LEGENDA VAGYOK
Halász a Hajós utca 31-ben

Olvastam régen egy szcifit, amiben a Vámpírok eluralják a Földet, s az egyetlen Ember házába-várába zárkózva igyekszik túlélni, monomániásan végigjátszani életét. Nappal a vérszívók népe nyughelyére húzódik, ő pedig - a rémületes Legenda - hegyesre faragott meggyfakaróval öldököl közöttük. Reménytelen, kísérteties, szívszorongató ténykedés ez... nincs jövője, csak a legendárium: a kifürkészhetetlen akaratú és indulatú szentek/szörnyek tetteit felrovó palimpszesztus. Végül ez az ember, a gyilkolás művésze elbukik: rabul ejtik, és életben tartják: egy új faj félelmeinek és vágyainak örök mementójául.

Zombi érzésekkel szorongtam - söröző, füvező, filozofáló zombik tömegében - a Picasso Point-ban, a Nagy Autodaféra várva: ma élve, közelről, élőben láthatom a hetvenes évek művészetének egyik fekete bárányát, a magyar kísérleti színház legendáját, Halász Pétert. Nyolc összetolt asztal a kávézó egyik sarkában - két óriási kirakatablak és kétszáz húsevő fogójába szorított pódium, porond, vesztő-hely. Rajta kopott fotel, dohányzóasztalka, üveg vörösbor. És a 90 perces késés (várakozás? kivárás?) izzadságbűze és feszültsége. Lángoló katonai dzsekiben halad el valaki az utcán, az üvegtáblák előtt, és egy nett hölgy belekezd Az őrült naplójának orosz nyelvű felolvasásába. Halász Gogolt játszik.

Ül, áll, átül, "ritmust vált". Lassan, magában beszél. Bort tölt, rágyújt, pár akkordot gitározik. Nézi a nézőket. "Már nem avantgárd." Az Universitas-ban rosszul színészkedett, később hírneves darabjait próbák nélkül játszották. Ma sem igyekszik "profi" szerepében tetszelegni. Megakad, elhallgat; instruálja a zenészeket és a világítást; rákérdez a közel ülőkre: "Mióta beszélek? Legyen még?" Piros sáljából váratlanul turbánt köt tar fejére: olyan megkomponált; védekezően maga elé húz egy széket: olyan keresetlen. Háta mögött a Postahivatal zöld mikrobusza parkol, néhány vétlen járókelő csodálkozik be; portable idiótájával egy nyűhetetlen fotós villog a kirakaton át. Kirakatban játszani nagyon nehéz - árulni művészetünket, mint a sonkát, mint az amszterdami kurvák combját. Keserűség, nyomorúság. Egy lakásba zárva Budapesten, egy üzlethelyiség kirakatába lökve New York-ban: magyar túlélési technikák. A provokált véletlen terminus a quo-ja: valami, amitől Valami elkezdődik.

Mit kell tudni? 1970-71-ben a Kassák Ház Stúdió négy előadása (kezdetnek a kegyetlen színházi Testvérballada, végül a betiltott A skanzen gyilkosai), '72-75-ben lakásszínház a Dohány utca 20. IV/25-ben, harmincegynéhány konceptuális játék, happening lehetséges gyerekeknek és lehetetlen felnőtteknek (King Kong, a Ház, a Naplószínház), '76. január 20-án kivándorlás. Tíz emberke 15 éve "kinn": '77-91. a Squat Amerikában (kezdetnek a Pig, Child, Fire!, végül a Full Moon Killer). 1985-ben Halász megalapítja a Love Theatre-t, '90-ben - véletlenül - a PeCsában is vendégszerepel: Ő, aki a sisakkészítő gyönyörű felesége volt. 1991-93-ban két rendezés a Kamrának: A kínai I-II.

Áll Halász az asztal tetején, és beszél. Talk-show lenne ez az Újvilágban, de itt: könnyes emlékezés. Nem sírunk; pedig "... óriási az amnézia a tegnappal szemben... és amikor reggel felkelsz... elemi dolgokkal kell szembenézned..." Műfaját tekintve a verbális színház furcsa zamatú gyümölcse, amely egy '72-es darab (Breznyik meg egy asszony tegnap) formabontó koncepciójától ered: itt váltja fel először a társulatnál az "írás - rendezés - eljátszás" képletét az "élés - elgondolás - színház - élés" képlete. Majd rögtön utána a két személy intim egymásra kérdezéséből fakadó beszélgetés-színház következik (Felkészülés meghatározatlan idejű együttlétre). Majd '75 májusától a Naplószínház, amikor az "igazi fikció" kitalálása helyett "naplót ír" a társulat, ti. az év 365 napján, napról-napra eljátszik valamit, ami az eszükbe jut. "Kitörni a némaságból!" - kíméletlen imperatívusza ez minden TTTiltott Művésznek, akkor és mindörökké. A magány interkontinentális közvetítői Halász Hangos levelei '78-79-ből, az itthon maradt barátoknak. Személyes hírek, művészeti fejtegetések, élménybeszámolók, rádiós zajok, zene - magnószalagon. "Oda kell mennünk, amitől egy kicsit félünk, vagy amitől nagyon félünk, és ami nagyon vonz."

Halász Péter/vári elbeszélései nem egy őrült kollapszusát, hanem egy színház-őrült apoteózisát tárják elénk. Miféle álmok? Miféle emlékek? A hazából kilakoltatott nagycsalád-társulat tragédiáit, a világba-vetettség ígéretét és csapdáját. Az alkoholistává váló Mária menekülését és öngyilkosságát, a metropolisba érkező Ágnes LSD-kábulatos tévelygését egy elhagyott játszótéren. Ábrándokat a delfinekről, akik nem terveznek, és nem gyűjtenek, mégis tagadják a halált. Árnyképeket egy kisfiúról, aki nem játszik, nem gondol semmire, és nem kíván semmit: "a boldogság állapotában él". A heroin és kokain kísértéseit, az absztinenciai és overdózis között. Hiszen "elkerülhetetlen" mindkettő: utazás a száraz sejtek birodalmában, amikor "minden távolodik, és a helyét nem változtatja"; és a felállás - leülés - derékfájás - földre fekvés - epehányás - felállás... circulus vitiosus-a. Barátok önpusztítását; Halász a trombita nyers hangján át ordítja felénk: "Az ember vagy kíváncsi, vagy boldog! Aki kíváncsi, az hamar megöregszik! Aki boldog, az meghal!" A drogok csempészését, seftelést, manipulálást, kicsi nyereségeket és nagy átveréseket, mert csak 1 uncia kokain kell alaptőkének, hogy a darabot megírhassam, hogy a darabot színre vigyük. Mert "nagyon fontos dolog a színház számomra", mert ez a legfontosabb. Rögeszme, megélhetés, kábulat, megnyugvás: "1500 darab inzulinos tű - mindig tiszta tű". Puskin és Gogol? Ki kibe rúgott? Apró szláv anekdota; betét, kitérő: "Gogol - guggol." Nem sok keresni valójuk van itt. Halász felolvas a sárga könyvből: "Mit akarnak tőlem? Nem bírom tovább." K úr A városból B városba igyekszik: itt alkohol van és munka, ott drog és a család; közöttük az utálat és a magány.

"Olyan intimre gondoltam - de a mikroport nem dolgozik..." - mondta valamikor, és nem mellből jött a hangja, hanem szárazon csordogált elő, nem várva önmagát. Nem várva senki mást.

A GYERMEK-KONCENTRÁCIÓS TÁBOR
Városi Színház: Henry Darger, a gyermekek oltalmazója

A lehetetlen - lehetséges. Az elképzelhetetlen - elképzelhető. Lehet, hogy csak a képzelet birodalmában, a művészi látomásokban, a vallási révületben, verítékes álmainkban, vagy a valóságban. Ott aztán, mindenféleképpen. Aki nem hiszi, olvassa el Darger tizenötezer oldalas regényét, és lapozza át tizenkét láb (kb. két méter) széles, arasznyi vastagságú festészeti mappáját.

Darger talán a leghétköznapibb és legextrémebb személy, akit a húszadik század kitermelt magából. Hat éves korában felgyújtotta az iskoláját, 8-15 éves kora között árvaházban nevelték, ahol kitűnően érezte magát, és csak azért szökött meg, mert elfogta a félelem, hogy egyszer majd el kell mennie onnan. "Nem úgy, mint a többi gyerek, én gyűlöltem meglátni a napot, amikor felnőtt leszek. Sohasem akartam. Azt kívántam, hogy örökké fiatal maradjak. Most meg felnőtt vagyok, öreg és nyomorult." - írta naplójában. Ezt a néhány "felnőtt" évét, 15 és 62 között egy kórházban húzta le, mint takarító. Fenomenális életművét halála után találták meg, és kis híján a szemétbe került.

Ül Halász a pódiumon, mellette egy kisfiú, felolvasnak, zenét-diákat engednek. Nincs semmi "élő" látnivaló, csak az árnyékuk a sátorponyván, amit a kezdődő vihar széllökései cibálnak. És időnként, a férfi és a gyerek árnyéka egybeolvad.

A valószínűtlenség birodalmában, avagy bevezetés a Winters-lányok történetébe című regénymonstrum megírását egy újságcikkből kivágott fotó, egy meggyilkolt kislány képmásának elvesztése indította meg. Képzeletbeli háború története ez, a gyermekrabszolga-lázadásé, amelyben közel egymillió (!) erőszakos halál részletes leírása szerepel. Négy és fél évig tartott ez a háború Darger fejében, majd hét évig fogalmazta és festette a krónikáját.

Fegyveres katonák - mezítelen, serdületlen kisfiúk, és főleg kislányok ellen, akiket különleges "teremtmények" védenek. Csatatéri horror, mészárlás, menekülések, ármány, kivégzések, és a döbbenet non plus ultrája: a gyermek-koncentrációs tábor, 1920-ból. Isten segíts, mindez megtörtént, újra megtörténhet.

Szurcsik festett, zöld-fekete koporsói lebegtek fölöttünk, a sátor mennyezetén. Arra gondoltam, boldog vagyok, iszonyú az élet.

(Sziget Fesztivál, 2001.)

 Triceps