Jól jár a leleplezett spicli. Médiafigyelmet kap, nyilatkozhat, könyveket adhat ki, több szeretetben, megbocsátásban, törődésben, lehetőségben, pénzben részesül, mint egykori áldozatai. Ez a valóban égbekiáltó igazságtalanság annak köszönhető, hogy az ügynökök nevei egyenként, véletlenszerűen, csepegtetve, hátsó szándékokat sejtetően kerülnek nyilvánosságra. Gyakran úgy, hogy a leleplezettek áldozatoknak tűnnek és az ügynökök beszervezői, működtetői a köz hűséges szolgáinak. Bár a Hálózat, a meggyilkoltakon túl, emberek tíz- és százezreit gyötörte meg, tette tönkre, lehetetlenítette el, nem került sor felelősségrevonásra. 15 évvel a rendszerváltozás után még a népellenes bűnök elkövetőinek soktízezres névsora sem ismert.

      Miután a rendszerváltozás és az azt követő zűrzavaros évek e tekintetben sem hoztak valódi katarzist, sokan gondolják úgy, hogy évente megismétlődő rendezvényként, az egykori Felvonulási Téren fel kellene vonultatni a nemrég bukott diktatúra titkosrendőrségének még élő alkalmazottait. Ügyosztályuk számát és nevét feltüntető táblák alatt, operatív tisztjeik vezényletével, kódnevükkel és nyilvántartási számukkal pizsamáikon, rezesbandák kíséretében, indulókat énekelve vonulnának a besúgókkal, társadalmi megbízottakkal körülvett tartótisztek, a tévékamerák előtt, a sokatlátott tér kétoldalán szemlélődő lakosság sorfalai között, az Ismeretlen Spicli sírjáig, a Hősök Terén. Mások a Fővárosi Nagycirkuszban léptetnék fel őket. Nem kevesen látnák szívesen az egykor rettegett figurákat hónapokra, évekre összezárva, televíziós valóság show-k szereplőiként, ahogy a titokszobában vallanak picsogva. Mindez azonban csak szórakoztatóipar, nem alkalmas egy fél évszázad elfertőződött sebeinek gyógyítására. A lakosság fizikai és mentális terrorizálása volt a korszak legnagyobb, legtöbb embert foglalkoztató, legtöbb közpénzbe kerülő vállalkozása. Az okozott károkat mindmáig szenvedi a morális és mentális káoszba zuhant ország. A terror évtizedei jellemeket, tudatokat torzítottak nagyipari méretekben. Öröklődő félelmeket, a köz és az egyén számára egyaránt káros reflexeket, magatartásformákat ültetettek generációkba: mindmáig élhetetlenné tették az országot. Nem bosszúra, hanem az ügynökkérdés racionális megoldására van szükség.

 
*  *  *  *  *

     A proletárdiktatúra titkosszolgálatainak archívuma, óvatos becslések szerint, 40-45 kilométer hosszúságú mappasor. Ennyi maradt meg a dokumentumok egy részének, a rendszerváltozás környékén történt megsemmisítése után. A magyart az agyartól elválasztó Nagy Falból jelenleg mindössze 4,5 km hozzáférhető a Történeti Hivatal kutatói számára. A mappák aláírásokkal, kódnevekkel, iktatószámokkal ellátott jelentéseket, akcióterveket, kommentárokat, elemzéseket, parancsokat, utasításokat tartalmaznak, a 20-ik század mocskát, a legsötétebb rémálmokat, amiket a magát Istennek képzelő emberi elme embertársai számára megálmodhatott. Közpénzből bőkezűen finanszírozott, az állam polgársága ellen irányuló, évtizedeken keresztül tartó, államilag szervezett terrorista tevékenység dokumentumai ezek az íratok. A lakosság fizikai és mentális terrorizálása volt a csaknem fél évszázadig tartó korszak legnagyobb, legambiciózusabb, legtöbb embert alkalmazó, legtöbb közpénzbe kerülő vállalkozása, amelynek eszköztárában a fizikai és lelki terror teljes arzenálja szerepelt. A terror évtizedei jellemeket, tudatokat torzítottak nagyipari méretekben. Egészségeket, életpályákat, karriereket, kapcsolatokat, barátságokat, szerelmeket tettek tönkre. Öröklődő félelmeket, a köz és az egyén számára egyaránt káros reflexeket, magatartásformákat ültetettek generációkba. Kialakították a sunyiság, alattomosság, hazudozás, gyűlölködés mindmáig pusztító kultúráját. Az okozott károkat még most, tizenöt évvel a semmiféle katarzist nem produkáló, jórészt a kommunista titkosszolgálatok által levezényelt rendszerváltozás után is szenvedi a morális és mentális káoszba zuhant, gazdaságilag is az Európai Unió sereghajtójává vált ország. A sötét szisztéma kiagyalói, üzemeltetői, fenntartói nem tartoztak felelősséggel senkinek, és tetteikről eddig, többnyire még maguknak sem számoltak el. Az egykori besúgók sem szenvedtek hátrányt a rendszerváltozással. Egy részük vidáman szörföl az új hullámokon. Ők ma kuratóriumok, bizottságok tagjai, újságírók, riporterek, ünnepelt rock- és médiasztárok. Van közöttük főpap, főbankár, jobb és baloldali politikus, író, kritikus, színigazgató, színész, az új generációk nevelésével megbízott tanár. Az államterrorizmus egykori aktivistái közül sokan ma ugyanúgy hatalommal rendelkeznek korábbi áldozataik és az azóta a munkaerőpiacra kerültek sorsa felett, mint amikor még a vörös csillag ragyogott a parlament kupoláján.

     A diktatúrában felhalmozott kapcsolati tőkére, az akkor kialakult struktúrákra épült Magyar Szocialista Párt sokkal tartozik a társadalomnak. A Jóléti Rendszerváltozás be nem váltott, mélységesen cinikus ígéretén kívül a múlt fátylának fellebbentése is nagyrészt ennek a formációnak a felelőssége. A televíziónak nyilatkozó Horn Gyula pártépítész nem érti, hogy az elmúlt 15 évben miért jöttek periódikusan a kommunista titkosszolgálatok archívumainak nyilvánosságra hozatalát szorgalmazó indítványok hullámai. Ha őt lehetetlenítették volna el, ha őt verték volna agyba-főbe, ha őt tették volna munkanélkülivé, ha az ő magánéletét dúlták volna fel, ha őt kényszerítették volna emigrációra annakidején, valószínűleg megértőbb lenne, s nem nyilvánítaná olyan könnyen nemlétezővé a problémát. Az MSZP most azt ígéri, hogy tavaszig feloldja a titkok titkát, mindenki számára hozzáférhetővé teszi a „nemzetbiztonságot nem fenyegető” dokumentumokat. A nagystílűnek szánt ígéret eleve gyanús, mert a párt egy bizottsággal kívánja eldöntetni, hogy mely dokumentumok nyilvánosságra hozatala nem fenyegeti a nemzetbiztonságot. Történelmi tapasztalataink szerint ebben az országban még nem volt olyan bizottság, amely megoldott volna bármit is. A bizottságok, kuratóriumok, grémiumok csak a személyes felelősség elhárítására szolgálnak. És milyen bizottságról lenne szó? Három ügynök összehajol? Vagy két ügynök zsarolja meg a harmadikat, mert az hazavitte a minisztériumból az állólámpát? Az összes dosszié, a teljes ügynöklista valószínűleg soha nem fog napvilágra kerülni.

     Nem kell tartaniuk sorsuk rosszabbra fordulásától azoknak, akiknek tettei esetleg nyilvánosságra kerülnek. Ha ügyesek, inkább a javukra tudják fordítani a helyzetet, ahogy az eddig lebukott, agyafúrtabb vamzerek, téglák, tartótisztek esetében is történt. Jól jár a leleplezett spicli. Médiafigyelmet kap, nyilatkozhat, könyveket adhat ki, több szeretetben, megbocsátásban, törődésben, lehetőségben, pénzben részesül, mint egykori áldozatai. A Magyar Hírlapban nemrég olyan arroganciával megnyilvánuló Tar Sándor karrierjének kifejezetten jót tett a lelepleződés. Molnár Gál Péter is nagyot készül kaszálni besúgói tevékenységéről szóló, tavaszra (az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalának idejére) ígért, a közszolgálati televízió A Szólás Szabadsága (Sic!) című műsorában, ingyen reklámozott könyvével. Másik nagy írónk saját apja bűneinek kitárgyalásával bankolt. Egyiküknek sem jutott, jut eszébe, hogy a beteg tettekből generált hasznot felajánlja az áldozatoknak.

Najmányi László
Célszemély

A hetvenes évek végén emigráltam Magyarországról. Franciaországban, Kanadában, New Yorkban éltem, s csak televízióból, újságokból értesültem a magyarországi eseményekről. Furcsa volt a jellemváltozásokat látni, ahogy csaknem húsz év után először Budapestre látogatva találkoztam régi barátokkal, ismerősökkel. A barátságos, – noha semmi sem történt közöttünk az eltelt idő alatt, – gorombává, gyűlölködővé változott, ahogy már nem kellett hivatalból alakoskodnia. A munkáimra mindig kíváncsi, aki éjszaka is fel szokott hívni, hogy hogy megy a dolog. Most semmi sem érdekelte, hiszen nem kell már rólam jelentéseket írnia. Fura volt olvasni, hogy kik és hogyan hamisítják a történetünket.

Valamelyik színház büféjében odajött hozzám egy férfi. Megölelt, megcsókolt. Megismertem. Régi színházam, a Kovács István Stúdió egyik tagja volt, aki annak idején fényképészként csatlakozott hozzánk, s ebben a minőségben sok képet készített a társulatról. "Azt hiszem, most már tudod, hogy ki voltam. Párttag voltam, meggyőződésből csináltam", mondta, miután elengedett öleléséből. "Sok olyan képet készítettem rólatok, amiket annak idején nem mutattam meg neked. Arra gondoltam, hogy esetleg vennél közülük néhányat." Azokat a képeket akarta nekem eladni, amiket a titkosrendőrség megbízásából készített rólam és barátaimról.

Az ember csak magában bízhat, de magában is csak akkor, ha utazott eleget, és nem tud hazudni. Minden és mindenki más gyanús, kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan, bármelyik pillanatban ellenünk fordulhat és meg is teszi előbb- utóbb. Leszakadhat alattunk a nyugágy, kirabolhat a jó szomszéd, lefagyhat a számítógép, bármiféle terrorszervezetnek beköphet a párunk,  tanítónk, a papunk, a legjobb barát, mint ahogy a legderültebb nyári égbolt is pillanatok alatt elsötétülhet és jégesőt zúdíthat ránk. Soha senki és semmi nem biztos. A bizonyítékok egy része eltűnik, másrészük kétes értékű. Bizonyítékot is lehet hamisítani. Sőt bizonyos hamisítványok hitelesebbnek tűnnek az eredetinél, és ha többen is néznek valamit, nincs közöttük kettő, aki ugyanazt látná. A tanúk hamisak, a bíró nem figyel oda, a jegyző átírja a jegyzőkönyvet. Legkevésbé a halott és az ártatlan tudja bizonyítani igazát.

Azt mondják, Magyarországon, az elmúlt rendszer alkonyán házmesterektől filológia-professzorokig, csellistáktól alanyi költőkig, vasmunkásoktól szociológusokig, művészettörténészektől közgazdászokig összesen körülbelül 700 000 ember dolgozott valamilyen minőségben az állambiztonsági szerveknek. Korábban azt is mondták, hogy körülbelül 700 000 feljelentés érkezett rövid idő alatt, a második világháború végén az ország irányítását átvevő német Gestapohoz. A 700 ezres számnak minden bizonnyal mágikus konnotációi vannak a területen. A spiclik valódi számát senki sem tudja, de az biztos, hogy nagyon sokan voltak és a rendszer dekadenciájának előrehaladásával számuk egyre gyorsuló iramban szaporodott. Nyilván a fővárosban, Budapesten munkálkodott a legtöbb, mert az itt élő értelmiségtől, íróktól, művészektől, gondolkodóktól különösen tartott a rendszer, amely magát kiáltotta ki az igazság egyetlen birtokosának, és magának tartotta fenn a gondolkodás kizárólagos jogát.

A hetvenes években nem több mint 40-50 aktív, a hatalomnak nem nyilvánosan behódolt író, művész, tudós, gondolkodó élt Budapesten. Talán még ennyi sem. Nem lehetett több ezernél azok száma, akik ezeknek az embereknek a munkáját figyelemmel kísérték, előadásaikra, kiállításaikra, koncertjeikre, felolvasásaikra elmentek, írásaikat elolvasták. Vajon hány lehetett az aktív írók, művészek, tudósok, gondolkodók és közönségük, tanítványaik közül spicli? Egynegyed, egyharmad részük talán? Vagyis az én akkori ismeretségi körömből valószínűleg minden harmadik-negyedik ember spicli volt, aki szóban vagy írásban rendszeresen jelentett rólam valamit valahol. Spiclikkel volt tele a Balázs Béla Stúdió, az Írószövetség, a Képzőművészeti Alap, az Ifjú Művészek Klubja és az egyre szűkülő baráti köröm is. A spiclik némelyikéről tudtam, hogy spiclik, másokról csak sejtettem. Voltak módszereim a spiclik egy részének kimutatására, de mivel én nem rendelkeztem akkora apparátussal, mint ők és más dolgom is volt, mint spiclik után nyomozni, nem tudtam megbizonyosodni valamennyiről. Nyilván voltak olyanok, akikről nem is gyanakodtam, hogy téglák. Lehet, hogy ezek voltak a többségben. A sorsom nagymértékben az engem körülvevő spicliktől függött. Kapok-e munkát? Betiltják-e a kiállításaimat, előadásaimat, filmjeimet? Kapok-e útlevelet? Publikálják-e az írásaimat? Bevisznek-e a rendőrségre? Megvernek-e az utcán vagy az őrszobán? Elmegyógyintézetbe zárnak-e? Tudtam, hogy bármit megtehetnek és meg is tesznek, ha szükségét látják.

Az, hogy ki miért lesz spicli, miért árulja el a másikat, az elárult szempontjából lényegtelen. Ha az embernek eltörik a lába, nem az foglalkoztatja, hogy miképpen történhetett a baleset, sem az, hogy megbocsásson-e vagy sem és kinek, hanem az, hogy fáj. A miértet saját esetében a spicli dolga kideríteni, ha egyszer elfogja kétség. Van, akit megfélemlítenek, megzsarolnak, rákényszerítenek a spicliségre. Ezek némelyike lelkiismeretétől vezérelve nem informál vagy dezinformál. Mások érdekből, előnyök reményében vállalják a besúgást. Ki akarják adatni könyveiket, ki akarják állítani képeiket. El akarják játszani a főszerepet. Szeretnének egy családi beutalót Opatijába. Azt akarják, hogy a gyerekük továbbtanulhasson, vagy ők maguk akarnak lediplomázni végre. Magasabb költségvetésű filmeket akarnak csinálni. Új konyhabútor kell, cipő, fagylalt. Azt szeretné, ha következmények nélkül megúszná, hogy elkapták, amikor az öltözőszekrényből órát és készpénzt lopott. Vannak olyanok is, akik élvezettel, kalandvágyból, romantika után vágyva dalolnak a hatóságoknak. Néhány magányos farkas is akad, aki Nietzsche-i ambícióktól fűtve, szabadjára eresztett libidótól hajtva, szilajul túl akar lenni jón és roszszon, a lehető legrövidebb idő alatt. Igazán elvetemült akar lenni, mint Shakespeare III. Richárdja, s a spicliségnél nagyobb bűnt nem ismer. Vannak, akik bosszúból, gonoszságból tanulják ki az ősi mesterséget, megbosszulni, hogy a másik jobban ír, szebb a felesége, fontosabb filmet csinál, tágasabb a lakása, köszönnek neki. Gyűlölni egyetlen szó miatt. Csak azért, mert nem adott kölcsön. Vagy azért, mert adott. Tönkretenni azért, mert tud, vagy mer, vagy akar. Részesülni fényéből, sorsából, a fény kioltása, a sors balra fordítása által. Uralkodni rajta. Kínozni, irányítani láthatatlanul. Minél többet átvinni ezekből szolgának a másvilágra... Végül vannak olyanok, akik azt sem tudják, mit csinálnak, mi történik velük, csak sodorja őket az élet, csak beleájulnak szituációkba és azokban tovább kábuldoznak. Ha egy pillanatra magukhoz térnek, azt mondják, hoppá, vagy azt sem, talán egy sóhaj, egy halk nevetés, aztán álmodnak tovább.

A spiclik nagy része megúszta spicliségét következmény nélkül. Ha ki is derült párról, hogy korábban mivel foglalkoztak, az ilyeneknek sem okozott különösebb nehézséget helyet találni az új felállásban. Nem kevés az olyan, aki csak nyert a dolgon. Ügyesen magas pozíciókba kapaszkodva, vagy oda helyezve a szisztéma alapkódját, az arcnélküli ember hatalmának ideáját sikerrel átmentő „rendszerváltás” közben és után, tovább irányít sorsokat. A javakat újra elosztották. Aki osztotta, az kapott. A szürke famulusból fontos és goromba íróasztal lett. A fülelő pincérből kuratórium, grémium, testület, bizottság. A rímelgető vamzerből díszdoktor, díszmagyar, díszpolgár. A gyermekei a legjobb külföldi egyetemeken tanulnak. Ez itt rendez, az ott igazgat, emez prédikál, amaz képvisel. Másoknak megy az élete, mint addig, tovább. Esténként rákattannak az Internetre, írják az emlékirataikat, vagy éppen feljelentéseket fogalmaznak erről-arról, rendőrségnek, hatóságnak, egymásnak. Soknak filléres gondjai vannak, sok a rosszkedvű közülük. Kevesen emigráltak, páran megőrültek, néhányat megöltek társai, néhány megölte magát. Az utóbbiak megérdemelnek egy imát. Voltak, akiket spicliséggel vádoltak, noha nem voltak azok. A teljes igazságot a spiclik koráról sohasem fogjuk megtudni, mint ahogy a korábbi korokról is csak felületes az ismeretünk. Annak, ami akkor történt, most tapasztaljuk a következményeit.

Ha több százezer besúgó működött az országban, azok nagy része valószínűleg szült vagy nemzett utódot, egyet vagy többet. Összesen több százezret. Mire taníthatják a spiclik a gyerekeiket? A spicliség etikájára, amely a hazugságon mint legfőbb értéken alapszik. A spiclik korának egyenes következményeképpen, annak elvetett magvaiból és újraéledő foszlányaiból kialakult egy újabb önmegtermékenyítő kultúra, amelyben az otthon tanultaknak megfelelően mindenki rutinszerűen, megállás nélkül hazudik, minden irányba, és ha rajtakapják, csak megvonja a vállát és nevet. Mindenki tudja, hogy a másik hazudik, senki nem hisz senkinek és az a bűnös, akivel kibabráltak. Erény lett a szolidaritás, az empátia hiánya. Minden szinten elfogadott, sőt megkövetelt a kétszínűség. Az aljasság, mint olyan, sohasem volt népszerűbb. Divat lett aljassággal dicsekedni. Már nem sikk titkolni, hogy mily gonosz valaki, sőt ezt minden lehetséges alkalommal hangoztatni kell. Még el nem követett, esetleg nem is tervezett rémtettekkel is hencegnek sokan. Nincsenek viselkedési normák, nincsenek határok, nincsenek hősök, bölcsek, guruk, sámánok a völgyben, akiket meg lehetne keresni, meg lehetne kérdezni, akiknek hinni lehetne. Meghaltak, emigráltak, megőrültek a szentek. Mindenki rutinszerűen hazudik érdeklődést, barátságot, tudást vagy nem tudást, tanúzik hamisan, súg be a főnöknél, a legkülönbözőbb kortárs terrorszervezeteknél bárkit, s ha rajtakapják, vallásos lesz, vagy költő, vagy csatlakozik valamelyik politikai párthoz. Ha nem talál egyházat, vagy pártot, ami befogadná vagy ami ambícióinak elég teret adna, alapít magának egyet és zizeg, kavar, pörög tovább.

Az írás a Pergő Képek című magazin XXVIII. évfolyam 3.-ik számában (2000. április - május - június) jelent meg először.