzorok szerepét, mindenki ott akadályozza a másikat, ahol csak tudja. Milliónyi apró, saját munkásságra képtelen kis kritikus született, akik nem tudnak örülni a mások eredményeinek, hanem makacsul keresik az elkészült műveken a pontot, amelybe beleköthetnek. Túl sok okos ember van itt, de alig lézeng néhány, akiben van lélek. Teremtő, alkotó, bátor, öntisztelő lélek. A szabadság itt őrületet és káoszt hozott, amelyben Halász Péternek ugyanúgy nem volt helye, ahogy nekem sincs. Mindmáig a fülembe cseng Halász Péter búcsúbeszédének egyik mondata: „Bár annyian eljöttek volna az előadásaimra, mint a temetésemre!” Fantasztikus, alapvető fontosságú ismereteket terjesztő, magas művészi értékű előadásokat hozott létre a Városi Színházban, üres széksorok előtt. Rettenetes kritikákat kapott, amelyek arról árulkodtak, hogy íróiknak fogalmuk sincs a kortárs színházról, a kortárs művészetről, egyáltalán: a világról, beleértve múltat, jelent és jövőt. Az egyik legnagyobb amerikai képzőművészről, Henry Dargerről szóló előadása után a legnevesebb magyar színikritikus azt írta, hogy Darger nyilvánvalóan kitalált személy, Halász beteges képzeletének szülötte. Ugyanez a kritikus nem ismerte Halász Jack Smith-ről, az amerikai underground egyik világhírű művészéről szóló darabjának főszereplőjét sem. Őt is kitalációnak gondolta. A jól fizetett, mindenféle díjakkal és elismerésekkel elhalmozott, félistennek tekintett kritikus még annyi fáradtságot sem vett, hogy utánanézzen kritikája tárgyának a neten. Az utánunk jövő, jórészt a mi munkáink kasztrálásával kisebb-nagyobb karriereket építő, most kulturális hatalmat gyakorló generáció erős Oedipus komplexumban szenved, legtöbbjük még említeni sem mer bennünket előzményként. Úgy tüntetik fel magukat, mintha a semmiből materializálódtak volna. Mi nem kaptunk a szabad Magyarországon valódi lehetőségeket, munkásságunknak megfelelő pozíciókat, nyilván azért, mert félnek az erőnktől, tudásunktól, tapasztalatainktól. A lehetőségeket, pozíciókat az arctalan statiszták kapták, az őket puhaságuk miatt kedvelő politikától, olyan gyenge, felkészületlen emberek, akik semmit sem tudnak kezdeni az érdemtelenül megkapott hatalommal, csak a káoszt és az országra oly jellemző pitiánerséget terjesztik és fokozzák. Magyarországi alapélményem csaknem fél évszázad után sem változott: mintha egy idegen, primitív, elállatiasodott, ellenséges bolygón hajtanánk végre civilizáló missziót. Nem véletlen, hogy az egyetlen, valóban világhírű, valóban korszakteremtő, mindent a saját erejéből elért magyar színházművész, Halász Péter munkásságát nem ismerte el sem a mindenható politika, sem az úgynevezett „szakma”, a tudatlanoknak ez a gonosz gyülekezete. Még egy nyomorúságos Jászai díjra sem találták méltónak az Amerikában és Európa szerte elismert művészt és pedagógust. Jellemző módon nagyságrendekkel többen eljöttek a róla szóló előadásomra Zágrábban, mint a pár hónappal korábban a Sirályban és a Merlin színházban rendezett Halász Péter emlékműsoraimra. A magyar média persze fogékony a búcsúelőadás bulvár-értékére, szinte nincs olyan újság, magazin, internetes portál, rádióállomás, tévé csatorna, amely ne készített volna velem interjút e tárgyban. Halász Péter, ugyanúgy, mint Bartók, Hamvas, a Spions, vagy én ufóknak, veszélyes földönkívülieknek számítunk Magyarországon, akiket minden ostoba, tudatlan idióta jogosnak és kívánatosnak tart ellehetetleníteni. Az én helyzetemre mi sem jellemzőbb, mint hogy ma már csak egy internetes portálon tudok, kizárólag művészetről publikálni. Beküldött írásaimra a szerkesztőségek nem is válaszolnak – ilyen még a diktatúra idején is ritkán fordult elő. Ha viszont meghal valaki a kortársaim közül, ugyanazok a leveleimre nem válaszoló szerkesztők azonnal jelentkeznek, hogy írjak nekrológot az elhunytról. Gyakorlatilag tehát kizárólag gyászbeszédeket tudok a szabad magyar sajtóban publikálni. Úgyhogy engem sem érdekel már a magyar közélet, csinálom a magam dolgát és igyekszem a pusztuló társadalmi környezetről, és az azt benépesítő gonosz, elmeháborodott kerti törpékről megfeledkezni.

6. Azt, hogy Halász Péter mély és fontos nyomokat hagyott a honi színházkultúrában bizonyítja róla írt kiváló köteted nagy sikere is. Van-e szó a kötet újrakiadásáról, s várható-e Rólad, vagy a hazai diktatúra idején más külföldre szakadt meghatározó művészről kötet? Kikről lenne a legfontosabb ma ilyet megjelentetni?

A Dowtown Blues könyvem újabb kiadásáról nincs szó. A kiadóval megszakadt a kapcsolatom, miután meg akarta cenzúrázni a kiadásra előkészített Karib könyvemet. A dolog ott tart, hogy az öntisztelet hiányos, saját anyagi érdekeit sem látó kiadó még a gyakori vidéki könyvbemutatókra sem küld a könyvből példányokat, hiába kérik a szervezők. Úgyhogy elkészítettem a Downtown Blues videokönyv változatát, amelyet magam terjesztek, így aztán el is jut az érdeklődőkhöz. A Karib könyvet, az óriási érdeklődés ellenére, hosszas ígérgetések és hazudozások után eddig kilenc kiadó dobta vissza. Hasonlóan jártam a többi nyolc, elkészült könyv-kéziratommal. Az a fajta letisztult, nem a nyelvvel játszó, nem kacsintgatós, hanem közlő, kifejezési pontosságra törekvő irodalom, amelyet én művelek idegen az itteni léha irodalmi hagyományoktól, különösen attól a számomra felfoghatatlan indíttatású, szerzőik okosságát hirdető szófosástól, amit a kortárs magyar írók legtöbbje művel. Az olvasók szeretik a munkáimat, de nem jutnak hozzájuk, mert a kiadók nem teszik a dolgukat. Többek között ezért váltottam át a saját magam készítette, saját magam által terjesztett videokönyvek műfajára, illetve ezért tervezem elkészült, kiadatlan könyveimet az internetről letölthető, elektronikus könyvek formájában terjeszteni. Fontosnak tartanám, hogy végre megjelenjen egy hiteles könyv a Spionsról, hiszen ennek az annakidején ugyancsak nagy gyűlölettel fogadott projektnek óriási hatása volt a magyarországi független kultúra, a punk és a new wave kialakulására, s üzenete mindmáig aktuális. Közelről érintettként hozzá is kezdtem a Spions történet megírásához, de erre a könyvre sem mutatkozott kiadói érdeklődés. Nyilván ha egy hozzá nem értő, tájékozatlan analfabéta vállalkozna a könyv megírására, hibáktól, félreértésektől, félremagyarázásoktól hemzsegő tákolmányát azonnal kiadnák és orrba-szájba reklámoznák. Remélem lesz még időm a Spions könyvet befejezni és akár videokönyv, akár elektronikus könyv formájában, saját erőből kiadni. Nem vagyok fiatal ember, az időm már egyre gyorsabban múlik, s a korábban kifogyhatatlannak tűnő energia tartalékaim is vészesen fogyatkoznak. Jó lenne, ha valaki hitelesen meg tudná írni az 1960-70-es évek Magyarországának történetét, mert ez kiemelkedően fontos szellemtörténeti korszak volt, amelyben igen nagy kultúra- és szabadság teremtő egyéniségek munkálkodtak, akikről alig tudnak valamit az ő eredményeiket élvező új generációk. Korábban számos kiadót megkerestem az erről a korszakról szóló könyv megírásának ötletével, de csak ígéreteket és visszautasításokat kaptam. „Amíg élsz, nem számítasz megbízható tanúnak”, mondták a 21. századi cenzorok. Alapvető fontosságú lenne egy hiteles, St. Auby Tamás életútját, munkásságát bemutató monográfia is. A legsötétebb diktatúra idején, és a mostani, semmivel sem kevésbé bűzös, ragacsos sötétségben is, kortárs Hermészként ő hozta, hozza ide a legfényesebb nyugati gondolatokat, s minden műve, megmozdulása hibátlan, tökéletes. Az ő élete és munkássága, Halász Péterhez, Erdély Miklóshoz, Hajas Tiborhoz, vagy a Spions energiaközpontjához, Molnár Gergelyhez hasonlóan örökké példaértékű lesz. Ebben az iszonyatosan alpári, szubhumán, gonosz, tudatlan környezetben, ami a szabad Magyarország lett, persze kevés reményt látok a fentebb felsorolt könyvek megjelenésére. Az én erőm kevés mindehhez, szövetségesek pedig nincsenek.

7. Terveid? Álmaid? Rémálmaid?

Számos megkezdett projektem van. Igyekszem őket a hátralévő, kevés időmben befejezni. Azt hiszem a jövőben jóval kevesebb előadást tartok, jóval kevesebb projektet indítok el Magyarországon, mint eddig, mert nem látom értelmét a pusztába kiáltott szónak, a feneketlen kút szennyvize kimerésének. Rengeteg tiszta energiát nyomtam már ebbe a formátlan, izgága masszába, most már spórolni fogok erőimmel és a munkáimra sokkal fogékonyabb helyek felé igyekszem orientálódni. Megfigyeléseim szerint az ország szellemi romlása olyan mértékben felgyorsult, hogy már nem lehet megállítani, a devolúció visszafordításának lehetőségéről nem is beszélve. Mérhetetlenül untat a környezet agresszív tudatlansága, a folyamatos hazudozás, ígérgetés, legfőképpen a szellemi partnerek hiánya. Budapesten nem kell rémeket álmodni, elég, ha bárhová elmegyek ebben a tönkrevert, megnyomorított, önnön végbelébe bemászni igyekvő városban, s máris mintha egy horror film kellős közepébe cseppentem volna, undorító szörnyek, oszladozó hullák közé.

http://www.a38.hu/?p=cikk&id=585

Mandika

Najmányi László
Mandika hallókészüléke

2009. július 25-én, éjjel 1 óra körül főbérlőm lenyelte a hallókészülékét. A nyolcadik évtizedében járó Mandika tévét nézett, közben kivette a bal füléből – azzal jobban hallott – a miniatűr hallókészüléket és letette a fotel melletti asztalkára, a vízhajtóként használt kálium kapszulája mellé. Tévénézés közben, a hőségtől elfáradva elbóbiskolt. Kábultan tért magához, s első gondolata az volt, hogy be kell vennie a káliumot. Oda se nézve felvette a kapszulával nagyjából egyenlő méretű, ahhoz hasonló tapintású, apró tárgyat az asztalról, a szájába tette és néhány korty vízzel lenyelte. Kaparást érzett a torkában, a hallókészülék miniatűr antennája irritálta a nyelőcsövét. Megpróbálta a lenyelt tárgyat felköhögni, nem sikerült. Amikor felgyújtotta a villanyt, rájött, hogy nem a kálium kapszulát nyelte le, hanem a 40 ezer forintba kerülő hallókészüléket. Kihívta a mentőket. Azok jót nevettek a baleseten, megmérték Mandika magasra szökött vérnyomását, de nem voltak hajlandók az idős asszonyt kórházba szállítani. Nagyon elfoglaltak, mondták és azt tanácsolták Mandikának, hogy hívjon taxit és azonnal menjen be a János kórházba. Mandikának nem volt pénze taxira, és nem akart a János kórházba menni, mert ott néhány hónappal ezelőtt, a 60 ezer forintos hálapénz ellenére félrekezelték megműtött unokáját, aki csaknem belehalt a műtéti seb elfertőződésébe. Ráadásul a János kórház orvos igazgatónője, Havas Szófia országgyűlési képviselő, Horn Gyula volt miniszterelnök sógornője az 56-os forradalmat fasiszta puccsnak nevezte. Mandika ébren töltötte az éjszakát. Reggel még elintézett pár dolgot a hivatalokban, halálának évfordulóján meglátogatta férje sírját a Farkasréti temetőben, csak azután kereste fel az ambulanciát, amelyben megbízott. Többször, minden irányból megröntgenezték, de a röntgenkészülék nem mutatta ki a beleiben rejtőző hallókészüléket. Az orvos csak egy második világháborús repeszt talált az egyik felvételen, Mandika gerince közelében. 65 évvel ezelőtt, Budapest ostroma során, a közelben felrobbant bomba sebesítette meg, s úgy látszik a Sziklakórházban, ahová egy ismerős orvosnő jóvoltából beszállították, nem távolították el az összes testébe fúródott repeszdarabot. Az orvos azt tanácsolta, hogy fogyasszon sok káposztalevest és krumplipürét, azok majd segítik a hallókészüléket kiürülni a szervezetéből. Ez akár 4-5 napot is igénybe vehet, mondta az orvos. A vizsgálat 30 ezer forintjába került Mandikának. Csak néhány száz forintja maradt a következő havi nyugdíja megérkezéséig, s addig még három hét van hátra. A remélhetőleg kiürülő hallókészülék megjavíttatására, kicseréltetésére nincs módja. A kormány éppen most emelte fel a hallókészülékek árát, s a Mandika által használt készüléket kivették az ártámogatással megvásárolható gyógyászati segédeszközök listájából. Nyugdíja csak nagyon szűkösen fedezi lakása rezsijét és megélhetési költségeit. A múlt év végéig a nyugdíjat a kiadott lakás béréből egészítette ki, de január óta, hét hónapja nem tudom a lakbért fizetni, mert az én jövedelmem is töredékére csökkent a megszorító intézkedések következtében. Elköltözni nincs módom, ahhoz is pénz kellene, és a jószívű Mandika sem akar kilakoltatni. Inkább sírdogál esténként a tévé előtt, aztán elbóbiskol.

A könyv halála vagy újjászületése

A könyv halála vagy újjászületése
Interjú az a38.hu portál számára
2009. szeptember 12.

1. A zene ingyenes letöltésével a lemezkiadás, újabban a könyvek ingyenes letöltésével a könyvkiadás kerülhet lehetetlen, vagy legalábbis nagyon más helyzetbe, mint eddig. Vajon meghal, vagy újjászületik a könyv, s mennyire elavult egy hagyományos, papír-alapú kötet a mai világban, s a technológia új világában? Egyáltalán, könyv marad-e még a könyv?

A könyvkiadást nemcsak az ingyenes letöltés lehetősége hozta nehéz helyzetbe, hanem – Magyarországon mindenképpen – a terjesztők abszurd mértékben magas haszonkulcsa is. Mint ismeretes a magyar könyvpiac pár (az összefonódások miatt voltaképpen egy) monopolhelyzetben lévő terjesztő kezében van, akik, hogy monopolhelyzetüket megőrizzék, óriás-beruházásokat folytatnak, amelyeket a kiadókkal, rajtuk keresztül a szerzőkkel fizettetnek meg. Ezek a terjesztők ugyanakkor semmiféle kockázatot nem vállalnak, csak az amúgy is fogyó, jobbára bulvárszintű könyveket reklámozzák, a többit csak raktározzák egy ideig, aztán visszaküldik a kiadóknak, persze azok költségén. Velem is előfordult, hogy miközben a könyvem bemutatója zajlott a nagy könyváruház kultúrtermében, a könyvet nem rakták ki a polcokra. Amikor a kiadóm bement a raktárba, kihozta a hetek óta, kicsomagolatlanul ott heverő könyveket és maga rakta őket a polcokra, valóságos közelharcot kellett folytatnia a könyv terjesztését minden erejükkel megakadályozni igyekvő elárusítókkal.

A könyvek előállítása – gyakorlatilag példányszámtól függetlenül – költséges folyamat. Komoly összegekbe kerül a könyv megtervezése, a tördelés is, de az előállítási költségek nagy részét a nyomtatás jelenti. Kinyomtatás előtt a kéziratokat szerkeszteni és korrigálni illene, ez is pénzbe kerül, ezért újabban a kiadók nem alkalmaznak olvasószerkesztőket, korrektorokat, ami meg is mutatkozik a minőségben. Illene a szerzőknek is honoráriumot fizetni, de méltányos tiszteletdíjakat csak sztárszerzők kapnak, az írók nagy része nevetséges összegekért kénytelen eladni sok esetben évekig tartó munkája gyümölcsét. A terjesztők horribilis jutalékának levonása után csak akkor jut a kiadó némi haszonhoz, ha a könyv nagy példányszámban kel el. Egy könyv sikere elsősorban reklám kérdése, hiszen az emberek bármit megvesznek, amit jól meghirdetnek. Az átütő erejű reklámkampány megszervezése olyan sokba kerül, hogy csak a legnagyobb kiadók vállalják a reklámozás költségeit. A magyar olvasók vásárlóereje nagyon korlátozott. Csak kevesen tudnának a könyvekért annyit fizetni, hogy a kiadóknak és szerzőknek is hasznuk lehetne az eladásból. Régebben sokat segítették az igényesebb, különlegesebb művek kiadóit a pályázati úton elnyerhető támogatások. A kiadók nem csak az egyes művek kiadására kaphattak, többnyire állami forrásokból pénzbeli támogatást, hanem működési költségeik részbeni fedezetére is. A pályázati úton, az elképesztő bürokráciával megbirkózva elnyerhető összegek évek óta radikálisan csökkennek, ráadásul nem lehet tudni, hogy a megítélt pénzek mikor érkeznek meg a senkinek semmiféle felelősséggel nem tartozó, a politika által kézivezérelt állami, kormányzati forrásokból. Gyakran előfordul, hogy a kiadóknak már jóval azelőtt, számlákkal el kell elszámolniuk teljes költségeikről, mielőtt a pályázaton elnyert összeg megérkezne. Ez annyit jelent, hogy bankkölcsönt kell felvenniük, amelynek kamatait nem számolhatják el költségként.

A könyvkiadás ellehetetlenüléséhez persze maguk a szakmájukhoz ritkán értő, azt nem igazán szerető, ilyen-olyan félelmektől gyötört, sokszor meghökkentően tudatlan és tájékozatlan kiadók is hozzájárulnak. Ne feledjük, Magyarországon senki sincs a helyén. Itt az, aki pincérnőnek tökéletes lenne, fődramaturg lesz, a vegyesbolti kiszolgálóból kormányfő, a portásból kanonok. Kisebb kiadók eleve csak akkor vállalják egy-egy könyv kiadását, ha pályázati támogatást kapnak rá. Ez a 21. századi cenzúra első szintje, mivel a pályázati pénzeket odaítélő kuratóriumok egyáltalán nem az adott mű értéke alapján, hanem személyes kapcsolatok szintjén, politikai megfontolásokat figyelembe véve döntenek. A kiadók pedig voltaképpen a diktatúra cenzorainak szerepét vállalták magukra. Egyrészt saját, legtöbbször zűrzavaros, gagyi világnézetüket próbálják ráerőltetni a szerzőkre, másrészt félnek attól, hogy ha nem „politikailag korrekt”, értsd kormánypárti nézeteket hordozó műveket adnak ki, elesnek a pályázati támogatástól. Ez a kortárs cenzúra második szintje.

A kiadók elképesztő amatőrizmusára vonatkozólag számos történetet tudnék mesélni. Például összehozott a sors egy viszonylag ismert és elismert, progresszívnak tartott kiadóval, egy jó házból való, valójában néptáncosnak született, de valamilyen okból a könyvkiadói szakmába került fiatalemberrel, aki egyszerűen nem volt hajlandó elolvasni a kéziratot, amelynek kiadására vállalkozott. Az anyukája olvasta el helyette a kéziratokat, ő mondott véleményt róluk, s az ő véleményével kellett vitatkoznom a vitatkozást imádó, identitását nagyon magyar módon, az állandó ellentmondásban megtalálni igyekvő csemetével. Ugyanehhez a kiadóhoz fűződik egy másik abszurd történet. Hogy megjelent könyveim népszerűsítését segítsem, kiadói közreműködés hiányában magam szervezek multimédia show-val, videó-vetítéssel, elektronikus zenei koncertekkel egybekötött, országjáró könyvbemutató turnékat. Általában sikerül elérnem, hogy a könyvbemutatóknak otthont adó intézmények honoráriumot fizessenek munkámért, s fedezzék a kiadó és az én szállás- és útiköltségemet. Így történt ez az egyik, 2006-ban megjelent könyvem esetében is. A könyv iránt, nem kis részben a műsoros könyvbemutatóknak és számtalan médiaszereplésemnek (tévé, rádió, sajtó interjúk, pozitív kritikák, stb.) köszönhetően, igen nagy volt az érdeklődés, hónapokig rajta volt az Írók Boltja sikerlistáján. A kiadót egyre jobban bosszantotta a könyv népszerűsítésével járó, számára csak ingyenes kirándulásokat és kapcsolatteremtési lehetőségeket jelentő munka, és a könyv sikere. Bizonyára te is észrevetted, hogy sok ember retteg a sikertől ebben az országban, ahol a kudarc érdem. Egy vidéki város irodalmi kávéházában, nagy közönségérdeklődés mellett tartottam műsoros könyvbemutatót. Már a műsor végén jártam, a közönség alig várta, hogy megvehesse az asztalon felpúpozott könyveket, amikor az addigra már unalmában meglehetősen elázott kiadó hirtelen felpattant székéről, és elkezdte kiabálni, hogy ez a könyv biztosan nem lesz sikeres, ingyen adja, vigye bárki, aki csak akarja, őneki már nincs kedve foglalkozni vele. A könyv iránti érdeklődés a megjelenése óta eltelt három év alatt nem csökkent, ma is sokan vásárolják, s nagyobb médiafigyelmet kapott, mint a kiadó bármelyik kiadványa.

Mivel meglehetősen ismert vagyok, s mert sikeres könyveket publikáltam, úgy gondoltam, hogy nem lesz gond megjelentetni a többi, elkészült kéziratomat. Nem így történt. Magyarországon nem értékalapon, s nem is piaci logika szerint működnek a dolgok. A 2008-ban megjelent, Schuller Gabriella színháztörténésszel közösen írt, az 1960-70-es évek amerikai ifjúsági mozgalmait és kultúráját, és a korabeli és mostani Magyarországi vonatkozásokat bemutató YIPPIE! Az engedetlen polgár című könyvünket a média fagyos hallgatással fogadta. Ennek oka valószínűleg nem csak az volt, hogy a kiadó hónapokig nem volt hajlandó eljuttatni a terjesztőhálózathoz a kinyomtatott könyveket, hanem az addigra teljesen paranoiddá vált, az élet minden szintjét kontrollálni igyekvő politikai környezet is megrettent a négy évtizeddel ezelőtti polgárjogi küzdelmeket, szabadságideákat, a polgári engedetlenség eszköztárát és erkölcsi kötelességét tudományos alapossággal tárgyaló, hatalmas információmennyiséget tartalmazó, vidám, szabad szellemű munkától. A YIPPIE!-könyv megjelenése után nem találtam kiadót, aki vállalta volna további könyveim kiadását, függetlenül a könyvek némelyike esetében nyilvánvalóan várható nagy közönségérdeklődéstől. A biztos kereskedelmi sikert jelentő, mindenki számára élvezetes, izgalmas olvasmánynak írt Karib-tengeri útinaplóm fényképekkel, rajzokkal, festményekkel gazdagon illusztrált kéziratát eddig kilenc kiadó dobta vissza, természetesen – Magyarországon vagyunk – indoklás nélkül. Hasonló sorsra jutottak többek között az indonéziai és amerikai útinaplóim, publicisztika- és színdarabgyűjteményem, a rastafari vallás történetét feldolgozó Rasta című könyvem, a DJ NoMore című techno-regényem, a Trebitsch című dokumentumregényem és a Balkan Nights című novelláskötetem is. A visszautasításokat, s az őket megelőző, hónapokig tartó kiadói ígérgetéseket és hazudozásokat megunva végül azt mondtam: Fuck you all! És hozzáláttam a könyvkiadás ellehetetlenítéséhez.

Az informatika megjelenésével és térhódításával az emberi faj szellemi/technológiai evolúciójának korszaknyitó fontosságú fordulópontjához érkeztünk. Ahogy Johannes Gensfleisch zur Laden zum Gutenberg találmánya, a nyomdagép a 15. században véget vetett a kézzel másolt könyvek korszakának, úgy hozta el a Gutenberg galaxis végét a számítógépes kommunikáció globális elterjedése. S ahogy a könyvek szerelmesei siratták a 15. században a kézzel írt, szépséges iniciálékkal díszített kódexeket, ugyanúgy siratja most az olvasó emberek nagy része a papíralapú könyvek elkerülhetetlen háttérbe szorulását, lehetséges eltűnését. Az információhordozók fejlődése nyomán először az audiókazettákon, majd CD-ken terjesztett hangoskönyvek jelentettek konkurenciát a nyomtatott könyvek piacán. Az amerikai könyvkereskedelem forgalmának 30 %-át ma már a hangoskönyvek teszik ki. Egyre kevesebb embernek van ideje, energiája olvasni, de autózás közben, vagy háttérhangként sokan hallgatnak szívesen irodalmat, vagy más, korábban csak nyomtatásban elérhető tartalmakat. Az igazi robbanást, a nyomtatott könyvek valódi konkurenciáját azonban az internetről letölthető elektronikus könyvek (e-book) megjelenése hozta el.

Az e-könyvek gyorsan növekvő népszerűsége fontos lépés a kultúra demokratizálódásának történetében. Az elektronikus könyvek előállítása és terjesztése nagyságrendekkel olcsóbb, mint a nyomtatott könyveké, ami radikális árcsökkenéshez vezetett, tehát jóval több embernek van módjában e-könyveket vásárolni, mint ahányan az egyre dráguló nyomtatott kiadványok megvásárlását megengedhetik maguknak. PDF, vagy Word formátumú elektronikus könyveket bárki készíthet és az interneten keresztül, minden különösebb fáradtság és anyagi befektetés nélkül terjeszthet. Feleslegessé válnak tehát a kiadók és nagyhatalmú terjesztők, aminek személy szerint nagyon örülök. Eltűnésükkel megszűnik a gazdasági, politikai és tudatlanság alapú cenzúra, a szerzők teljes kiszolgáltatottsága a middlemen-ek, a közvetítők parazita, a kommunikáció kiteljesedését gátló kasztjának. Az elektronikus könyvek előállítása és forgalmazása környezetbarát folyamat. Nem kell erdőket kivágni a könyvnyomtatáshoz szükséges papír előállítása érdekében, nincs szükség gyakran mérgező nyomdafestékek, környezetet károsító nyomdai technológiák használatára. Feleslegessé válik az energia- és térpazarló könyváruházak nagy része is.

Az elektronikus könyveket speciális berendezések (e-book reader) szemkímélő, a nyomtatott papírlapokhoz nagyon hasonlító monitorjain olvassuk. Ilyen berendezéseket már Magyarországon is lehet vásárolni (a magyar ékezetek kezelésére egyedül alkalmas reader természetesen kínai gyártmányú). Áruk az itteni fizetésekhez képest még nagyon magas, de gyorsan csökkenni fog, hamarosan bárki számára megvásárolhatók lesznek. A zsebkönyv méretű e-book readerek bővíthető memóriáiba több ezer könyvet, egész könyvtárakat tölthetünk. Feleslegessé válnak tehát otthonainkban a könyvespolcok, rajtuk a porgyűjtő, ritkán, vagy sohasem olvasott könyvek sorai. Helyükön az extrém sportok kedvelői mászó falakat képezhetnek ki, vagy murálokat festhetnek a falakra. Nagy könnyebbséget jelent hamarosan a diákoknak, hogy nem kell tankönyveket cipelniük magukkal az iskolába, sőt, füzeteket és írószerszámokat sem, hiszen zsebrevágható e-book readerük érintőképernyőire akár írhatnak, jegyzetelhetnek, rajzolhatnak is. Az elektronikus könyvolvasókkal közvetlenül lehet csatlakozni az internetre, ahonnan újabb könyveket, az olvasott szövegek megértéséhez szükséges háttérinformációt tölthetünk le, vagy elküldhetjük az elkészített házifeladatot a tanítónéninek, bácsinak. Ha tényleg olyan sokan ragaszkodnak a nyomtatott könyvek szagához, nyilván megjelennek majd a technológiák, amelyek segítségével e-book readerünk nyomdafesték és penész illatot áraszthat. Az e-könyvek természetesen alkalmasak képek, hang- és videó tartalmak tárolására és visszajátszására is, és a tartalmak szabadon böngészhetők, előhívhatóak.

Az elektronikus könyvek piaca, amelynek meghódításához nemrég a Google is hozzákezdett, már igen jelentős Amerikában, és a szabad világ többi országában. A nagyon nem vállalkozó-barát, porosz-bizánci-mongol típusú magyar szisztéma, más kortárs vívmányokkal együtt az elektronikus könyvek itteni elterjedését is tűrhetetlen mértékben lelassítja. Amerikában az elektronikus könyveket igen egyszerű terjeszteni. Csak nyit az író egy honlapot, felteszi rá a könyvét, mellé a hitelkártyával való fizetést biztosító alkalmazást, és csókolom, máris beindult az üzlet, a többi már a szerző, a vásárlók, és az adóhivatal dolga. Magyarországon Isten tudja hány engedély, pecsét, aláírás, sorbaállás, űrlapkitöltés szükséges ahhoz, hogy valaki bármilyen tartalmat árusítson a neten.

A nyomtatott könyv persze nem fog azonnal eltűnni. Művészi kivitelezésű, nagyméretű, méregdrága, úgynevezett coffeetable könyveket bizonyára fognak vállalkozók üzleti partnereiknek, politikusok egymásnak, sznob rokonok ifjú házasoknak ajándékozni. A könyvtárak idővel el fognak néptelenedni, a régi könyveket pedig lassan felfalják majd a molyok.

2. Az életrajzi könyvek szerepét felválthatják az újfajta, multimédia kiadványok. Te vezetted be a honi kultúrában a VideoBio fogalmát. Pontosan mit értesz ez a terminus alatt, s hogyan jutottál el az új műfaj megalkotásáig?

Több más műfajjal együtt, a kiadókkal folytatott energia- és időrabló küzdelmeket megunva, a videókönyv Amerikában már ismert és kedvelt műfaját is én vezettem be elsőként Magyarországon. A videókönyv átmeneti műfaj a hangoskönyv és az elektronikus könyv között. Az eredetileg nyomtatásra szánt szöveg narrációként jelenik meg, amelyet álló és mozgóképekkel, zenével illusztrálok. Voltaképpen egyszemélyes tévéfilmekről van szó, amelyek minőségét nem rontják a televíziós csatornák cenzorainak beavatkozásai, munkatársainak lelkiismeretlensége, rutinja, tudatlansága, tehetségtelensége. Eddig, többek között a Karib-tengeri útinaplóm egy részét, a Theremin; Downtown Blues; A Blum-ház rejtélye és a YIPPIE! Az engedetlen polgár című könyveim videokönyv változatát készítettem el. Ezeket a munkákat saját kiadásban publikáltam, és DVD formátumban, magam terjesztem őket. Videokönyveknek tekinthetők az artportal.hu felkérésére készített VideoBio videó-portré sorozatom egyes darabjai is.

3. Milyen VideoBio-kat készítettél eddig?

Elsőként az univerzális művész, kozmikus tudós és autoerotikus sámán, drMáriás mintegy 40 perc hosszúságú VideoBio-ja készült el, amelynek egy részlete az artportal.hu videó-szekciójában megtekinthető. Ugyanitt találhatók a 2006-ban elhunyt Halász Péter színházművész, író, pedagógus, és Halász Péter Tamás képzőművész VideoBio-jának részletei, valamint egy sűrítmény saját videó-önéletrajzomból. A teljes, televíziós műsor hosszúságú videó-portrék DVD formátumban kerülnek terjesztésre, illetve remélhetőleg valamelyik közszolgálati tévé csatorna is vállalkozik majd bemutatásukra. A VideoBio-k nemcsak a művészetkedvelő közönség számára lehetnek élvezetesek, hanem a kutatók is hasznukat vehetik, hiszen a művészekkel készített életrajzi interjúk mellett a műveiket is bemutatják, álló és mozgóképek, néha animációk formájában.

4. Kit tartasz a VideoBio műfaj előfutárainak, elődjeinek, egyáltalán, a korai multimédiában mi fogott meg a leginkább?

Mindenki, aki korábban művekkel illusztrált film- vagy videó-művészportrékat készített, tulajdonképpen az elődömnek tekinthető. Nem tudom, hogy készültek-e ilyen típusú munkák kifejezetten az internet lehetőségeire komponálva, ahogy az én teszem. A korai multimédiában legjobban a világ első térvezérlésű elektronikus hangszerét, a theremint, az első dobgépet, az első nagyfelbontású televízió-berendezést és a mindmáig használatos lehallgató berendezések többségét megalkotó orosz tudós, Theremin professzor munkássága fogott meg, aki az első multimédia művésznek tekinthető. Az 1920-as évektől alkalmazott mesterséges ködre történő háttérvetítést, távirányítású és programozott reflektorokat, fény- és illatorgonákat, quadrofonikus hangzást, a zenét mozgásukkal előállító táncosokat, látványelemként is szolgáló hangszórókat elektronikus koncertjei során. Saját theremin koncertjeimen az ő bemutatóinak futurista hangulatát igyekszem megidézni. Aki többet akar tudni ennek az elképesztő géniusznak az életéről, olvassa el a Theremin című könyvemet.

5. Mennyire tehetik a VideoBio kiadványok a hazai művészek munkásságát könnyebben láthatóvá, érthetővé, befogadhatóvá külföldi művészeti központok, szakértők, érdeklődők számára?

Ahogy nyilván magadon is észrevetted, mint ahogy én tapasztaltam saját magamon, az emberek egyre kevesebbet olvasnak, és egyre többet néznek. A fogalmi gondolkodás elsatnyul, helyébe a fejlettebb emlősökhöz hasonlóan a tömegemberre jellemző képekben és feelingekben történő gondolkodás lép. Nyomtatásban megjelent könyveim olvasói is először a képeket keresik a kötetekben. Elszomorodnak, ha nem találnak képeket, és felderül az arcuk, ha találnak.

Saját erőnkből ezt nem tudjuk megvalósítani, de ha az artportal kap erre a célra pályázati támogatást, mindenképpen szeretnénk a VideoBio-k angol nyelvű változatait is elkészíteni, amelyeket DVD formátumban el tudnánk juttatni a legnagyobb külföldi archivumoknak, múzeumoknak, galériáknak, kiállítóhelyeknek. Tudom, hogy Amerikában és Nyugat-Európában már számos videó archivum működik, némelyik on-line tartalmakat is kínál. Biztos vagyok benne, hogy komplett videó-életrajzokat még nem tartalmaznak ezek az archivumok, vagy ha igen, csak a legismertebb művészekről készültek videó-portrék a teljesség igényével. Biztos vagyok benne, hogy a magyar művészek igen nagy hasznát vennék, ha videó-életrajzaik külföldre jutnának.

6. Mik a további terveid a VideoBio sorozattal, s milyen irányban látod fejlődési távlatait?

Az artportállal létrejött megállapodás értelmében havonta egy VideoBio-t készítek, kb. 40-50 perc terjedelemben, amelynek egy kb. 10 perc hosszúságú részletét tesszük megtekinthetővé a portálon. Remélem, hogy a sorozatból végül egy terjedelmes archivum áll össze, amely valamennyi, számomra fontos magyar művész videó-életrajzát tartalmazza.

http://www.a38.hu/?p=cikk&id=613

Links

Linkgyűjtemény

Nyilatkozat a Nagy Fülért

Kóklerek...

Taposással termelnek energiát a japán metróban

Kémek és hírszerzők - Mata Hari 1.0

Kémek és hírszerzők - Mata Hari 2.0

A History of Music Torture in the 'War on Terror'

Beáldozták a kisrendőröket

Kapolyival vacsorázott a rendőrfőkapitány

Az ORFK visszautasítja a rágalmakat

Fletó bácsi és az iskolások

Gyurcsány Ferenc kisiskolásokkal karácsonyozott

Good heavens: Vatican rehabilitating Galileo

Obama's Black Widow

2008: a feudalizmus vége Európában

Már megint a zsidók jártak jól

Hol a pénzünk?

Rémkoppantók

Gazdaggá tesz az iFing

Napi egymilliót keres a fingóprogram írója

Négymillióért népszerűsíti a titkosszolgálatokat a Hócipő

Gaza's tunnel economy collapses in bombing raids

Felelős-e a DJ a gyerekemért? ...és legyen-e?
A DJ-szövetség a vizsgát eltörlő kormánydöntésről

Az írástudók újabb árulásai

Ötvenéves, szétázott leletek dohos pincékben

Pécs „avagy egy város keresi a gyilkosát”

Ünnepnap lett Tibet megszállása

Festményeket ejtett túszul a Király utcai sztárgyár

Vákuumenergia és természetes örökmozgó

Iraq's Shocking Human Toll: About 1 Million Killed, 4.5 Million Displaced, 1-2 Million Widows, 5 Million Orphans

Mágnesszalagon van az ügynöklista

Elsikkadhat az új ügynöktörvény

Nem tárgyalja a Parlament a pártállami múltat

A pártok lezsírozták, hogy a múlt ne legyen megismerhető

Elhúzódhat az ügynöklisták vizsgálata

Why the Dark Secrets of the First Gulf War Are Still Haunting Us

Az utolsó kenet: Válságkalauz

Impressum

Najmányi László munkái

NewsRoom / Események

Calendar / Eseménynaptár

Írások

Writings in English / Angol nyelvű írások
Writings in Hungarian / Magyar nyelvű írások
Plays in English / Angol nyelvű színdarabok
Plays in Hungarian / Magyar nyelvű színdarabok
Actual / Aktuális írások

Könyvek

Megjelent könyvek:

Theremin
Downtown Blues
A Blum-ház rejtélye
Yippie! Az engedetlen polgár

Előkészületben:

Karib könyv
Maláj Könyv
Amerikák könyve
Rasta
Színdarabok
Publicisztika
DJ NoMore
Trebitsch
Balkan Nights
Puerta del Muerta

HangosKönyvek:
(Előkészületben)

Karl-Heinz Koala

VideoKönyvek

TimeBook
DowntownBlues
Bloom's Prayer
WordCitizen 1-3
Yippie Trilogy
Leopold Bloom könyvtárából
Karib könyv 1. kötet
THEREMINIAD 1. kötet
A zsidó
L'ODYSSÉE ÉLECTRONIQUE
THE MAN WHO WAS A THEATRE
VideoBio: drMáriás
VideoBio: Halász Péter
VideoBio: Najmányi László
VideoBio: Halász Péter Tamás

Előkészületben:
Karib könyv 2. kötet
Maláj könyv
Amerikák könyve

Music CD

Downtown Blues
Dance The Newyork

Music Video
Hippikiller: Underground – A tribute to SPIONS (Version 1)

Színházak, színházi előadások

Kovács István Studió
Donauer Video Family Without Video & Friends
Donauer Arbeiter Familie Ohne Arbeit
Run by R.U.N.
Home Theatre
CyberHome
Anselmus Szindróma
Blokk
Csehovék
THEREMINIAD
Les Fleurs du Mal
WordCitizen @ Merlin
Jehuda Lőw Társaskör
Lucullus és Társai
EUROKAZ

Képgalériák

Julia Wallace Collection
James Lyman Nash Collection
Sergio Mendez Collection
Yehuda Loew Gallery / Jehuda Lőw Galéria
THE MAP of New Jerusalem by SPIONS
TimeWalls
Talking Statues / Beszélő szobrok
Ludwig Museum

SPIONS

Halász Péter Virtuális Emlékmű

Main Entrance – Főbejárat
Side Door – Művészbejárat
Peter Halasz Lives – Halász Péter él

Interviews, articles, presentations, lectures / Interjúk, kritikák, prezentációk, előadások

Blogs / Blogok

English - Magyar

WordCitizen's Virtual Home

Rooms - Szobák:
01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11
12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22

Curriculum Vitae

English - Hungarian

HomePages / Honlapok

English - Magyar

Contact

GuestBook

WordCitizen's Virtual Home

Room 16

Aktuális írások

A titkok házai

Nekrológia

Kísérlet az élő színház feltámasztására

A kurátor

Hu

Füstadó

Legális tortúra

George Brecht üres széke

Tiltott gyümölcsök az A38-on

Most akkor sírjunk vagy nevessünk?

Budai házak

Video szenvedéstörténet

Halász Péter él... És te?

Mandika

A könyv halála vagy újjászületése

Links

Impressum