"Az egyik gondja követi a másik baját" 

Les Fleurs du Mal
- The Thinking Man's Bad Theatre -
a TÁP Színház produkciójában
bemutatja:

ANSELMUS SZINDRÓMA
Cabaret Noire

Közreműködnek:
Taki - Takácsi Péter és Dió - Dióssy Gábor
Pincér - Karádi Róbert

Írta és rendezte:
Najmányi László

---

Bevezető:
ROSSZ SZÍNHÁZ
Manifesztum

 "Ha égő házat látsz, kiáltsd: Színház!
Ha színházban vagy, kiáltsd: Tűz van!"
Abbie Hoffman

 

A TÁP színház társulatát a rossz színház iránti szenvedélyes elkötelezettség tartja össze. Túl sok jó színház van a világon. Túl sok jó színész, túl sok jó rendező. Túl sok jó darab, túl sok jó előadás. Ki nem unja már a remek világítást, díszletet, jelmezeket? Kit nem altatnak el a zseniális kísérőzenék? A rossz színház ritka kincs, egyre ritkább. Megismételhetetlen. Meg kell becsülnünk ezt a kincset. Ápolnunk, TÁPlálnunk kell a rossz színház ősi hagyományát, meg kell őriznünk a következő generációk számára. Célunk, hogy a lehető legtöbb rossz, amatőr, dilettáns, gagyi, penetránsan kellemetlen színházi előadást hozzunk létre minden szezonban, így a 2005-2006-os színházi évadban is. Mi nem katarzisra törekszünk. Éppen ellenkezőleg. Nem megtisztuláshoz, megvilágosodáshoz, megnemesedéshez, hanem további lelki, erkölcsi, intellektuális piszkolódáshoz kívánjuk segíteni közönségünket. Nincs olyan nézőre szükségünk, akire felemelő hatással lehetünk. Ne látogassa előadásainkat az, aki a színháztól szórakozást, vagy tanulságokat vár. Nincs színház közösség nélkül. Közösségünk kiveti magából mindazokat, akikben maradt még önbecsülés. A jó színház művelőivel ellentétben mi örülünk annak, ha a közönség nem figyel az előadásra, beszélgetnek, telefonálnak, esznek, isznak, ki-be járkálnak, viszályokat intéznek el előadás közben. Valamennyiünknek jól esik, ha a nézők nem nevetnek a poénokon, ha nem érzékenyülnek el a szomorú jelenetek alatt, ha nem tapsolnak. Boldoggá tesz bennünket, ha előadásainkról hallgat a média.

A TÁP színház tagjai mindent megtesznek saját magunk korrumpálása, lebontása, lejáratása érdekében is. Mi büszkék vagyunk arra, ha elfelejtjük a szövegünket, ha hamisan sikerül énekelünk. Mi kifejezetten élvezzük, ha rosszkor jön be a szereplő, ha szétrepednek a színészeken a jelmezek, ha összedől a díszlet, ha nem kezdődik időben a vetítés, ha a hangmérnök rosszkor, rossz zenét ad be, ha a világosító berúg és ráesik pultjára. Műszaki állományunk ugyanolyan hasznavehetetlen, mint művészeink. Értelmetlen, üres, ostoba darabokat játszunk, tehetségtelen rendezésben, csapnivaló színészek előadásában, felszínes, buta, humortalan szerzőktől. Nálunk nem rendez a rendező, hanem rendetlenséget csinál. Nem játszik a színész, hanem vagy alszik, vagy szabotál. A műszak pedig kötelességének érzi, hogy pokollá tegyen még egy színházi estét. A Rossz iránti vonzódásunkat betegesnek nevezi a konkurencia. Igaza van. Mi betegek vagyunk. Beteg színházat csinálunk, krónikusan beteg közönségrétegeknek. Bennünket taszít a jó: a jó színház éppúgy, mint a jó mozi, a jó ügyek, a jó remények, a jó viccek, a jó szex, a jó emberek. Amikor a Rossz szolgálatába álltunk, ígéretet kaptunk sorsunk balra fordulására. Életünkben, művészi pályánk során ez volt az első ígéret, amely valóban beteljesedett. Ennél kevesebbet nem ígérhetünk közönségünknek sem. Ha eljön előadásainkra, minden alkalommal pórul fog járni. Csalódottan, fáradtan, hitében, emberi méltóságában meggyalázva, magát kifosztva, becsapva, megalázva érezve megy majd haza, ha lesz még hová mennie. A TÁP színház bármelyik előadása meg tudja változtatni az Ön életét.

 
A TÁP színház társulata nevében:
Najmányi László
m.v.

---

A szerző előszava:
AHOGY ESIK, ÚGY PUFFAN

Változnak az idők, változnak az emberek. A 21-ik század embere rossz színházat akar. Igaza van. Meg is kapja, ha fizet érte, mert ilyen a demokrácia. Változnak az emberek, változnak az értékek. Az időtudatos művész ma nem tehet mást, mint igyekszik közönsége igényeit teljesíteni. Lelkesen követi őket, ahogy alámerülnek az igénytelenségben. Mindent megtesz, hogy alúlmúlja elődeit, kortársait, és önmagát. Lebutításban kétségbeesetten versenyez a populáris médiával, a politikával, még az egyházzal is. Gagyibb kíván lenni a televízióműsoroknál, hiteltelenebb a politikánál, hamisabb, mint a blabla, amelyet Babilon templomaiban prédikálnak. Ki kíváncsi a tiszta ész kritikájára az elszabadult őrület Világbirodalmában? Kit érdekelnek már a következmények? Nincs színház közösség nélkül. Ez nem közönség, hanem agyatlanított csürhe. Ez nem színház, hanem kollektív önsorsrontás. A legalantasabb emberi ösztönök szégyentelen kihasználása. A múlt tapasztalatainak elvetése, ugyanakkor az új varázsa előli eszelős elzárkózás. Mindez a minden áron való túlélés érdekében, teljes felelőtlenséggel odakenve, a pondrólét sápadt istene, PlugIn dicsőségére.

Az előadás jellemzői: Fogalmi tisztaság helyett zavaros hablaty. Gondolatok, pontosan megfogalmazott kérdések, koncentrált közlés helyett szellemtelen locsogás, fecsegés, verbális katyvasz. Katarzis helyett lélekszennyezés. Az értelem fénye helyett leépülés, elbutulás, szétesés - egyre mélyülő, ragadós, nyirkos, bűzös sötét. Drámai helyzetek helyett átláthatatlan, kusza viszonyok, értékelhetetlen viszonylatok. Az aktualitás teljes hiánya. A rothadó hús, a bomló, soha önmagára nem ébredt emberi elme lidérces álmai.

Mikikém, vagy Miki kém? Barát, vagy spicli? Leköp, vagy beköp? Nem számít. Tortát eszem, vagy ürüléket? Kit érdekel. Ez most itt Hawaii, vagy Albánia? New York vagy Szófia? Mindegy. Szeret, vagy elárul? És akkor mi van. Valódi, vagy hamis? Nem fontos. Fiú, vagy lány? Masszázsfotel, vagy villamosszék? Darázsfészek, vagy darázsderék? Elhanyagolható részletkérdések. Nem történik semmi. Belefér. A közönség nem vad kalandokat, isteneket, szerelmeket, hősöket akar a színpadon látni, hanem önmagát, olyannak, amilyen: vertikálisan reménytelenül kihívottan, szexualitásától megfosztva, teljes, bumfordi, idomtalan esetlenségében. Megkomponálatlanul, esetlegesen, öntudatlanul. Fogalma sincs, hogy honnan jött, hol van, miért, és mit csinál éppen. Ahogy esik, úgy puffan. Számára már régen nincs a szavaknak értelme, tetteinek következménye, az eseményeknek tanulsága.

Szakmailag ez a színházi produkció minősíthetetlen, emberileg megbocsájthatatlan, művészileg a legpallérozatlanabb merde a kortárs világszínpadon. Humortalan bohóc, botfülű zenész, önmaga lábának árnyékában megbotló tragikomika, aki elfelejtette szövegét. Sokat káromkodunk a színpadon, mert az magától jön, és eszi a nép. Ezt a darabot nem az örökkévalóságnak írta a szerző. Éppen ellenkezőleg. Ezért nincs formája, ritmusa, struktúrája. Ezt az előadást nem jegyzi majd a színháztörténelem. Ezt a színészi, rendezői teljesítményt nem fogják az iskolákban tanítani. Ahogy esik, úgy puffan. Ebbe a koncepcióba bármi belefér. A szövegre nem érdemes figyelni, a zene szerethetetlen, a látvány könnyen feledhető. Ez a darab nem fog összeállni. Erre az előadásra egyáltalán nincs szükség. Ez nem bravúr, hanem súlyos malőr egy nem túlságosan tündöklő karrier záróaktusaként. Ilyen csapnivaló szellemi teljesítményt csak valóban lelkiismeretlen művész enged meg magának. Ő is csak akkor, ha renoméját végképp tönkretéve, bosszút akar állni önmagán, halott, vagy részeg. Magáról és családjáról hirdet lesújtó ítéletet az a szerencsétlen, aki eljött megnézni ezt az előadást.

---

Prológ:

Vannak napok, amikor semmi sem sikerül. Az egyik baj követi a másikat. Az egyik baj a másikból következik. A bajok összefonódnak, soha véget nem érőnek tűnő láncot alkotnak, amelyből nem tudunk kiszabadulni. Ezt a jelenséget Anselmus szindrómának hívják. Már a régi rómaiak is ismerték az Anselmus szindrómát. Az idősebb Plinius leír egy történetet, amely Pompeii-ben esett meg, a Vezúv kitörésének idején, egy Plessanius nevű rabszolgakereskedővel. Plessanius reggel felkelvén a sarújában rejtőzködő skorpióra lépett. A skorpió megcsípte a sarkát. Fájdalmában féllábon ugrálni kezdett, feldöntötte Apolló, ágya mellett álló márványszobrát, amely ráesett az egészséges lábára és eltörte a sípcsontját. A bútorokba kapaszkodva, hasán csúszva próbált kijutni a szobából, hogy segítséget kérjen, de magára rántotta az asztalt, amely összezúzta mindkét karját. Ordítását meghallotta a ház túlsó végén lakó szolgája, Sestersius és gazdája segítségére indult. A belső udvaron futott át, amikor kitört a Vezúv. Sestersiust Plessanius ajtaja előtt temette be a forró vulkáni hamu, ahogy a kilincsért nyúlt. A ház teteje beszakadt a hamu súllya alatt. Plessaniust felnyársalta és a mozaikpadlóhoz szögezte egy gerenda. Sok pénzzel tartozott az idősebb Pliniusnak, így a rabszolgakereskedő halála őt is súlyosan érintette.

A "rossz nap - bad day" szindrómát a belga szentről, Anselmus apátról nevezték el, akinek négy, teljes szótlanságban és magányban, kenyéren és vízen élve, mély meditációban eltöltött évtized után először sikerült megtörnie a jelenség hatalmát. Amikor négy évtized után először kijött a cellájából, hogy fogadja a gregoriánokat éneklő szerzetestársai üdvözlését, elbotlott cellája küszöbén és hasra esett a tiszteletére érkezett pápai prelátus előtt, az egyház ellenségeinek legnagyobb örömére. Anselmus apát kötelességének érezte vallása becsületének megmentését, ezért feltápászkodott, visszabotorkált cellájába, majd újra kijött, ismét megbotlott a küszöbön, újra hasraesett a pápai prelátus és szerzetestársai előtt. Ezúttal szándékosan. Ezzel megtörte az általa fekete mágiának gondolt, valójában kóbor kozmikus áram okozta időgubanc hatalmát. Huszonkilenc évet élt még, szótlansági fogadalma megtörése után. Haláláig egyszer sem esett át a küszöbön. Mint elmondta, egymást követték a balszerencsék meditációja utolsó napján, mielőtt először kijött a cellájából. A nap azzal kezdődött, hogy ébredéskor leesett az ágyról, magára rántotta a lavórt, a mosdóvizével. Amikor sikerült feltápászkodnia, újra elcsúszott és hanyattesett, beverte a könyökét és kupán vágta az asztalról lezuhanó, díszkötéses Bibliája. Rendbehozta csuháját, feltörölte a kiömlött vizet. Amikor letérdepelt térdeplőjére, hogy elmondja reggeli imáját, a fejére esett a falra függesztett, súlyos kereszt. Az ütéstől bevizelt. Ezt követte a hasraesés a küszöbön. Ekkor veszítette el türelmét és adott egy pofont a sorsnak.

Süss Fel Nap, 2006 március 13, 22:10

____________________________________________________

(Kávéházi terasz, nyáron. Asztal, két székkel. A jobboldali széken Dió ül és gitározik. A Felkelő Nap Házát (The House of the Rising Sun) játsza. Az akkord-struktúra - Am > C > D > F >> Am > E > Am > E ismétlődik. Dió állandóan belezavarodik az akkordmenetbe, elfelejti a szöveget, újra és újra kezdi a dalt. Dünnyögve énekel, váratlan kitörésekkel. A szereplők a darabot papírról olvasva beszélnek.)

Dió:
There is a house in New Orleans
They call the Rising Sun
And it's been the ruin of many a poor boy
And God I know I'm one

Na mindjárt jó lesz...

(Megcsókolja gitárját, folytatja a dalt)

My mother was a tailor
She sewed my new bluejeans
My father was a gamblin' man
Down in New Orleans

Na most akkor így...

Now the only thing a gambler needs
Is a suitcase and trunk
And the only time he's satisfied
Is when he's on a drunk

Itt jön az orgonaszóló...

(Taki érkezik balról. Elbotlik a saját lábában. Hasraesik. Kimegy, visszajön, újra hasraesik, ezúttal szándékosan. Dió abbahagyja az orgonaszólót. Taki feltápászkodik, megigazítja nyakkendőjét, frizuráját, leporolja a nadrágját, felegyenesedik. Felemeli a jobbkezét és a levegőbe üt, mintha ping pong-ban szerválna.)

Taki:
Anselmus szindróma.
Vannak napok, kedves Dió, amikor az egyik balszerencse a másikat követi.
Ilyen nap a mai is.
A balszerencsék sorozatát csak úgy lehet megállítani, ha szándékosan idézzük elő őket.
Én például az előbb bejöttem és hasraestem.
Hogy megtörjem az Anselmus szindróma hatalmát sorsom felett, megismételtem a jelenetet.
Kimentem, bejöttem, és újra hasraestem.
Ezúttal szándékosan.
Ezzel semlegesítettem a szindrómát.
Ma biztosan nem fogok mégegyszer hasraesni.

(Le akar ülni a baloldali székre, de elveszíti az egyensúlyát és a padlóra huppan, ráborul az asztal és a szék.)

Dió: (Énekel tovább)
Oh mother tell your children
Not to do what I have done
Spend your lives in sin and misery
In the House of the Rising Sun

(Taki feltápászkodik, megigazítja nyakkendőjét, frizuráját, leporolja a nadrágját,
felegyenesedik. Felemeli a jobbkezét és a levegőbe üt, mintha ping pong-ban szerválna. Dió megszakítja énekét, bosszúsan figyeli Takit.)

Taki: (Saját mozgását kommentálja)
Feltápászkodik.
Megigazítja nyakkendőjét és a frizuráját.
Leporolja a nadrágját, felegyenesedik.

(Felállítja a széket és az asztalt. Leül, szándékosan felborul székestül, és magára rántja az asztalt. Dió még idejében leveszi az asztalról a dalszöveget, a térdére fekteti, gitárjával leszorítja.)

Dió: (Énekel tovább)
Well, I got one foot on the platform
The other foot on the train
I'm goin' back to New Orleans
To wear that ball and chain

(Taki feltápászkodik, megigazítja nyakkendőjét, frizuráját, leporolja a nadrágját,
felegyenesedik. Felemeli a jobbkezét és a levegőbe üt, mintha ping pong-ban szerválna. Dió leáll, megvetően figyeli Takit, láthatatlan porszemként lesöpri zakója hajtókájáról. Taki felállítja az asztalt és a széket, közben beszél.)

Taki:
Remélem megfigyelte, kedves Dió, hogy mit tettem, amikor az imént, véletlenül felborultam székestől, és rámdőlt az asztal.
Nos, újra felborultam székestől, és magamra rántottam az asztalt.
Ezúttal szándékosan.
Ezzel megtörtem az Anselmus szindrómát.
Ma biztosan nem fogok még egyszer székestől felborulni.

Dió: (Újrakezdi a dalt)
Well, there is a house in New Orleans
They call the Rising Sun
And it's been the ruin of many a poor boy
And God I know I'm one

(Abbahagyja a játékot, szúrós tekintettel Takira mered.)

Mi van?!
Tartozik nekem egy pohár borral, Takikám.

Taki:
Miért tartoznék önnek egy pohár borral, kedves Dió?
Nem volt az asztalon semmi, amikor magamra rántottam.

Dió:
De lehetett volna.
És amikor kidől, eláztatja a szivart.

Taki:
Milyen szivart?

Dió:
Jávait.
Tartozik egy szivarral is.

Taki:
Na figyeljen ide, kedves Dió.
Szívesen meghívom egy pohár borra, de szivarról szó sem lehet.

Dió:
Jávai.
Na most hagyjon.
Próbálok.
Készülök a Megasztárra.
Ez a Felkelő Nap Háza.
Eric Burdon énekelte, az Animals kísérte, mint az állat.
Tudom csehül is:

Snad znás ten dům za New Orleans,
ve stítu znak slunce má,
je to dům, kde lká sto chlapců ubohejch
a v němz jsem zkejs' i já.

Mé mámě Bůh dal věnem
jen prát a sít blue jeans,
táta můj se flákal jen
sám po New Orleans.

Taki:
Pincér!

(Bejön a Pincér, karján szalvéta, megáll baloldalon, fejét enyhén baloldalra hajtja.)

Hozzon az úrnak egy pohár rajnai bort és nekem egy absynthet.

Dió: (Abbahagyja egy pillanatra a dalt)
Szivart!

(Taki int a Pincérnek, hogy vegye semmibe Dió rendelését. Dió azonnal rázendít.)

Bankrotář se zhroutil před hernou,
jenom bídu svou měl a chlast,
k putykám pak táh' tu pouť mizernou
a znal jenom pít a krást.

Taki: (A fejéhez kap, a székre roskad)
Hozzon neki egy átkozott szivart.

Dió: (Abbahagyja egy pillanatra a dalt)
Jávait!
Mert különben:

Být matkou, dám svým synům
lepsí dům, nez má kdo z vás,
ten dům, kde spím, má emblém sluneční,
ale je v něm jen zima a chlad.

És egy kottatartó állványt is.
És kérek zengetést a mikrofonomra!

Kdybych směl se hnout z těch kleští,
pěstí vytrhnout tu mříz,
já jak v snách bych sel do New Orleans
a měl tam k slunci blíz.

(A Pincér, karján fehér kendővel, tálcán behoz egy pohár bort és egy pohár absythet. Leteszi a tálcát az asztalra. Belsőzsebéből szivart vesz elő, megszagolja, sóhajt, a szivart átadja Diónak, aki a füle mögé tűzi. A Pincér kimegy a kottatartó állványért.)

Snad znás ten dům za New Orleans,
ve stítu znak slunce má,
je to dům, kde lká sto chlapců ubohejch
a v němz jsem zkejs' i j

(A Pincér bejön a kottatartó állvánnyal és leteszi Dió elé. Dió az állványra helyezi a dalszöveget, meggyújtja az állványra csíptetett lámpát.)

Taki: (Letörli homlokáról a verejtéket)
Megjött a szivarja.
Miért nem gyújt rá?

Dió: (Kitartott, lassuló akkordokkal befejezi a dalt)
Nem dohányzom.

Taki: (Felidegesedik)
Akkor miért követelt szivart, maga... maga...

Dió: (Kiveszi a szivart a füle mögül, megszagolja, sóhajt)
Arra az esetre, ha esetleg rászoknék a dohányzásra.

Taki: (Karjait széttárva megadó mozdulatot tesz)
Oh shit.

(Leveri az asztalról a poharakat.)

Oh shit.

Holy shit.

Anselmus szindróma.

(Dió irányába rázza le kezeiről a kiömlött italt, Dió a jobboldali, hátsó sarokba menekül gitárjával és a kottatartó állvánnyal.)

Pincér!

(Bejön a Pincér, karján fehér kendő, fejét enyhén baloldalra hajtva megáll a bejárat mellett.)

Hozzon egy pohár bort az úrnak.
Nekem egy dupla absythet.
És takarítsa fel ezt a szemetet.

(A Pincér meghajol, kimegy. Dió visszaköltözik az asztalhoz, és előlről kezdi a számot.)

Dió: (Érzéssel)
There is a house in New Orleans
They call the Rising Sun
And it's been the ruin of many a poor boy
And God I know I'm one

Na mindjárt jó lesz...

(Bejön a Pincér az italokkal. Az asztalra helyezi őket. Kimegy a seprűért és lapátért,)

My mother was a tailor
She sewed my new bluejeans
My father was a gamblin' man
Down in New Orleans

Now the only thing a gambler needs
Is a suitcase and trunk
And the only time he's satisfied
Is when he's on a drunk

Itt jön az orgonaszóló...

(Dió dúdolja az orgonaszólót. Bejön a Pincér, felsöpri az üvegcserepeket. Taki megvárja, amíg a Pincér végez és kimegy, majd, mintha ping-pongban szerválna, leveri az italt az asztalról. Dió irányába rázza le kezeiről az italt. Dió gitárjával és a kottatarttó állvánnyal a jobboldali, hátsó sarokba menekül. Taki feláll, megigazítja a ruháját.)

Taki:
Ha jól tudom, kolléga, maga nem is iszik.
Nem érdekel, hogy miért rendelte az italt.
A varázslatot megtörtem.
Ma már nem borítok fel több pohár italt.
Önből soha sem lesz Megasztár, kedves Dió.
Ne is próbálkozzon.
Szomorú önt ebben az állapotban látni.
És most búcsúzom.

(Búcsút int, kimegy. Kifelé menet belerúg a padlón heverő pohárba. Dió visszaköltözik az asztalhoz és folytatja a dalt.)

Dió:
Csehül is tudom.

Snad znás ten dům za New Orleans,
ve stítu znak slunce má,
je to dům, kde lká sto chlapců ubohejch
a v němz jsem zkejs' i já.

Mé mámě Bůh dal věnem
jen prát a sít blue jeans,
táta můj se flákal jen
sám po New Orleans.

Bankrotář se zhroutil před hernou,
jenom bídu svou měl a chlast,
k putykám pak táh' tu pouť mizernou
a znal jenom pít a krást.

Být matkou, dám svým synům
lepsí dům, nez má kdo z vás,
ten dům, kde spím, má emblém sluneční,
ale je v něm jen zima a chlad.

----------  2006 március 13, 22: 10, Süss Fel Nap  ----------

---

WordCitizen's Virtual Home/WordCitizen Virtuális Otthona:

Rooms - Szobák:
01 02 03 04 05 06 07 08 09 10 11
12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22

Curriculum Vitae:
English - Hungarian

Guestbook - Vendégkönyv

Contact