IPUT Superintendant Tamas St. Auby delivers his eulogy to Peter Halasz
Az IPUT szuperintendánsa, St. Auby Tamás eulógiát mond Halász Péternek
Photo: Laszlo Najmanyi

St. Auby Tamás:
"Mély"

Tamas Vati's (of Yvette Bozsik's Company) farewell dance
Vati Tamás (a Bozsik Yvette Társulat tagja) búcsútánca
(Photo: Laszlo Najmanyi)

Nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor Halász Péter meghívott egy homokbányában rendezett színházi táborába. Azt gondoltam, hogy jó úton járok, sikerült olyan rossz színházat összehoznom, amely emberileg, szándékosan egyáltalán lehetséges. Hamarosan megérkezett a rossz színházat üldöző rendőrség, igazoltattak, adatainkat feljegyezték, és haza zavartak bennünket a homokbányából.

1975-ben lehetőségem nyílt a Balázs Béla Stúdió produkciójában filmet forgatni. A Császár Üzenete című Franz Kafka novella alapján elképzelt film főszerepére a Kassák Studió bonvivánját, Breznyik Pétert kértem fel. Hamarosan kiderült, hogy a BBS vezetősége által megítélt költségvetés nem elég az általam elképzelt film megvalósítására. Ezért, Breznyik (Berg) Péternek a Kafka novellához tökéletesen illő ötletére a film előzetesét készítettük el. Mivel nem tudtam fizetni a közreműködőket, úgy éreztem etikusnak, hogy néhány tömegjelenet kivételével csak olyan jeleneteket veszek fel, amelyeket ők találnak ki. Folyamatosan improvizáltunk, a film forgatókönyve a forgatás során íródott. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen, valóban kommunista film a magyar, s talán az egész nemzetközi filmtörténetben. Papp Tamás barátom egyik rokonának szöllőbirtokán laktunk, a Duna partján, sátrakban. Legfontosabb rendezői feladatom a többszáz önkéntes közreműködő élelmezése volt. Pénz hiányában a napi menű lecsókolbászból és kenyérből állt, két héten keresztül. Olyan szegény volt a társaság, hogy még borra sem futotta. Az együttléttől, a folyamatos vitatkozástól mámorosodtunk meg. Halász Péter megtisztelt azzal, hogy saját magát játszotta a filmben.

Vertikálisan félmeztelenül állt egy budi mellett, a szakállát símogatta, az orrát piszkálta. Az egymáshoz nem kapcsolódó jelenetekből álló nyersanyagból végül, Dobos Gábor operatőr, Koós Anna, Kornis Panka vágó és Breznyik Péter közreműködésével, a vágóasztalon született meg a film. Még a korabeli cenzúra által megkövetelt pozitív hangvételű befejezést, úgynevezett "vörös farkat" - virágzó gyümölcsfa alatt álló, ismert manökent, és az akkor elkészült Erzsébet hídon egymást fényképező fiatal pár képét - is illesztettünk hozzá. A film nagyon rossz lett, ez végtelenül boldoggá tett. A filmet a bemutató napján elkobozta a hatóságoknak dolgozó mozigépész. Elvitte az akkori kultúrcár, Aczél Györgynek, aki saját kezűleg zárta hivatala páncélszekrényébe.

A filmet csak röviddel a rendszerváltozás előtt engedte a politika újra vetíteni. Én akkor már New Yorkban éltem. Aztán újra eltűnt A Császár Üzenete, nem sikerült előkerítenem. Állítólag a BBS-ben készült filmek nagy részével együtt Durszt György a Duna Televíziónak ajándékozta. Elkészülte óta, több, mint 30 éve nem láttam.

A Halász színházat 1976-ban kényszerítették emigrációba. Engem, előadásaimat sorra betiltva bár, de - színháziparosi karrierem védettségében - működni hagytak, egészen addig, amíg 1978-ban, Molnár Gergellyel, Hegedűs Péterrel és Zátonyi Tiborral meg nem alakítottuk a Spions-t, az első keleteurópai punk együttest. A kultúra elitje helyett a tömegekhez akartunk szólni. Ezt már nem tolerálta a hatalom. Nagy erőkkel szállt ránk a titkosrendőrség, fél éven belül kiszorítottak bennünket az országból.

Halász Péterrel legközelebb 1985 május 12-én, New Yorkban találkoztam. Ray Charles White, híres amerikai fényképész meghívására akkor költöztem Kanadából az USA-ba. Meghívóm nyilván megbánta, hogy meghívott, szállást és munkát ígért, mert a városba érkezésem után hetekig hiába hívtam, nem vette fel a telefonját. Klasszikus emigránsként érkeztem New Yorkba. 20 dollár volt a zsebemben, ennyit sikerült megspórolnom a közsegélyből, amelyen a megelőző években éltem. Ez nem volt elég arra, hogy szállodába menjek, vagy visszautazzak Kanadába. Halász Péteren és társulatán kívül senkit sem ismertem a városban. Semmi kedvem sem volt segítségért hozzájuk fordulni, de nem volt más választásom. A pályaudvar előtt két, New York felíratú baseball-sapkát viselő fekete megszólított. Mondták, hogy a városnak dolgoznak, az a feladatuk, hogy segítsék a New Yorkba érkező idegeneket. Zuhogott az eső. Tiltakozásom ellenére a feketék odaintettek egy óriási limuzint, beledobták a csomagjaimat és, hiába kapálództam, engem is beletuszkoltak. Becsapták mögöttem a kocsiajtót és a limuzin máris elindult.

A Squat színház néhány háztömbre volt a pályaudvartól. A sofőr 20 dollárt kért a fuvarért. Egy fillér nélkül maradtam. Amikor kiszálltam a limuzinból, láttam, hogy a színház néhány tagja a konyhaablakból figyeli érkezésemet. Nyilván azt hitték, hogy tele vagyok pénzzel, hiszen limuzinnal érkeztem.

Érkezésem idején a színház már felbomlott. Igen rossz hangulat uralkodott a házban. A szembenálló frakciók már nem voltak beszélő viszonyban egymással. A társulat egyik fele hamarosan európai turnéra indult. Addigra már az összes fehérneműm eltűnt a bőröndömből. A Bálint István és Buchmüller Éva vezette formáció távozása után a New Yorkban maradt, Halász Péter vezette frakció fogadott be. Rémálomszerű hetek következtek. A kínai című darabon dolgoztunk, teljes káoszban. Péter igen rossz állapotban volt, azt hittem a halálán van, utolsó napjait élő, roskatag aggastyánnak látszott. Ha rajta kívül bárki megszólalt, azonnal kifordultak a szemei és elaludt. Komolyan aggódtam érte. Egyszer azonban véletlenül kizártuk magunkat a színházból. Ott álltunk Yogi kutyával, kulcs nélkül az üres színházépület előtt, a 23-ik utcában. Gondoltam, Péter ezt nem éli túl, ott fog meghalni az utcán. Hirtelen azonban beteg, roskatag aggastyánból Pókemberré változott, villámsebesen felmászott a színház falán, belökte a konyhaablakot és már jött is le a lépcsőn, hogy kinyissa a kaput. Amint a kapu kinyílt, azonnal visszaesett a haldokló öregember szerepébe. Akkor értettem meg, hogy a világ legnagyobb színészének vendégszeretetét élvezem.

A színházat hamarosan kilakoltatták az épületből. Helyén ma Multiplex áll. Péterrel a következő, több mint tíz évben nem találkoztam. Legközelebb a 90-es évek végén, Budapesten futottunk össze. Felkért, hogy működjek közre a Merlin színházban rendezett "P", avagy a várost izgatja a gyilkos című, egyhetes fesztiváljában.

Később a Nosferatu Org. című, Vajdai Vilmos-sal és Bozsik Yvette-el közös produkciójában dolgoztam vele. Ő, videofelvételen, az általam létrehozott NetStageOne Internet-színházban szerepelt Heroin című monodrámájával, majd ugyanennek a videofelvételnek gif-animációvá remixelt részletét használtam a CyberHome című, Kari Görgyi főszereplésével készült, a budapesti Trafó Művelődési Gyárban, 2000 telén bemutatott darabomban.

Legközelebb néhány napja, 2006 január végén beszéltem Halász Péterrel újra. Betegsége hírét hallva felhívtam. Felkért, hogy mondjak eulógiát a Műcsarnokban felállított ravatalánál. Őszintén szólva még most sem hiszem el, hogy meghalni készül. Szerintem ez az egész csak színház, Péter csak megjátsza a betegséget. Amikor már elege lesz a búcsúszertartásból, fel fog ugrani és ki fog nevetni bennünket. Nem halhat meg, hiszen halhatatlan.

2006. 02. 06. 05:30 H. Budapest

Vágvölgyi B. András:
"Halász Péter ravatalánál"

Sugár János:
"az itt következő temetési beszédemet Halász Péternek, az Önbizalom alkotójának ajánlom."

Can Togay:
"Búcsúbeszéd"

Paizs Miklós:
"Egyes közelítések szerint a lélek megválasztja, hogy hová születik le."

Veres Juli:
"Búcsúlevél"

Lángh Júlia:
"Búcsúbeszéd"

Tábor Ádám:
"Búcsúbeszéd"

---

György Konrád:
Images about Péter Halász

Sitting in my room I am surrounded by thirty or so people, while two beings are squatting under our table of Empire style, copper-inlaid top. The two are smearing lard on bread, then eat. Some sort of lamp is projecting light from their angle through the table cover that reaches all the way to the floor. My children, who are sitting on the floor, would like to know why those two are hiding under the table.

"Dorka, why?" Miklós is asking his sister, Dorka, who used to reveal the mysteries of the world to him. "To eat bread and lard." That should do for an explanation, but it doesn't. Couldn't they eat bread and lard in the kitchen? Amid his large black facial hair Péter Halász, the Jewish master teacher from ancient times is sitting in the audience with a grin on his face. He arranged the play.

Like he would do another one in New York, on 23rd Street, three doors away from the Chelsea Hotel. Sitting in the audience on risers I'm hesitating where to look: at the street through the storefront in the background of the stage, where a tall black man is peering in through the glass, also grinning at the sight of a terribly fat woman standing naked on stage, in front of us, lamenting aloud, claiming to be a witch, or to look at the far end of stage, where amid his black facial hair Péter Halász, the Jewish master teacher in Manhattan is sitting with a grin on his face, turning halfway to the street. His daughter will not shoot at his manliness with a revolver, but Pisti Bálint's at his own, as it should be.

I am fond of his omnipresent smile as he walks on Rákóczi-út, slightly bending forward, carrying his little daughter, Rachel, or Galuska, on his back.

Or, in his room right under the roof where he is envisaging a new play, based on a hardcore crime story picked every day from the New York Post. To dramatize it immediately the way it may have happened then to perform it that evening, followed by next day's crime on the next evening, and by a crime after tomorrow to be performed the evening after tomorrow.

Meanwhile Cora is sitting on her pot and she has just taken a shit. She would like to stand up. Peter is still gesticulating, carried away by his project. Cora is impatient. Peter promises her to clean her bottom soon. Cora is sceptical. To hell with such a visitor.

This sometimes bald, sometimes hairy gentleman often comes up with ideas that would not occur to other people.

I just hang up the phone with Péter Halász who asked me to write his necrologue and read it out loud at Műcsarnok while he would be lying in state in a coffin, covered.

Following his plans he would really die soon, but beforehand he would like to listen to this little eulogy while he is on this side of the big river.

Not for a moment has it occurred to me to suggest that you sit up in your coffin, and open your eyes to see with your own eyes as I'm circling slowly and widely with my fittingly black, large hat in front of you, my bow intended to express my respect for you.

Theater spreads in concentrical circles around the great master of the theater.

All kinds of vernacular junk may be hauled onto stage, but one might also say, and such a statement does not require any carrying whatsoever, that the stage is where our feet are put down. The stage is where you are. Your bed in which you lie, the hearse on which you lie.

One of my kids would say, "It's funny," the other would be sad to say, "It's not funny."

True, everyone whose acquaintance you ever made has performed his and her duty in your eyes.

That was it. Was it enough? That was it. Sometimes a little can be much.

For example when he grabs his own daughter and throws her out the window from the fourth floor. Just like that! And again the next day. And again on the day after.

Galushka can't wait for her turn when her dad with his laughing eyes comes to pick her up, lifting her up high and dropping her out the window - outside her mother is waiting with open arms to catch Miss Galushka.

They live in the same house where they perform, and the entire company is a family.

The public, performers, friends and curios from the audience may sit around in the large communal living room where soup is cooking in a large pot, mothers fish their kids out of the tumult to take them to bed.

Sooner or later the crowd scatters, but by the morning some are first, again, to take the good seats. One may settle next to a quiet Frenchman who is shaking his leg almost as exactly as if it were a metronome from right to left, his right toe being surprisingly large, and not only he is doing that, but he is also watching it. I am also watching it. Peter is also watching it. Such regular movement is soothing, it carries time on its back.

Talk is not required. Nothing is required. It is not necessary to talk to the visiting and humbly inquiring reknown theater critic. Nothing is told to an other dummy whose review written for an avant-garde weekly cries for a fireman.

The girls wash up the house every day, and bring food in a clothes basket, everyone works, or moans, or drinks beer, or smokes, in the evening goes on stage, then tomorrow it starts all over again in the big room. What was the show like? How much was the door? Anna doles out cash to everyone, gently, according to the need of each.

Every day a guest may arrive from Budapest, if the guest has managed to reach New York, and shows himself or herself in this room. Peter is a pleasant host, no exaggeration, restraint, attention, ready for a conversation.

The toilets have no doors, the showers are in the basement, one must descend some wooden stairs to get down there, one can hear trucks roaring by on the road, above.

Looking out the window is also like watching the theater. My quarters were windowless, so there came Péter Halász with a knowing smile and a saw, kept knocking on the wall and, miracle of miracles he cut a good size window. A rent was torn in the black-golden plastic cover, and the labirynthine layout of what previously had been a gay bar shed its skin and became a more or less residential apartment.

In the evenings what better to do for a guest than to participate in the life of the house, peeling potatoes, trimming sentences, going downstairs to the theater along with the audience and each night focusing on something else because right then the TV monitor placed in the middle of the stage showed a terrible catastrophe, skyscrapers bending in hellfire.

On the sidewalk in front of the storefront stands a stool, on it a box, in it painted wax buildings melting at the slightest of fires - shown by a little camera from inside and below, while passers-bye look down.

Much is happening on 23rd Street ever since a Hungarian avant-garde theater company moved into a building near the Chelsea Hotel. We could say it is a commune without a collective contract but one can always beg from Anna enough for a plastic bottle of beer.

Let Petya have his beer, let him drink it in the park, but he should not get drunk, and enough should be put aside for the little ones.

On the sidewalk at the theater side Peter is standing in white tuxedo, on the other side also in white tuxedo, Pisti, with their arms rigidly held forward with a handgun in hand.

A cruel duel is about to take place, blanks are fired, a police car pulls up as if by the swish of a magic wand, Peter and Pisti lean against the police car with arms held up. The cops, these mustachioed fellows with a colt in their belt don't think that theater should be performed in the street.

Eastern-European desire for freedom sometimes turned into an illusion.

Waves came and waves went but what once had worked in Budapest would not necessarily work on Manhattan, after quite a while.

If not in the manifestations of the commune, but in the acts of Péter Halász a unique unequaled personality shows, the great initiator.

We have never been alike, but I have always liked this man, no matter what he did, no matter what he invented, because all his acts were wrapped in a large smile, certainly a naughty one, chasing boredom, naturally ascertaining. It contained some knowledge of life. This man is incapable of being idiotic, he is not inclined to do clever idiocies, he can distinguish between fake and true.

His being cheered me up, the squinting smile of Péter Halász always came handy.

English translation by Anna Koós

Konrád György:
"Búcsúbeszéd"
(Élet és Irodalom)

---

DJ Helmut Spiel!:
"Calling Card"

---

"You still have 20 minutes until the shift's start"
"Még van 20 perced a műszakkezdésig"

Altorjay Gábor:
Halász SMS

"SMS: Lehetetlen volt jönni, mint mondtam, temetésnél van legalább 2-3 hét organizálni. But I´ll find you, where ever you are.

Szeretet nélkül örjöngeni kell? - annyi szeretetet, amennyit te kapsz, kevesen kapnak, és ezért mosolyogsz és nem örjöngsz a mumus láttán.

A többit már Tamás helyettem biztosan elmondta a helyszinen. If you die, you die as a giant - do you like it? 

Csoda van. See you again, Captain Abraham, on the Broadway, in Levi`s jeans shop or otherwise.

And thank you for your cooperation, sweetheArt!"

Hear the captain sing - Hallgasd a kapitány énekét

Peter Halasz in the movie - Halász Péter a
"TSCHERWONEZ"
című filmben

---

1978, Budapest
(Photo: János Béres)

Najmányi László:
Gyászbeszéd

Három barát meghal egy autóbalesetben. Együtt mennek fel az égbe, eligazításra. Mindegyiknek ugyanazt a kérdést teszi fel a mennyei illetékes: "Amikor a koporsóban fekszel, és a rokonaid, barátaid gyászolnak, mit szeretnél, ha mondanának rólad?" "Azt szeretném hallani, hogy milyen jó szakember voltam, és milyen lelkiismeretesen gondoskodtam a családomról", mondja az első. "Azt szeretném hallani, hogy milyen remek férj voltam, és mennyi jóra tanítottam a gyermekeimet", mondja a második. A harmadik így válaszol: "Azt szeretném hallani, hogy azt kiabálják: Figyelj, mozog!"

Hogyan okozzunk botrányt temetésen:

Pofozd meg a halottat, aztán kiabálj, hogy ő ütött először.
Mond azt az özvegynek, hogy te vagy az elhúnyt férj meleg szeretője.
Kérj meg valakit, hogy fényképezzen le, ahogy kezetrázol a halottal.
Játsz gyászindulót fésűre tett WC papíron.
Sétálj a gyászolók között és mond meg mindenkinek, hogy nincsenek benne a végrendeletben.
Mond azt a temetési vállalkozónak, hogy a kutyád kimúlt, nem tudná-e belecsempészni a koporsóba.
Csúsztass egy fingós párnát az özvegy alá.
Mond az özvegynek, hogy el kell menned, nem lehetne-e a végrendeletet a temetés előtt felolvasni.
Mond azt minden gyászolónak, hogy az elhúnyt ki nem állhatta őt.
Nedvesíts meg egy bélyeget a halott nyelvével.
Kérdezd meg az özvegyet, hogy megkaphatnád e a holttestet, hogy tetoválni tanulj rajta.
Amikor senki sem néz, csempéssz műanyag vámpírfogakat a halott szájába.
Dobj egy marék főtt rizst a holttestre, aztán kezdj el kiabálni: Férgek! Férgek! Majd ess össze, mint aki elájult.
Fogadj a gyászolókkal arra, hogy mennyi idő alatt bomlik szét a holttest.
Kérj meg valakit, hogy hívjon fel a gyásszertartás közben a mobilodon, és játszd el, hogy az elhúnyttal beszélsz.
Adj körbe egy petíciót, követelve, hogy a halottat temetés helyett tömjék ki.
Mond azt a gyászolóknak, hogy az adóhivataltól jöttél, hogy elkobozd a koporsót az elhúnyt adóhátraléka fejében.
Adj pénzt a papnak, hogy röhögve mondja el a gyászbeszédet.

2006 december 6., Budapest