Najmányi László - Schuller Gabriella YIPPIE! Az engedetlen polgár Gondolatok és adalékok az 1960-70-es évek Amerikájának történetéhez
Golyós Toll Kft. 2008
Kötés: fóliázott papír/puha kötés
350 oldal
19,8x12,8 cm
Borítóterv: Baksa Gáspár és Najmányi László
Előszó
Nem tudományos értékű tanulmányt, hanem személyes élményekkel átszőtt visszaemlékezést tart kezében az olvasó. Egy reményekkel és kreatív energiákkal teli kor és hely emlékei sorakoznak a következő oldalakon, a fiatal Amerika történetei, a rock and roll, a szabad fesztiválok, a saját és mások jogaiért, a háború ellen folytatott küzdelmet jó bulinak tartó ifjúság országának legendái, egy alaposan kitágult európai tudaton átszűrve.
25 évvel ezelőtt, pénz és kapcsolatok nélkül, egy barbár diktatúra végtelennek tűnő, bűzös, ragadós sötétségéből érkeztem Észak Amerikába. A nyelvet csak könyvekből és dalszövegekből ismertem, a helyi szokásokat, hagyományokat még kevésbé. Fáradt, cinikus, koravén voltam, több életnyi munkával és nyomorúsággal a hátam mögött, rossz beidegződésekkel, paranoid reflexekkel, használhatatlan tudással, túl fiatalon a megállapodáshoz és túl öregen az alkalmazkodáshoz. Újjá kellett születnem ahhoz, hogy ne érezzem magam idegennek a Újvilágban. Ebben az átalakulásban segítettek a yippie mozgalom hősei és nagy elődeik: könyveikkel, tetteik hírével, példájukkal. Néhányukkal, mint például Paul Krassnerrel, Anita Hoffmannal, a bibliai Mózeshez hasonlító Bill Kunstlerrel (a yippie-k és sok más vad harcos ügyvédjével), Ken Kesey-vel, Allen Ginsberggel, Stew Alberttel sikerült személyesen is megismerkednem. A többieket csak írásaik, újságcikkek, rádiós- és televíziós szerepléseik és a róluk keringő legendák révén ismertem meg, amennyire tudtam. Felkerestem egykori lakóhelyeiket, mai múzeumaikat, kutattam utánuk az Interneten és közös ismerősökön, barátokon keresztül. Úgy érzem, hogy tartoztam nekik ezzel az írással.
1971 óta munkálkodom az élő színház feltámasztásán. Hogy milyen sikerrel, azt ítéljék meg mások. Az 1960-70-es évek egyik fontos hozadéka a mindennapok teatrizálása, a művészet és az élet határainak összemosása volt. A yippie-k színházi előadásként szervezték meg a polgárjogi és háborúellenes tüntetéseket, akciókat Amerikában, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a korszak európai diáklázadói éltek és gondolkodtak. A gerillaszínházról sokat írtam visszaemlékezéseimben, de fontosnak tartom, hogy a színházakban történtek is bemutatásra kerüljenek ebben a könyvben, hiszen komoly hatással voltak a mai színházművészet kialakulására. Mivel a színház gyakorlatával foglalkozom és az elméleti kérdésekben csak a saját praxisom vonatkozásaiban vagyok jártas, felkértem Schuller Gabriella színháztörténészt, hogy írjon egy kifejezetten az 1960-70-es évek amerikai és magyar élő színházairól szóló fejezetet ehhez a könyvhöz. Az ő munkájával lett teljes ez a vállalkozás.
A kor, amikor még volt jövő. A hely, ahol minden
megtörténhetett. Az emberek, akikben még volt lélek. Sex & Drugs & Rock&Roll. Amerika az 1960-70-es
években. Ritka, korabeli videó felvételek (Johnny Cash, Jerry Lee Lewis, Little
Richard, Chuck Berry, Bo Diddley, Roy Orbison, Bob Dylan, Beatles, Rolling
Stones, Jimi Hendrix, David Bowie, Jack Kerouac, Abbie Hoffman, Jerry Rubin,
Wilhelm Reich, Timothy Leary, stb.). Beatnikek, hippik, yippik. Polgárjogi és
háborúellenes mozgalmak. Szexuális forradalom, keleti filozófiák, direkt
demokrácia, független művészet, élő színház. Najmányi László Yippie Trilogy című, 2008-ban készült video munkájának vetítése, és az élő színház formájában
bemutatott ismeretterjesztő előadás után.
című, a Golyós Toll kiadásában megjelent könyvének bemutatója (A
bemutatót a Szépírók Társasága A könyv
utóélete programja támogatja)
A
KIADÓ NEM FELTÉTLENÜL ÉRT EGYET A KÖNYVBEN KIFEJTETT NÉZETEKKEL!
A könyvbemutató részeként vendégeink megtekinthetik Najmányi László újonnan elkészült Yippie Trilogy
című videokönyvét is. Az internet végtelen szemétdombján talált
dokumentumok és a szerző egyéb kutatási eredményeinek felhasználásával
készült mű a nyomtatásban megjelent könyv kiegészítése. A videokönyv
szerzői kiadásként kerül terjesztésre.
Zene, bor, buli. Tapasztalja meg Ön is a szabadság ízét!
Najmányi László és Schuller Gabriella június 6-án,
pénteken délután 4 és 5 között, június 7-én, szombaton és június 8-án, vasárnap
délután 5 és 6 között, a Vörösmarty téren, a Váci utca elején lévő 7-es
pavillonban dedikálja a könyvet. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.
Bevallom őszintén amikor megkértek rá, hogy írjak egy recenziót Najmányi László: Yippie! – Az engedetlen polgár c. könyvéről nem tudtam túl sokat a szerzőről. A nevével találkoztam már itt az Indyn is, de leginkább a Thereminről írt könyve jutott eszembe, amit tavaly egy könyvfesztiválon volt alkalmam átlapozni. Elolvasva a hatvanas-hetvenes évek amerikai és magyar ellenkultúrájáról (1) írt Yippie-t azt hiszem többet tudhattam meg Najmányi Lászlóról, mint száz interjúból.
A könyv ugyanis az első harminc oldal után egy önéletrajznak tűnik. Ez az élmény a továbbiakban oldódik egy kicsit, de végig érezhető, hogy a szerző saját tripszerű életén keresztül kalauzol el bennünket az engedetlen polgárok világába. Najmányi ezt meg is teheti, hiszen a könyv szereplőinek egy részét személyesen is ismeri és mivel többször is kinyilvánítja politikai, emberi rokonszenvét a „kulturális forradalmárok” és eszméik iránt az egész utazás bensőségessé válik: a hősök, mint barátok és harcostársak, sőt mi több, mint elvtársak kerülnek bemutatásra. A főbb fejezetek a szerző által főszereplőként bemutatott, mítikussá avanzsált figurák és szellemi előfutáraik körül forognak. Megismerkedhetünk Abbie Hoffmannal, a káosz királyával, Jerry Rubinnal az áruló, kapitalistává vedlő forradalmárral és Timothy Learyvel, az örökké mosolygó LSD mágussal. Ezek az alakok Magyarországon nem valami közismertek, csak néhány szubkultúrában örvendenek nagyobb népszerűségnek, pedig tanulságos volna a szélesebb közönséggel is megetetni az életművüket, hogy végre ez a kapitalista skanzen is „fiatalodjék” egy kicsit és ne csak a fejezetcímbeli USA. A fent említettek közül egyedül Leary néhány drogmámoros könyve érhető el magyarul. Érdekesség: óriási megdöbbenésemre a Nemzeti Drogmegelőzési Intézet jóvoltából vehettem a kezembe a Nagy Tanító Turn on, Tune in, Drop out c. és The Politics of Ecstasy c. műveit, amelyet Dr. Buda Béla remek esszéi vezetnek be, melyek szerint, ha belenézünk a drogosok tripjeibe, akkor sikeres, dolgozó, családot alapító robotokká lehet őket alakítani az ezekből nyert tapasztalatok által. Azért élnék a gyanúperrel, hogy nem ifjúságsegítők olvasták szarrá a meglehetősen rongyos állapotban lévő könyvtári példányokat, amelyek elég könnyen hozzáférhetőek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, még géppuskás enbéhások se voltak a közelükben. Sztárjaink szellemi forrásvidékéül Wilhelm Reich, Herbert Marcuse, Henry David Thoreau, a Marihuána, az LSD, Isten és a Progresszív Zene kerül megjelölésre, amelyek közül az első néggyel külön részek foglalkoznak, míg az utolsó három folyamatosan jelen van szinte az összes oldalon. Ez utóbbiakból származik a könyv fő erőssége: a szerző kulturális felkészültsége kiváló, ami különösen két ponton érzékelhető. Az újra meg újra előkerülő színház-, hangszer- és zenetörténeti kommentárok illetve az a tény, hogy nincs a könyvben olyan személy, együttes, politikai formáció, performanszokat elkövető csoport, amely ne rendelkezne egy saját – sokszor legalább fél oldal kiterjedésű – lábjegyzettel remek ismeretterjesztő anyaggá teszik a művet. Megtudhatjuk hogyan éltek a hippik, mi motiválta gondolkodásukat, hogyan képzelték el a világ békésen füvező törzsek laza szövetségévé változtatását valamint azt is, hogy miért utálják őket a címadó yippiek. Kiviláglik hogyan gondolkozott szexről, kormányzatról, bőrszínről, spiritualitásról a konzervatív középosztály, a Hell’s Angels, a Fekete Párduc Párt és a CIA.
A párhuzamos amerikai-magyar történetmesélés – San Franciscoból Zamárdiba, majd onnan Washingtonba – megmutatja, hogy a hatalom arca mindenhol ugyanolyan ráncos és bibircsókos, egyúttal kiváló eszköz a kelet-európai baloldali radikalizmus hagyományos USA-ellenességének nevetségessé tételére. Igen a globális Birodalom valójában nem Amerika, hanem a Kapitalizmus és tudni kéne végre különbséget tenni William S. Burroughs és George W. Bush között. A szerző legtöbbször észben tartja az USA kettős szerepét a világtörténelemben, de előfordul, hogy néha átesik a ló másik oldalára: George Washington, Thomas Jefferson és a többi honalapító akkor is rabszolgatartó, földbirtokos arisztokrata marad, ha épp a kendertermesztést promóciójának mintaalakjaivá válnak a könyvben. Ezzel el is érkeztünk a könyv egyetlen gyenge pontjához, a politikai mondanivalóhoz. Tagadhatatlan, hogy a szerző remek stílusa már önmagában a magyarországi „lélekrohasztó pöcegödörszellemiség” (Najmányi kifejezése – V.D.) egyfajta bírálatát adja, de mégis az az érzése az embernek, hogy nem vonja le elég következetesen azt amit a feldolgozott téma sugallatából kéne. Többször is hitet tesz a közvetlen demokrácia egyedül üdvözítő volta mellett, amivel teljes mértékben egyetértek, mert ahol zsarnokság van ott zsarnokság van és ahol képviseleti rendszer van, ott a szabad személyiségnek vagy kuss vagy ami még rosszabb: a hatalom hangja szólal meg helyette. A szabadság pillanatának eljöveteléig azonban holland, ír vagy svájci szakemberekből álló szagértő kormány szerződtetését ajánlja. Értem én, hogy ez 80%-ban szintén neoyippie fricska, de sajnos máshol is felbukkan ez a gondolatmenet. Az amerikai alternatívok programját összegezve megállapítja, hogy a valódi népakarat érvényesüléséért harcoltak, olyan társadalmi rendszerért, amelyben „minden lényeges kérdésben népszavazás dönt, nincsenek pártok és vezérek, és a szakértőkből álló kormány egyedüli funkciója a közakarat végrehajtása”, majd a direkt demokrácia dicsőségére Svájc „évszádok óta tartó rendjét és jólétét” hozza fel példának. Hát először is valódi népakarat az nincs, pontosabban a nép akaratát a megválasztott képviselők fejezik ki, akkor is ha azok szakértők vagy mocsári tündérek: sajnos a népakarat egy felvilágosult képviseleti fikció, amelyre a mostani rendszernek nagyon is szüksége van. Ahogyan az állami beavatkozás mértékének szabályozásával nem lehet harcolni a kapitalizmus ellen, ugyanúgy a képviseleti rendszer ellen sem lehet harcolni valódi népakarattal, mert ez a képviselet alapja. Ahol van közakarat, kormány és népszavazás ott bizony vannak pártok és vezérek is, ezek összetartozó fogalmak. Svájc jóléte és rendje pedig lehet, hogy sok egyéb faktor mellett a direkt demokráciától is van, de azért ildomos volna megemlíteni, hogy a nemzetközi bankvilágnak, ha megfészkel valahol évszázadokra, akkor kell a stabilitás, ha megszavazzák a svájciak, ha nem. A szerzőnek azt ajánlom ne rám hallgasson, hanem az általa külön fejezetben feldolgozott Thoreaura: „az a legjobb kormányzat, amelyik egyáltalán nem kormányoz”. Mindezekkel együtt a könyvet csak ajánlani tudom mindenkinek, aki érdeklődik a valóban független művészet, kultúra, politika, szex vagy bármi ilyesmi iránt. Azt nagyjából minden kedves Indyolvasó tudja már, hogy mi az a sit-in, de vajon tudja-e mi az a first human be-in, love-in-be-in, freak-in, fart-in, bed-in, teach-in, piss-in? Ismeri a marihuána kultúrtörténetét az USA-ban 500 évre visszamenőleg? Azt, hogy miért szakrális a 108-as szám? Hogyan lehet a Pentagont villogó narancssárga UFO-vá változtatni és elrepíteni? Mit csinált a magyar rendőrség a hatvanas években, ha mosdatlan, hosszúhajú hippie wannabeket talált a balatoni szabadstrandokon? És mit csináltak ugyanekkor bicikliláncokkal felfegyverkezett, rasszista, alabamai, „white trash” tömegek amerikai társaikkal? A válaszokért yippie-kay-yay olvasd el a könyvet!
Megjegyzés: a mű utolsó fejezetét – mintegy nyolcvan oldalt – Schuller Gabriella írta. Najmányinál sokkal szárazabban, tudományosabban megírt de nem kevésbé információgazdagra sikeredett fejezetét azért nem vettem bele – és igen ez egyfajta bocsánatkérés a szerzőtől –, mert a magyar vagy egyetemes színháztörténethez egy dekányit se konyítok, de annyira félelmetesen semennyit, hogy inkább csak szerényen ideírom a végére, hogy érdemes elolvasni, mert sokat meg lehet belőle tudni az államszocializmusból szép lassan elüldözött neoavantgárdról. Bocsánat és köszönöm.
Jegyzetek:
1 Szentjóby Tamással szólva párhuzamos kultúra, vagy Najmányi László kifejezését használva független kultúra. A lényeg, hogy itt a „nem az állam és más represszív toleráns/intoleráns intézmények által kontrollált kultúra” (idézet a könyvből a 36. oldalról) lett felcímkézve.
Ezek igazándiból nem jegyzetek, de nem is irodalomjegyzék. Kihúztam egy csomót, ami az első illett volna a könyv tényleg kimerítő inkább azt kell olvasni, mint engem. Ennek a jelszónak engedelmeskedve ideírok néhány érdekes cikket, amelyek a könyvben tárgyalt történések magyarországi recepciójához szolgálhatnak adalékul. A címek beszédesek lesznek.
Bence György: Marcuse és az újbaloldali diákmozgalom in Új Írás 1968/9. szám. Heller Ágnes – Vajda Mihály: Családforma és kommunizmus in Kortárs 1970/10. szám. Heller Ágnes: A mindennapi élet szerkezetének vázlata, Egyén és közösség mindkét tanulmány in Heller Ágnes: Érték és történelem – tanulmányok, Budapest, Magvető, 1969. Kenedi János: A hippik békés lázadása in Új Írás 1969/1. szám. Kis János: Rejtett forradalom in Új Írás, 1969/3. szám.
Illetve a figyelmes olvasó találhat a könyvben is hivatkozott magyar érdekességeket:
Molnár Gergely aka Sergei Pravda (a The Spions énekese): Eszme és gyakorlat in Mozgó Világ 1976/4. szám. Haraszti Miklós: Darabbér – egy munkás a munkásállamban, Budapest, Téka, 1989. YIPPIE! Interview Najmányi Lászlóval - A38 2008. július 7.
1. Bevezetésképpen arra szeretnélek megkérni, hogy írd körül, mi is, ki is a Yippie, történelmi és mai értelemben.
A yippie-k a radikális hippie-k voltak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy betépve heverjenek a mezőn, hanem értelmesebbé, élhetőbbé akarták tenni a környezetüket, a társadalmat, a világot. Se azelőtt, se azután nem volt olyan nagy a jólét Amerikában, mint az 1950-60-as években. A második világháború után felpörgött a gazdaság. Egy gyári munkás képes volt a fizetéséből négytagú családot eltartani, saját házat, két autót venni, gyermekeit iskoláztatni. De a pénz nem minden. Az amerikai társadalomnak súlyos gondjai is voltak, például a fajgyűlölet, a politika, az intézményesült vallások és a nagyvállalatok túlhatalma, és az egyre több áldozatot követelő vietnami háború. A második világháborúból visszatért fekete katonák észrevették, hogy hazájukban ugyanolyan rasszizmus van, a feketékkel ugyanolyan rosszul bánnak, mint a legyőzött, náci Németországban bántak a zsidókkal. A feketék elleni diszkrimináció megszüntetésére az 1960-as évek elején összefogtak a különböző irányzatú fekete és fehér társadalmi mozgalmak. Nagyszabású tüntetésekkel, bátor akciókkal elérték, hogy a feketék szavazati jogot kapjanak. Fehér diákok százai, köztük a yippie mozgalom későbbi vezetői utaztak a déli államokba, hogy harcoljanak a faji megkülönböztetés ellen. Délen például a feketék gyerekei nem járhattak a fehérek iskoláiba, nem lakhattak fehérek által lakott házakban, nem házasodhattak össze fehérekkel, csak a buszok hátsó részén utazhattak és át kellett adni a helyüket a fehéreknek. Közkönyvtárakban nem lehetett olyan könyveket fehéreknek kikölcsönözni, amelyeket korábban feketék olvastak. Baseball és futball csapatokban nem játszhattak feketék és fehérek együtt. Igen aktívak voltak a rasszista szervezetek, köztük a hírhedt, fehér lepedőkből készített maszkos kámzsát viselő Ku Klux Klan. Gyakoriak voltak a lincselések, minden évben feketék százait verték agyon, lőtték le, akasztották fel, égették el, mártották forró szurokba és tollba. A feketék megsegítésére érkező fehér diákokat ordító, bicikliláncokkal és baseball ütőkkel felfegyverkezett csürhék fogadták a buszpályaudvarokon és véresre verték őket. A helyi rendőrség a fajgyűlölők pártján volt, a kórházak nem merték befogadni a sebesülteket. Csaknem egy évtizedig tartott, amíg a déli államokban is egyenlő bánásmódot kaptak a feketék. Hasonló össztársadalmi összefogással harcoltak a vietnami háború ellen, amelyet csak az 1970-es évek elején sikerült, nem kis részben a yippie-knek köszönhetően leállítani. A yippie-k a tett filozófiáját gyakorolták, a balhé, a komédia politikáját művelték. Vezetőik a legjobb egyetemeken tanultak, tudták, hogy miképpen lehet a média figyelmét megragadni. A New York-i tőzsde erkélyéről egydolláros bankjegyeket szórtak az odalenn pörgő brókerek közé, a tévékamerák pedig mutatták, hogy a milliókat kereső pénzemberek egymást letaposva, négykézláb mászva szedik össze az aprópénzt. 1968-ban az újonnan alakult yippie párt (YIP – Youth International Party / Nemzetközi Ifjúsági Párt) egy Pigasus nevű disznót indított az amerikai elnökválasztáson, kihasználva, hogy az alkotmány nem tiltja állatok indítását. Tüntetésekre mindig vittek magukkal nylonzacskókban vért, amit a rendőrroham kezdetekor a fejükre öntöttek, hogy a tévékamerák minél több véres sebesültet mutassanak. Hordozható magnetofonokról sortüzek és sikolyok hangját játszották be, hogy minél nagyobb legyen a káosz. Hasonló módszerekkel harcoltak – és utódaik harcolnak ma is – a marihuána legalizálásáért. Egész Amerikát behálózó, ingyenes bolthálózatot, szálláshelyeket, orvosi ellátást, jogsegélyezést hoztak létre. Hálózatuk egy része, négy évtizeddel létrehozása után még ma is működik. Nekik köszönhető, hogy a világ toleránsabb lett az elmúlt évtizedekben. Bátorságuk, éberségük, humoruk követendő példát jelent valamennyiünk számára.
2. Mi volt könyved megírásának alapélménye, mozgatórugója, előzménye, s mennyire érted tetten ezt a kort helyszínein, azaz Amerikában?
Az 1960-70-es évek magyar független kultúrájára, amelynek felépítésén én is dolgoztam, igen nagy hatással voltak az amerikai yippie-kről és az európai diáklázadásokról érkező hírek. A bolsevik diktatúra nem engedte be az országba a yippie vezetők, például Abbie Hoffman és Jerry Rubin remek könyveit, de néhány példányt sikerült becsempészni közülük és ezek a ronggyá olvasott kötetek kézről kézre jártak. Hasonlóan népszerűek voltak a progresszív amerikai és angol zenészek – Bob Dylan, a Doors, Jimi Hendrix, a Rolling Stones, a Beatles, és az együttesből kivált, a yippie mozgalom legfőbb anyagi és erkölcsi támogatójává lett John Lennon lemezei, amelyek ugyancsak titkos utakon jutottak az országba, hiszen itt nem lehetett a boltokban nyugati lemezeket kapni, az egyetlen, a diktatúra kormánya által kézivezérelt rádió pedig csak nyálas, helyi szemetet játszott. Az én munkáimra mindmáig nagy hatással vannak a yippie gondolatok, a közvetlen, direkt demokrácia és a polgári engedetlenség az amerikai Henry David Thoreau által, a 19. század elején megfogalmazott eszméje. Thoreau azt hirdette, hogy a hatalmukkal visszaélő kormányokkal, rendszerekkel szemben az állampolgároknak erkölcsi kötelessége harcolni. Az a legjobb kormány, amely nem kormányoz, mondta. Az 1970-es évek végén Molnár Gergely által alapított első magyar punk zenekar, a Spions, amelynek alapításában és későbbi munkájában én is részt vettem, a yippie gondolatok gyakorlatba ültetése volt. Mindmáig nem születtek olyan radikális dalszövegek az országban, mint amilyeneket a később Sergei Pravdaként Párizsban világhírűvé vált Molnár Gergely írt. A radikális szövegek hasonló erejű színpadi jelenléttel párosultak. Nem véletlen, hogy szinte mindenki gyűlölt bennünket ebben a tunya, maradi, a langyos kispolgári létre vágyó, humortalan, gyáva, ronda, szextelen értelmiségiek által félrevezetett országban. Az általános gyűlölet és a diktatúra hatóságai 1978-ban emigrációba kényszerítettek bennünket. Először Párizsban éltem, ahol megismerkedtem az ottani diáklázadások néhány részvevőjével, és pár önkéntes száműzetésben élő, radikális amerikai művésszel is. 1980-ban Kanadába emigráltam, ahol még akkor is igen erős volt a yippie mozgalom. A hosszú amerikai börtönbüntetése elől megszökve, átoperált arccal, hamis papírokkal, álnéven ott bujkált a kedvenc yippie hősöm, Abbie Hoffman is. Sok könyvet és információt kaptam a kanadai yippie-ktől. 1985-ben költöztem New Yorkba, ahol sikerült találkoznom és beszélgetnem néhány eredeti yippie-vel, például Paul Krassnerrel, Stew Alberttel és ügyvédjükkel, a híres polgárjogi harcos Bill Kunstlerrel is. Gyakori vendég lettem a yippie mozgalom székházában, a Yippie Museum Cafe-ban, a Bleecker Streeten, a Greenwich Village negyedben, ahol remek könyveket, video- és hangfelvételeket lehet kapni. Itt van a marihuána legalizálásáért harcoló mozgalom főhadiszállása is.
3. A Merlin színházban tartott könyvbemutatódon egy bő órás filmösszeállítást mutattál be erről a korról, a 60-as 70-es évek Amerikájáról, amelyben meghökkentő új dolgokat láthattunk, többek között egy hatalmas elméről, aki Freuddal szemben azt állította, hogy az orgazmus minden betegségre gyógyír, és hiányossága minden probléma nyitja is egyben. Mit is láttunk, s láthatjuk-e videódat valahol?
Wilhelm Reich az 1920-as években Freud kedvenc tanítványa, munkatársa volt Bécsben, de egy idő után ellenfelekké váltak. Míg Freud a tudatunk alatt működő erőket károsaknak, rombolóknak gondolta és el akarta fojtani, Reich ezeket az erőket hasznosaknak ítélte és javasolta felszabadításukat. Úgy gondolta, hogy az emberi agressziót szexuális kielégítetlenség okozza. Ő írta le először a „szexuális forradalom” kifejezést. Berlinben, munkások számára nyitott szexuális felvilágosító központokat. Az 1930-as évek elején írt könyvében arra a következtetésre jutott, hogy a nácizmus kialakulását és elterjedését szexuális elfojtások okozzák: a nácik egyszerűen nem dugnak jól és eleget. Könyvéért kizárták a német kommunista pártból, és Freud haláláig szűz, végtelenül prűd lánya elérte, hogy Reich-et kizárják a Nemzetközi Pszichiátriai Szövetségből is. Reich Amerikába emigrált, ahol kidolgozta a modern pszichiátria alapjait, és számos felfedezést tett a libido (életerő) kutatás és a rákgyógyítás területén. A Freud család bosszúja ott is utolérte. Kuruzslás vádjával börtönbe zárták, könyvtárát, kéziratait megsemmisítették. A tudós meghalt a börtönben, gondolatai azonban az 1960-as években kiszorították a freudizmust az amerikai pszichiátriából. A Yippie Trilogy című filmem az idei Könyvhéten megjelent, Schuller Gabriella színháztörténésszel közösen írt, YIPPIE! Az engedetlen polgár című könyvünk kiegészítése. A Wilhelm Reich-re, Timothy Learyre, a yippie mozgalomra, a marihuána legalizálására vonatkozó információk mellett rengeteg ritka, korabeli filmfelvételt, zenét, fényképet is tartalmaz. A filmet a könyvbemutatókhoz készítettem. Szórakoztatóbb és tanulságosabb ezt nézni, mintha részleteket olvasnék fel a könyvből. Azt otthon egyedül bárki megteheti. Számozott, szignált „limited edition” videokönyv formájában magam terjesztem.
4. Érezhető-e a Yippie mozgalom hatása a mai magyar valóságban, s könyved mennyiben lehet útmutató egy polgárilag engedetlenebb jövőhöz?
Magyarországon totális káosz van, a fejekben is. Információhiány, a nyelvi gettóból adódó félreértések, félremagyarázások, egy soha nem volt múltba való görcsös kapaszkodás. De vannak itt szép számmal tiszta fejű, vagy fejüket megtisztítani akaró, a dolgok állásával elégedetlen, a környezetüket, saját magukat jobbá, értelmesebbé tenni szándékozó emberek is. A YIPPIE! könyv nekik íródott. Forrásértékű műnek szántam, mivel Magyarországon a polgárjogi, polgári engedetlenségi mozgalmakról, a független kultúra kialakulásáról még alig jelent meg hiteles munka. Ugyanakkor a könyv nagyon személyes, olvasmányos, szórakoztató is. Mint a 2006-ban megjelent Downtown Blues című könyvem, ez is rock and roll memoár, amelyben aktualitásra és totális őszinteségre törekedtem.
5. Nagysikerű, videóvetítésekkel gazdagított előadásokat tartottál a Merlinben American Dreams, Az én Tibetem és Az Ígéretek Földje címmel. Mennyire vagy ezekkel elégedett, s lesz-e a sorozatnak folytatása?
Azt hiszem, hogy a WordCitizen/SzóPolgár sorozat jól indult. Egyszemélyes, élő, multimédia színház: mindig aktuális kérdésekről beszélek szabadon, spontán módon. Szeretem a dolgok mulatságos, abszurd oldalát is megmutatni. A nevetés jót tesz a szellemi és testi egészségnek, nincs nélküle valódi változás. Minden előadáshoz készítek egy, a témához kapcsolódó, zenés filmet, amelyekből videokönyv áll össze. Remélem, hogy ősszel folytatódhat a sorozat a Merlin színházban. Erről blogomból tájékozhatnak az érdeklődők.
6. Az új kötet az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Voltak-e érdekes találkozások, élmények, visszajelzések dedikációid alkalmával? Tervezel-e még a kötetnek további bemutatókat?
A könyvnek nagyon jó a visszhangja. A dedikálások során kellemes beszélgetések alakultak ki az olvasókkal, különösen azokkal, akik korábbi könyveimet, színházi munkáimat, filmjeimet, theremin koncertjeimet ismerik. Számos értő, elgondolásaimat helyeslő recenzió jelent meg a könyvről, újabbak is készülnek. Több sajtó és rádió interjút is adtam. Persze a mainstream médiát, a káoszért, az országot sújtó gazdasági és szellemi csődhelyzetért felelősöket, a politikusok törvények felett lebegő kasztját riasztja a szabadságfokom. Több további, műsoros könyvbemutató van előkészületben, mert szeretném, ha a könyvet minél többen elolvasnák.
7. Mik a terveid? Álmaid? Rémálmaid?
Jelenleg a Karib könyv című, a Karib tenger szigeteit bemutató útinaplóm videokönyv változatán dolgozom. A könyv A Dél Keresztje című útinapló trilógiám első kötete, amelyből több részlet jelent már meg a néhai Wanted magazinban, a bahia.hu és korridor.hu portálokon, valamint az Irodalmi Jelenben, meglehetős közönségsikerrel. Ez egy igen nagy munka, körülbelül 10 óra hosszúságú film, 5 DVD lemezből álló sorozat lesz belőle. Eredetileg nyomtatott formában akartam kihozni a könyvet, de az elmúlt évek során, hosszas hazudozások és ígérgetések után eddig nyolc kiadó dobta vissza a kéziratot, és a kulturális alapítványok sem ítélték a könyv kiadását támogatásra méltónak. Gondolom nem eléggé gagyi, nem törekedtem a kortárs magyar irodalomra oly jellemző, számomra mérhetetlenül unalmas nyelvi játékokra – és a könyv négerekről, az ittenitől teljesen eltérő kultúráról, valódi életkalandokról szól. Megunva a hercehurcát, elhatároztam, hogy magam látok a könyv nem nyomtatott formában történő megvalósításához. A videokönyv formátum lehetővé teszi, hogy a Karib szigeten készített video- és zenefelvételeimet, és az ottani élmények inspirálta számítógépes animációimat is bemutassam. A videokönyvet, a WordCitizen és a Yippie Trilogy videokönyvekhez hasonlóan magam fogom, szignált, számozott „limited edition” formájában terjeszteni. DO IT YOURSELF - FUCK THE SYSTEM! A Karib tenger szigetein éreztem először otthon magam. Ha eljön az időm, szeretnék majd ott dimenziót váltani. Rémálomnak elég, ha körülnézek az elposványosodott, szellemi értelemben is toxikus mocsárrá vált Budapesten. "Szabadság a paplan alatt" Oral history
Najmányi László video interjúja az 1960-70-es évekről, a budapesti Terror Háza múzeum archivuma számára 46:17 2008 április Najmányi László jegyzete
Számos recenzió íródott a könyvről, de az Élet és Irodalom, litera.hu és a Balkon szerkesztősége visszautasította a nekik írt, igen pozitív méltatások leközlését. Még a Freee magazinnak adott interjúm sem jelenhetett meg. A visszautasításokat nem értem. Tudomásom szerint még senki sem írt Magyarországon ilyen átfogó, alaposan kutatott, millió lábjegyzettel ellátott, akár egyetemi tankönyvnek is alkalmas beszámolót az 1960-70-es évekről.
