Gigászok Harca:)

/veni & Otisz/

A Kezdet

Ikarosz..Otisz..meneküljetek..itt a fegyverem:))
és veni elõszedi  hiperszupermegakvadroventillátoroshogolyókészítõrakétameghajtóshogolyószró  kézifegyverét és célba vesz titeket..persze felváltva kaptok:)))))))
a hajatokból is hópór száll:)))
ménemvettetek felsapkát??:)))


Félelmetesnek tûnik a hiper-szuper-mega-makogós bigyulád, de annyira nem hat meg. Én már személyesengyõztem le egyszerre két Császár osztályú Titán harcirobotot a Káosz Szemére hallgató galaxis szegmensben.....nem fogok megijjedni egy hógolyószóróval felszerelt kislánytól:)

Sapkám meg azért nincs mer lelapítja a hajam:)



...naháááát...én meg tegnap vívtam nagy csatát a Királyi hóemberkészítõ ezreddel a fegyverem hatékonysága bebizonyosodott, se hóember se ezred nem maradt:))))
szal félj csak a szuperfegyveremtõl..de ha ez neked nem elég, akkor hétfõre még felszerelem valamivel..:))) és akkor retteghetsz...
a sapkát jobb ha felveszed, mert megdobállak megen és akkor már jégcsapok lógnak majd a hajadon::))))

veni gyúr egy nagy hóembert , felkapja és ...--Otisz néézd milyen szép hómanus-Otisz idefordul, veni meg elhajítja a hómanust...éssssss talál...:)))) fegyver nélkül is legyõzlek..:))))



"Veni nagyot hibázott amikor a fegyvert lazán félre dobta...Otisz szemében alattomos villanás ragyogott föl egy pillanatra , amit azonnal el is folytott(hisz árulkodó jel) Keze különös táncba kezdett a hó fölött. Mágia fókuszálódott kezei közé. Szemmel követhetetlen rúnák mentén táncoltak ujjai és egy nagyobb rakás hó cuppanva elvált a küzdõtér talajáról. Otisz egy kurta igét vakkantott a néma sötétségbe és a rakás hó lustán megfordult a levegõben. Meg fordult egyszer, megfordult kétszer egyre többször . Forgása folyamatosan gyorsult, alakja egyre inkább gömbre emlékeztetett. És ekkor Otisz elengedte a mágiabéklyózta hógömbött, ami félelmetes csattanással landolt Veni vállán. Veni fel sem ocsúdott meglepetésébõl, mikor Otisz kezei közt már újabb gömb táncolt...."




'veni ritkán hibázik, de beismeri, hogy most melléfogott. Lesöpörte a válláró a havat, és háttal Otisznak közeledett a fegyvere irányába, közben érezte az újabb hógolyózáport-- Otisz, hogy te milyen szorgalmas vagy!
.. és mivel képtelen volt a hógolyózáportól a fegyvere közelébe jutni, így bevetette titkos erejét. Kinyújtotta a kezét, s a fegyver lassan elkezdett csúszni a havon felé. Végül a kezében fogta s próbált megfordulni, de Otisz hógolyói mind eltalálták.. Otisz is hobázott mert nem sejtette, hogy veni boszorkány..boszorkány a javából, hisz a drága jó édes anyukája maga a vasorrú bába:))
Veni elmormolt egy varázsigét, s láthatatlan burok védte immár.Ezzel már csak az volt a gond, hogy befelé nem jöttek a hógolyók, de így veni sem tudott lõni Otiszra..:))))
de megoldom ám:))))


"Otisz ismerte a burkot...hogyne ismerte volna. Hasonló igék az õ tarsolyában is lapultak...de pihentette õket, mint a profi kártyajátékos az adukat. Tudta, hogy a buroknak meg kell nyílnia, ha Veni támadni akart, így várt. Látszat-támadások sorozatát pergette a burokra, hogy teljen az idõ, de a hozzáértõ szem azzonnal felismerte, hogy takarékoskodik erejével....."
ok:))

addig amíg Otisz elfordul, hogy hazabaktasson, veni kis léket nyit a burkon alattomosan kidugja rajta fegyvere csövét, és -Otisz, csak szia!!.-Otisz persze visszafordul, ..veni pedig lõõõõõõõõõõõ:)))))))

-hogy legyen otthon is egy kis havad:))





Otisz szeme komoran összeszûkült és friss érdeklõdéssel mérte végig az elõtte álló ifjú boszorkánylányt.<b>

Asztrális támadás! Hisz míg Otisz fizikai énje(mondhatnók porhüvelye) továbbra is meredten nézett farkasszemet Venivel, az asztrális énje fordított hátat a lánynak, hogy budapesten kikapcsolja számítógépét és néhány óra múlva Gyöngyösön újra bekapcsolja. Az asztrális énjét érte ez a megalázó támadás, ami Otiszt enyhén elbizonytalanította. Asztrális énje piszkálta épp fülébõl a havat.

-Ügyes-szûrte a fogai között a szót. Majd felsõ testben kissé elõredõlt kezét tenyérrel fölfele Veni irányába nyújtotta, és invitálón így szólt hozzá
-Csatlakozz! És együtt fogunk uralkodni a galxisban!

A válasz szinte azzonnal megérkezett...egy keményrefagyott hógolyó formájában, ami hangosan csattant Otisz orrnyergén. A következõ elõl nehézkesen elhajolt, de a harmadik golyó ismét eltalálta.

Eljött az idõ, hogy kijátsza elsõ aduját. Gyors kézmodulatokkal megidézte Bobot a Szénszemût.(eközben újabb találatokat gyûjtött be, mellkasán és ágyékán) Bob a 2 és fél méter magas mutáns hóember bömbölve vetette magát idézõje elé. Saját testével fogva fel a gyilkos hógolyókat. Otisz egy pillanatra föllélegezhetett. Megnyitotta az övén hordozott kulacsot és abból különös-zöld színû folyadékot öntött a lába elé, ahol tocsába gyûlt a matéria. Újabb varázsszavak , és az anyag életre kelt. Kigyozó patakocska kezdett el kúszni Veni fele. Hegynek fölfele. Otisz ekkor vette észre, hogy átlát Bobon. Pontosabban a hátán tátongó lyukon keresztül látja Venit.
Bob is szomorúan nézte hógolyótól átlyukadt mellkasát. Tudta, hogy vége van, mégsem akaródzott neki visszamenni arra a síkra, ahonnan idéztetett. Pár másodpercig tartotta magát, majd a feje a hóba hullt és hamarosan követte a teste is. Bob maradványa magába roskadt. Otisz az ég felé küldött egy kacskaringóst, bár az ura pont ellenkezõ irányban tanyázott....




veni döbbenten konstatálta magában fegyvere hatékonyságát, és maga elõtt látta védõburkán keresztül Otiszt, aki immár védtelen állt elõtte. Egy pillanatra tán meg is szánta, és már készült volna egy kézmozdulattal megszüntetni a védõburkot.. de .. Eszébe jutott Otisz egy korábbi kijelentése, és a látvány, mikor puszta akaratával kezét a hó fölött tartva érintés nélkül gyúrt venit megsemmisítõ hógolyókat. A boszorkánylányt ez további óvatoságra intette, és arra ne dõljön be Otisz szomorú pillantásának, amivel Bobot tanulmányozza amint az egggyéválik a hegyoldalt beterítõ hóval. Valami azt súgta ,ennek a fiúnak földöntúli ereje van mint neki is..s felmerült benne a gondolat,egyszer majd komoly csatát kell vele vívnia.
Aztán visszhangozni kezdtek Otisz szavai:"Csatlakozz! És együtt fogunk uralkodni a galxisban!"
A boszorkánylány megélt már pár évet s találkozott már ravaszabbnál ravaszabb varázslópalántákkal de ezek a szavak... Lehet, hogy Otisz többre hivatott mint egyszerû harcos a galaxisok bizonyos szegmenseiben ? Lehet, hogy valóban van benne annyi erõ, hogy egyszer majd uralkodhassék?... és most, mégha csel végett is, de felajánlotta veninek, hogy csatlakozzanak. -Ez bíz meggondolandó. -mondta ki a szavakat hangosan a lány s egy pillanat tört része alatt megszületett a döntés. ... megszünt a venit védõburok, ezzel kiszolgáltatva magát a nagy harcosnak.. a leendõ uaralkodótársnak.
Most minden attól függöt Otisz hogyan reagál a lány eme cselekedetére.
Otisz egy pillanatig csak állt tekintetük egymásba fúródott.. bizalmatlanul méregették egymást. Tudták mindketten egyetlen kézmozdulat és a harc folytatódik.
A szél erõsen fújni kezdett s a kis boszorkánylány törékeny testét hátrébb taszította. Veni hagyta, hogy a szél játszon vele, és azt latolgatta magában, Otisz vajon tudatában van -e annak a ténynek, hogy veni bár törékenynek látszik, mégis oly nagy erõ lakozik benne...




Otisz nézte a fegyvertelen boszorkánylányt akibe épp most még a szél is belekapott, s megtántorodott tõle a lány.
A harcos ajka gúnyos mosolyra húzódott.. -Õ lenne az ellenfél?Hisz még a szél is átjárja.




De Otisz mosolya hamis volt...mint minden cselekedete és mondata ezen a világon. Valójában összes erejével a zselékigyó irányítására koncentrált, ami egyre közelebb kúszott Veni lábához...a lány még mindig nem vette észre. Már csak 5 méter! 4méter! Három....Otisz enyhén megremegett. A mágia végsõkig kiszipolyozta a testét, éveket rabolt az életébõl. Érezte, ahogy bal keze megráncosodik, szeme sarkában elmélyültek a ráncok és a halántékán néhány sötétbarna fürt õszbe váltott.

A zselékigyó két méterre sem volt már a lánytól, amikor az észrevette. Egy pillanat alatt maga elé rántotta mágia-szõtte pajzsát és arcát elõntötte a düh. Otisz bal karja(amivel eddig is titkon irányította famulusát) vércsekaromként lendüllt elõre, a kigyó pedig egy fél pillanat alatt szelte át a hátralévõ távot. A pajzs elõtt megtorpant, majd egy villámgyors mozdulattal a jeges földbe fúrta magát, hogy aztán a pajzs túloldalán bukkanjon elõ. Odaát elvesztette kigyó alakját és lehelet vékony zöldszínû, ember-magas hártya alakját vette föl, ami Veni fölé magasodott. Dermesztõ pillant volt ez, ahogy álltak egymással szemben...Otisz szórakozottan nézte a látványt, miközben kipiszkált egy mágiától megszuvasodott fogat a szájából. Töprengõn megforgatta a fogat az ujjai közt, majd kipöckölte a hóra és csak ennyit szólt károgó hangján:
-Csináld már!

És a zseléhártya rátoccsant Venire, teljesen beborítva karcsú alakját....

ui: Otisz közelebb akart csoszogni, de elcsúszott. Jobb karjának meggyengült csontozata nem bírta a megterhelést és elroppant a rázuhanó súly alatt:)



Veni rémülten látta amint a zöld hártya rávetõdik,és érezte hogyan szipolyozza ki belõle életerejét.Karjai már zsibbadtak, csípõjétõl lefelé a lábaiban õrült fájdalom cikázott.Érezte ahogy nyakán az erek megduzzadnak és lassan egész teste felett elveszíti az uralmat.Mielõtt még ájultan a jeges hóra zuhant volna végsõ erejét összeszedve kiáltott:-Morrigaaan! Néhány másodperc múlva már a testébe ívódva érezte a zöld zselészörnyeteget.A szeme lassan lecsukódott ,mikor éles fény hasított a szürkületbe.A következõ pillantban már könnyebben vette a levegõt, és kinyitotta szemeit.Morrigan ragyogó szemei most sötétvörösben játszottak , s épp a zselédémont hajította Otisz irányába, aki most a havon terült el magatehetetlenül hátán az általa megidézett kimúlt szörnnyel.
Morrigan még egy pillantást vetett venire, szemei ismét eredeti színeiben tekintettek a lányra.Még egy apró kis mosoly, s el is tünt a semmibe oly hirtelen , ahogy megjelent.
A boszorkánylány érezte ahogy percrõl percre kezdi visszanyerni erejét, s próbálta fejét elfordítani Otisz felé, vajon talpon van -e már. De a lány tarkóján szúró fájdalom hasított végig a gerincébe, s képtelen volt megmozdulni. Néhány percig magatehetetlenül próbálkozott magában rettegve az újabb támadástól, amirõl tudta már legyõzötté tenné õt. De mindhiába egyetlen izma sem vette az agyából érkezõ parancsot. Hallotta baloldalról ahogy a hó ropog és Otisz valószínûleg kúszva közeledik felé.
Jeges rémület vett erõt rajta még egyszer megpróbált felé fordulni, legalább a tekintetét láthassa, abból talán megtudja Otisz mire készül. A lány szemei elfátyolosodtak s könnyei apró esõcseppként simogatták végig az arcát. Lassan már szólni sem tudott, torkát visszanyelt könnyei görcsösen szorították össze. Otisz egyre közelebb ért hozzá, veni lázasan keresgélt agyában,mikor megkönnyebülten látta Hugint a szemközti sziklaperemen amint épp összezárja szárnyait, s holló szemeit venire mereszti.


Otisz még életében nem érezte magát ilyen rosszul. A lány felé kúszott , de közben a hányingerét próbálta visszanyelni. Az imént bekapott két menta levéltõl kissé magához tért(sõt regenerálodott is valamamelyest), de piszok sz*rul érezte magát. A jobb keze is csúnyán festett...valszeg többet nem használhatja....de kit érdekel, minden mágus bal kezes. Látta hogy a lány kezd magához térni, de még mindíg nagyon messzi volt. Utolsó igéjét így saját magára mondta. Kétségbeesetten felordított, ahogy a metamorfózis kezdetét vette. Elõször a kezei alakultak mancsokká, majd a lábai következtek. Egy erõszakosan kitüremkedõ farok ütötte át ülepén a nadrágot. Az arca nyúlni kezdett, 3 pár bajusz szál pedig aránytalanul megnõtt arcán. Egész testén loncsos szõr ütött ki. Ezzel párhuzamosan testmérete is rohamosan redukálódott , Az átváltozást sikolyal kezdte és egy sikolyal is zárta. Míg az elsõ félelmetes, emberi sikoly volt az utóbbi patkányszerû fejhang.

Otisz ruháit maga mögött hagyva, hópatkány alakjában rohant Veni felé. Bár jobb elsõ mancsát húzta, még így is jóval fürgébb volt elõzõ testénél. Otisz gondolatban gratulált magának a remek cselért....mert még mindíg nem vette észre az óriási fekete madarat a sziklaperemen....




Hugin megtestesítette a lány gondolatait, s szárnyait szétfeszítve holló teste lassan alakot váltott. Elõször csak alsó testtájai változtak át karmos lábait erõtõl duzzadó monstrumok váltották fel. Horpadt mellkasa helyén két feszülõ izomköteg jelent meg, s egyetlen csõrös feje mellé még 999 nõtt ki, s így vicsorogva éles tekintettel meredt a kis patkányszerû lényre ami veni felé ugrott. Kinyújtotta erõs karjait s egyetlen elterelõ mozdulattal a hegy másik oldalába taszította a támadót. A boszorkánylány örömmel vette tudomásul, hogy egyre erõsebb, s már két lábbal áll a talajon.
Argosz körbenézett szemében a pusztítás vágyával, de a lány egy intéssel jelezte, már õ is elbánik a harcossal. Az ezerfejû szörnyeteg ismét Huginná vált, és újfent kitárta szárnyait, hogy visszarepüljön Odin vállára.
Veni körbenézett s látta amint Otisz varázslata semmivé foszlik. A hó alól kikandikáló ujjai karjaiban folytatódtak, majd lassan elõküzdötte a vállait is. Kis idõ múltán a havon hasalva derékig a hóban felemelte fejét, s a lányra nézett. A kis boszorkány látta a csatában elnyûtt arcát, a hótól kivörösödött szemeit, sebes ajkait. Venit elöntötte a szánalom érzése s ha lett volna bátorsága felsegíti Otiszt. De tudta nemhiába számít Otisz "nagy harcosnak".
A fiú erõt vett magán s talpra küzdötte magát. Csak nézte a lány szemeit, s cseppet sem zavarta hogy a fagy belemar ruhátlan testébe.


-A nemiszervem olyan keményre fagyott, hogy akár le is döfhetnélek vele-göcögött magában Otisz, majd hozzátette-Nagy hatalmú barátaid vannak....
Bizalmaskodón végigsimította Veni arcát, mire feszült remegés cikázott át Hugin testén. Veni mozdulni is képtelen volt a döbbenettõl.

-Elég mana folyt el ma értelmetlenül, hisz egyikünk sem került a másik fölé. Megtiszteltetés volt küzdelem közben látni Téged, de most már elég.

Otisz hátat fordított a lánynak, feszes fenekén végigszánkázott a holdfény. Lépett kettõt, majd megtorpant. Nem fordult meg csak a fejét fordította oldalra, úgy mondta:
-Nem vagyok képes sokáig olyan univerzumban élni, ahol lélegzik még egy ember, kinek hatalma az enyémhez mérhetõ.... ne engedd, hogy izmaid megereszkedjenek!
Leakasztotta nyakából talizmánját és anélkül, hogy visszanézne, visszakézbõl maga mögé dobta. Pontosan Veni lába elé. Veni lenézett a nyakbavalóra...meglepõdve fedezte fel, hogy egy idegen faj megkövesedett ebriója volt a bõrszíjra fûzve. Lehajolt, hogy fölemelje és közben felnézett Otisz irányába....de Otisz már nem volt ott. Eltünt. Mintha soha nem is létezett volna........




ui: no igen, a feszes fenék némileg ellent mond a korábbi, mágiának köszönhetõ sorvadásnak, de még sem írhattam azt, hogy a hold táncott lejtett Otisz lottyatt seggén:))))


Veni csak nézett a semmibe, közben kezében tartotta az elé vetett talizmánt...Csalódott volt..valami gigantikus harcra számított végre ,egy igazi nagy küzdelemre egy arra méltó harcossal.Hirtelen harag lett úrrá rajta.-Õ is csak egy nagyszájú galaxtikus katona!Õk már csak ilyenek.
Lekuporodott a csatamezõ jeges havára és a megfutamodott harcosra gondolt.-Na jó,azért egész jó taktikája volt.A zselészörny kishíjján megölt.De hogy így feladja..!..
A lány arcán végigfutott egy mosoly.Arra a jelenetre gondolt, mikor Otisz ruhátlanul nézett vele szemben.Látta a fiún,hogy majd megfagy de az hihetetlen önuralmat erõltetett magára leplezve gyengségét.De közben a teste elárulta.
A kis boszorkány elnézett a hófehérségbe..és -Aha, tudom már.:))
Felemelte jobbkezét a levegõbe és csuklója körkörös mozdulatával megnyitotta a dimenziók közti kaput.Odabent színesen örvénylettek a világokat összekötõ energiamezõk.Veni próbálta megállapítani melyik a legszínesebb mert abba lépet át Otisz is.Kis idõ múltán meglátta a szivárványszínû kaput és bátran belépett az örvénylésbe.


"A kis boszorkány elnézett a hófehérségbe..és -Aha, tudom már.:))
Felemelte jobbkezét a levegõbe és csuklója körkörös mozdulatával megnyitotta a dimenziók közti kaput.Odabent színesen örvénylettek a világokat összekötõ energiamezõk.Veni próbálta megállapítani melyik a legszínesebb mert abba lépet át Otisz is.Kis idõ múltán meglátta a szivárványszínû kaput és bátran belépett az örvénylésbe.

"ha nem folytatod akkor ez a lépés a végzetes bolyongást jelenti"

Hosszú idõ telt már el , mióta Otisz térkaput nyitott a Csalános topik-világ hómezõjén Már napok (évek?) óta bolyongott az Origó nevezetû univerzumban, mikor néhány napja felfedezte, hogy követik. Mint más a szeme sarkából, õ hatodik érzékének sarkából vette észre a másodperc töredékéig felvillanó, elmosódott árnyalakot. Két topik-világgal odébb volt, mégis érezhetõ volt erõteljes aurája. Otisz azonnal síkot váltott(felhasználva maradék manájának jelentõs részét) és megérkezése után minden földöntúli érzékszervével a síkokat összekötõ meridiánokra, csatornákra koncentrált. Sokáig várakozott így. Már csaknem azt hitte, hogy megérzései megcsalták, amikor megjelent az árny. Az Otisz Fan Clubja nevû síkra ugrott, ahol Otisz nyomai még ki sem hültek. Azzonal visszahúzta földöntúli érzékszerveit, hisz pontosan tudta, hogy olyan rezgéseket keltenek kutakodásaik során, amire üldözõje is felfigyelhet. Otisz sejtette, ki lehet a nyomában. Ilyen hatalma csak egy embernek lehet...
-Veni-mondta ki a nevet és az ódon kastély falai baljósan viszhangozták. Otisz egy egész percet szentelt az új környezet tanulmányozására. A kastély egy elhagyatott szárnyába érkezett. Mágiával támogatott látása rögtön felmérte a vaksötét termet. Ódon páncélok, pajzscímerek, falon lógó fegyverek, a terem északi oldalán múltat idézõ zászlók porosodtak és porladtak magukban.




Felfedezett még egy kandallót is , de olyan óriásit, amibe állva is belefért. Láthatólag évtizedek óta nem lobogott benne tûz. Barokkos szekrények, székek és egy hatalmas márvány asztal a terem mértani közepén. Ezenkívül még egy terepasztal árnyéka is felsejlett, közel a molyrágta zászlókhoz,
Itt jó lesz, gondolta magában. Itt pontot teszünk a történet végére. Egy kisebb erejû hatalomszó hagyta el az ajkát, és teste azonmód áttetszõvé vált. Szemével megtalálta a rejtekhelyet, amit már korábban kinézett magának, és komótosan odasétált. Meditációs pózba helyezkedett és megkezdte várakozását.

El fog jönni...idõ kérédése és eljön...


A kis boszorkánylány minden idegszálát lekötötte a figyelem. Követte a harcost már régóta. A dimenzó kapuk szinte mindíg az orra elõtt csapódtak be és némelyik elõtt még õr is áll aki vehemensen õrzi a kaput az utazók elõl.Ez legtöbb esetben nem jelentett gondott,hisz egy kedves mosoly..egészen közel állva az õrhöz..legtöbbjükre úgy hatott mint valami mágia. Így veninek nem volt nehéz továbbjutni harc nélkül aminek örült nagyon mert érezte,hogy szüksége lesz az erejére a viszontlátáskor.
Belépett a kapun, de itt nem õrködött senki. Óriási sötétség fogadta s így állt egy percig, míg szeme meg nem szokta a sötétséget. Most semmilyen mágikus erõt nem akart használni, minden kis varázslat gyengítheti. Lassan kezdtek kirajzolódni a tárgyak kõrvonalai... elõször egy hatalmas csigalépcsõt fedezett fel aztán érezte csak meg, hogy egy hatalmas csarnokszerûségben van. Önkéntelenül is a magasságba nézett és az ódon falikárpitok amik a mennyezetig nyúltak, elárulták, hogy kastélyban jár. Az elsõ gondolata -amin el is mosolyodott-az a ki nem mondott kérdése volt, vajon hol lehet a könyvtár? De erre most nincs idõ, nem ezért jött. Lépett egyet elõre, mikor megérezte a fuvallatot ami ruháját a combjaira simította. Egy pillanatra megállt és próbálta felmérni merrõl is jöhetett. Aztán a lépcsõ felé vette az irányt. A padlózat kövein élesen koppant cipõje sarka ami megint csak megállásra késztette. -A fenébe is, de nehéz embernek lenni! -levetette cipõit, és tovább indult. A lépcsõt vastag szõnyeg borította, a színét ki sem lehetett venni. A lány felnézett a lépcsõ tetejére és.... hirtelen melegség futott át a hasából indulva egyszerre a lábaiba és a az arcába tódult a vér. A szíve gyorsabb ritmusba kezdett, érezte ahogy egyszerre lüktet minden ütõér a testében. Ettõl kicsit melege lett és maga sem értette miért, de felgyorsultak léptei. Rövidesen már az emelten állt , egy hatalmas ablak nézett vele szembe... mögötte pedig.. "A" szoba.



Otisz szeme felpattant.
Veni hiába vette le a magassarkú cipõjét, Otisz kiterjesztett érzékei már megérkezése pillanatában felfedezték, hisz a zárodó térkapu, még mindig óriás fáklyaként lobogott az asztrál világban.

Itt van hát. Itt az ajtó elõtt. Azon hezitál, hogy benyison-e. Aki ekkora távolságot megtett az nyilván nem marad az ajtón kívül, hiába tiltakozik az összes érzéke sikítva. Otisz izmai pattanásig feszültek.

A hatalmas tölgyfaajtó kilincse lassan lenyomódott és az ajtó lassan kitárult. Gyenge fény ömlött a terembe, halvány kontúrokat világítva meg. A sötét sarkokból azonban nem tudta elüldözni a homályt. Egy fiatal nõ alakja jelent meg az ajtóban. Szívszorítóan ismerõs alak. Tett néhány lépést a sötétségbe.

Otisz végignézett magán és szégyenérzett öntötte el. A valaha büszke harcos-mágus itt kuporog egy sötét sarokban láthatatlanul és arra készül hogy orvul támadjon egy fiatal lányra. Na és? ordította agyába egy másik, jóval sötétebb hang. A gyõzelem a fontos, senki nem kérdezi a hogyant. De ez a lány túlságosan emlékeztet egy másikra, akit sírva hagyott ott anno, mint elõzõ élete egy megkövült maradványát.
Otisz döntött. A lány már alig tíz méterre volt tõle, amikor feloldotta a magára olvasott láthatatlanságot és újabb parancsszava nyomán, fáklyák lobbantak körben a teremben a fali tarókban.

Veni összerezent mikor megpillantotta Otiszt, akirõl a láthatatlanság utolsó foszlányai hulltak le. A szemét is bántotta a hirtelen éles fény. Így hunyorgott még egy kicsit mikor Otisz megszólította:

-Nagy hibát követsz el-hangja borús volt...talán öszinte is- Nem kéne itt lenned-amikor kimondta, már tudta, hogy ez nagyon klisé szerû.




Az ablakon át a hold fénye árasztotta el a szobát de veni így is alig látott valamit. Tett néhány lépést, egyenesen a nagy kandalló felé mikor hirtelen a homályból Otisz alakja bontakozott ki. Ezzel egyidõben a falon lévõ fáklyák sorozata lángrakapott, hatalmas fény özönlött szét a teremben. A kis boszorkány szeme elé kapva kezeit -"Nagy hibát követsz elNem kéne itt lenned."-azonnal egy védõvarázst szabadított Otisz felé aki a váratlan támadástól a falhoz vágódott. Veni rémülten nézte a feltápászkodó harcost, felkészülve az ellentámadásra. Otisz méltóságteljes mozdulattal leült a kandalló elötti fotelba és kihívóan nézett a lányra. Az ujjai közt egy apró kis érmét forgatott amit a lány nem látott jól. Otisz háta sajgott a fájdalomtól tudta, hogy a boszorkány támadásra vár de nem tett semmit, így is idõt nyerve az elmúlásra itélt fájdalmának. Látta a lány szemén a kíváncsiságot ami az éremre irányult és elgondolkodott, hogyan játsza ki egyetlen aduját. Tenyerét veni felé fordítva az érem lebegni kezdett a levegõben, majd lassan emelkedett míg szemmagasságba nem ért. Akkor a lány megpillantotta az éremre vésett jeleket és szinte földbegyökerezett a lába. Hirtelen gyengeség vett rajta erõt és Otisz egybõl megértette, az érem eredeti. Fejét alig elfordítva a kandalló felé nézett ahol izzott a tûz. Veni arcán a kétségbeesés jelei látszottak-Ne tedd meg..Kérlek.-hallotta az elhaló hangot Otisz,és érezte testében szétáramlani a harcos igazi erejét.Izmai megfeszültek az uralkodni akarás legyõzõtt benne minden félelmet,fájdalmat ..de legfõképp a szánalmat amit akkor érzett ha ez a lány hívta harcra.Ez az-örvendett magában.Legyõzhetetlen vagyok.



A lány nem fogatta el az invitálást és nem ült le Otisszal szemközt. Ez Otiszt felbosszantotta. Villámgyors mozdulattal zsebrevágta az érmét és kilökte magát a fotelbõl.

-Akkor most láss valami újat!-szólt és karjait messze eltartotta magától. Tenyereibe tetovált rúnajelek izottak fel.
Egy másik síkon, Otisz egyik rejtekén két ugyanolyan rúna ragyogott fel. Mindkét rúna egy-egy rövid kard markolatába volt vésve. A kardok megremegtek, légiessé válltak, majd eltûntek, hogy egy fél pillanattal késõbb Otisz kezeiben materializálódjanak. Otisz testén a megnyugvás érzése futott végig, ahogy megérezte a kezébe simuló páros pengék súlyát. A tenyér és a markolat rúnái tökéletesen fedték egymást, csaknem egybeolvadtak.

Otisz lustán megpörgette a bal kezében tartott pengét, és fázis késéssel a jobbost is. Majd ezt még egyszer megismételte...aztán megint, egyre gyorsabban. Veni a villámgyors a pengevégek szõtte acélszálakat bámulta. Otisz már derékból hajladozva vitt egyre nagyobb erõt a körökbe és lassan megindult Veni fele. A táv felénél sem járt, amikor elengette a bal kezes pengét. A levegõ visítva engedett terett a villámgyorsan pörgõ kardnak, ami egyenesen Veni torkának tartott. Ezzel párhuzamosan Otisz elrugaszkodott a talajtól és a megmaradt kardját két kézre kapva repült célpontja felé.

Veni az utolsó pillanatban bukott le az elsõ penge elõl(az remegve állapodott meg mögötte a falban), és mágikus hatalmával rántott magához egy karcsú szablyát a szemközti falról amivel hárította Otisz csapását. Zsigerig beleremegett az iszonyatos csapásba. Otisz egy csukló fordulattal visszakezes vágást irányított a lány felé....egy hétköznapi kalandor kifordult belekkel dõlt volna el, Veni azonban ezt az alattomos vágást is hárította. Otisz következõ támadása szintén oldal irányú volt, ezúttal a fejet vette célba. Veni ezt már nem hárította, hanem hátralépve nyert teret.

A hatalmas luft nem csak a jobb kart, de az egész testet jobbra sodorta, Otisz megingott...


Veni kihasználva Otisz egyensúly vesztését rögtön támadásba lendült. Jobb kezében a szablyával egy lépést tett ellenfele irányába, és a még kinyújtott karjára súlytott. Otisz épp újra emelte volna a kardot, mikor penge belehasított a húsába és sûrû vércseppek hullottak a hideg kõre. Arcát elöntötte a fádalom, egy pillanatra a lányra nézett és máris ép kezében tartotta a fegyvert. Veni magasba emelte a szablyát és minden erejével a pontos csapásra koncentrált amit ellenfele nyakára irányított. Otiszt épphogy érintette a penge ,apró kis sebet ejtve rajta amin lassan szivárgott a vér fekete talárjára. A lány újabb lendülettel támadatott, közben védte a feje fölül érkezõ nyílt csapást. A szablya újra belemart a mágus testébe, jobb vállától a csípõjéig keresztbe hosszú seb éktelenkedett. Otisz felüvöltött, egész testén égni kezdtek a sebek...a padlóra zuhant összegörnyedve, karjait mellkasa köré fonva vonaglott.
A boszorkány szeme izzott a haragtól, harc tüzétõl égõ arca könyörtelenségrõl árulkodott. Odalépett a földön vérzõ mágus elé és újra felemelte a szablyát..Egy utolsó mindent eldöntõ csapással lesúlytott ..
-Neee-hallotta saját hangját és szablyája éle szikrákat vetve vágódott bele a márványpadlóba.
Tekintete kitisztult, szemébõl eltünt a harag. Kezébõl kihullott a szablya az érces hang visszaverõdõtt a falakról. Csak nézte sebzett ellenfele fájdalom tusáját. . leroskadt mellé. Otisz nem értett semmit, utolsó erejét összeszedve még felemelte kezében nyugvó kardját és a lány felé irányította a penge élét.
Veni még csak nem is védekezett..hagyta ,hogy bõrét felhasítsa az éles fém..Otisz ránézett a lányra, nem tudta hol érte a vágás.Ránézett a lányra, hófehér ruháját patakokban öntötte el a vér.A kis boszorkány lassan felemelte a fejét..Otisz hátrahõkölt a látványtól..
A lány arca csupa vér volt.


Aztán az arcáról a mellkasára csúszott a tekintete. A rövid kard kurtán, enyhén merdek ívben állt ki a lány bordái közül....Otisz még mindíg a markolatát szorongatta. Ismét felnézett a lány arcába, és megborzongott szelíd tekintetétõl.

-Nem értem-motyogta Otisz-nem értem....Emberi aggyal felfoghatatlanul óriási, sikok között távolságokat tettél meg, hogy megtalálj ...-itt hangja gúnyos és rideg lett, arca eltorzult-...csak azért, hogy felnyársaltasd magad, haha, ostoba!
-Hallgass-ordított Otisz és arcáról lehullott a gyûlölet maszkja. Zavarodott volt, és úgy gesztikulált mintha egy harmadik személyel vitatkozott volna-Elegem van belõled! Túl sokáig uralkodtál fölöttem, túl sok ártatlan ember lelke szárad a lelkemen!

Veni oldalra dõlt, minden maradék erejével az életéért küzdött...Otisz végre elengette a kardot, de Veni már gyenge volt, ahhoz is, hogy kihúzza magából.

-Segítek a lánynak jelentette be Otisz-arca ismét eltorzult, és károgó hangon folytatta-... meghalni!

Kezét a falba állított bal penge irányába emelte és magához hívta a rövidkardot.-Ez az-halotta Otisz és azon tünõdött, hogy csak a fejében, vagy ezt valóban õ mondta. Mindegy. Odalépett a lányhoz kezében a karddal és mégegyszer a szemébe nézett. Ne nézz a szemébe ostoba-ordította a belsõ hang-megbûvöl!
Megbûvöl? Forgatta a szót magában a harcos-mágus...és hirtelen megvilágosodott.

Belsõ erejével lehalkította a fejében ordító, tiltakozó hangot és urrá lett ellenszegülõ izmain. Asztráltestérõl lesöpörte a rátapadó idegen csápokat(melyek létezésérõl már régóta tudott) és hosszú idõ után elõször, tiszta tekintettel nézett fel. Tudta, hogy nincs sok ideje. A csápok gazdája, hamarosan növelni fogja a befolyása erejét. De úgy érzete, pont elég ideje van ahhoz, amire készül.


Miután a sötét utat választotta, egyetlen módját ismerte a gyógyításnak....Életerõ-orzás. Ezt rendszerint akkor alkalmazta, mikor õ maga is súlyosan megsérült, de legyõzött, magatehetetlen ellenfele nem pusztult még el. Ilyenkor gyakran történt, hogy saját sebeit, az ellenféltõl lopott életerõvel gyógyította. A helyzet most kisértetiesen hasonló volt.

Venihez térdelt és kirántotta belõle a kardját. A lány összerándult a beléhasító fájdalomtól, de már kiálltani sem volt ereje...nagyon kevés volt neki hátra. Otisz megnyitotta, saját jobb alkarján az ütõeret és Veni szája fölé tartotta. Bal keze ujjaival fénylõ, lassan halványodó rúnákat írt a levegõbe és közben folymatosan kántálta a litániát, ami a Hermeticus rend egyik legféltettebb titkaként volt számontartva. De a rend egy tagja sem ismerte volna fel egybõl a szöveget....mert Otisz visszafele mondta....

Évszázados por kavargott a kastély ódon termében a két ember körül, a mágia mûködésbe lépett.
Otisz balkarja sorvadásnak indult, de egy pillanatra sem hagyta abba a táncát, arca beesett, bõre meglöttyedt, erõsen ráncosodott. Sebei szivárogni kezdtek, majd egye erõsebben vérezni. Régebbi sebei is fölnyíltak. Torkából hátborzongató nyögések szakadtak fel, melyek akár kéj hangjaira is emlékeztethettek volna. De másról volt szó. Otisz minden pórusán át életerõt vesztett. A mágia olyan hatalmas volt, hogy ez az életenergia szó szerint láthatóvá vált. Mintha aranypor vállna el a mágus testétõl, ami Veni fölött gyûlt össze és örvénytölcsér formájában furakodott a lány szúrt sebén keresztül a testébe. Veni szeme felpattant és mind a fuldokló, sipító hangon kapkodott levegõ után.

Otisz gyengült már, forgott vele a világ, de nem hagyta abba. Tudta mivel jár az amit a fejébe vett. A lány halálos sebet kapott. Mivel ebben a mágiában is tökéletesen mûködik a mérleg elv, csakis egy módon gyógyítható. Venire nézett ráncos arcával és kifalult zöld szemével, rámosolyodott és meghalt.




A kis boszorkány szemei elõtt lassan élesedni kezdett a látvány. Egy test feküdt mellette, aki cseppet sem hasonlított Otiszra, szemei mereven a mennyezetet bámulták. A lány még szédült, de ülõ helyzetbe küzdötte magát és nézte az élettelen testet. Ki lehet?-kérdezte a néma teremtõl, de nem jött válasz. Fölé hajolt, hogy jobban megnézhesse de erõtlenül a mágus mellkasára zuhant. Mozdulatlanul maradt néhány másodpercig, mikor feltünt neki, hogy az nem lélegzik .. fejét a fiú szíve fölé hajtotta mikor meglátta a kiszárad sebet. -Ez Õ-kezeit a mágus vállára tette csuklójáig végigsimította, ahol az életét megmentõ vér kifakadt. Csak ült némán, ujjait a seben tartva és látta a dicsõ harcos emlékeit. A kezdetektõl fogva mindent mit a mágus õrzött magában. Látta, hogy Otisz feláldozta az életét, hogy õt megmentse..az arca is újra szép volt, nyoma sem volt sehol a küzdelemnek. Nézte az elöregedett acot mikor beléhasított a felismerés. Hosszú ideig nem értette miért követi Otiszt, de mikor egy egy világban látta a nyomait, egyre inkább erõsödött benne a vágy, hogy látni akarja. Lassan összeállt a kép, rájött miért gyorsult fel a szívverése mikor megérezte a mágus közelségét a kastélyba lépve. Szemeit elöntötték a könnyek és visszahanyatlott Otisz mellkasára. Átölelte, a kiszáradt test lelkét vesztve szinte légiesen könnyû volt. Ez a felismerés oly véglegessé tette a halálát, hogy veni felzokogott.
Néhány perc múlva Kérek hangja zúgott fülébe-Engedd csak el, már itt van érte Thanatosz.!

-Thanatosz.-ismételte veni.-Nem viheti el!!-kiabálta a lány zokogva.Ebben a pillanatban Thanatosz megfogta a fiú karját és elindult vele az ajtó irányába.
-Nem viheted el. Õ az enyém.-ezt olyan határozott hangon mondta, hogy a halálisten megtorpant.
_ki vagy te,hogy szembeszegülsz velem?-kérdezte lekezelõ hangon-Ha akarlak téged is viszlek.-arcán fellengzõs mosoly ült.
-Engem?Én Venus vagyok!Feletted állok,hát tedd amit parancsolok.Engedd el, és menj!-Thanatosz szó szerint felröhögött.
-Te, Venus... véresen,szakadt ruhában,itt..ez nem a Te világod.Te nem lehetsz Venus.-
A lány az ég felé emelte két kezét, aranyló fény vette körül mely örvényleni kezdett , egyre sûrüsödött
majd leülepedett.Venus elszántan nézett Thanatosz szemébe.-Menj,amíg könyörületes vagyok!
Thanatosz káromkodott magában egyet, majd tett egy -miért szórkoztok velem ti.... -megjegyzést, majd asztrális teste semmibe veszett.
Venus Kérek felé fordult-Végleges?-kérdezte szomorúan.
-Minden csak rajtad múlik.Ugye tudod,hogy ebben a dimenzióban istenként mutakozni mivel jár?-kérdezte Kérek.Venus tudta..elvesztette varázserejét,és egy darabig nem is kapja vissza.
A háta mögül Hermész dühös hangja szólt.-Meghalt?
-Meg-válaszolta Venus.-Akkor elvezetem...és ha ez megnyugtat, megígérem,hogy az Elysiumba kerül.


Venusnak elege lett.Lassan,hogy ne érezzék meg mire készül, Otisz mellé térdelt s mikor isten társai egymás felé fordultak,hogy váltsanak néhány szót, hirtelen a testre fordult ami beleívódott az övébe.
Hermész és Kérek egyszerre nyújtották felé karjaikat, hogy kiszakítsák belõle a mágus testét, de Venus erõs volt .
-Elõbb utóbb a miénk lesz, akárhogy is rejtegeted. Venus kilépett a kastélyból, derékig merülve a tenger vizében vonszolta magát a part felé. Iszonyat nehéz volt már a teher, alig várta,hogy biztonságos helyen letehesse. A parthoz érve a sziklához támasztotta a hátát és majd elõrelépett. Mögötte Otisz teste zuhant a tenger forró homokjába. Venus megleppeten látta, hogy a mágus arca kisimult, már hasonlított arra a harcosra akivel küzdött. Sebei bezáródtak, és vastag hegek jelentek meg a helyén. Már távolabbról is látszott mellkasa egyenletes emelkedése.
Venus viszont gyenge lett, kimerült a történtektõl.
A szikla ugyan árnyékot vetett Otiszra, de Venus biztosabbnak látta, ha beviszi a kagylóba ahhoz még Zeusz sem merne hozzányúlni, hát még bármiféle élõlény.Lecsukta a kagyló felsõ héjját,résnyi helyet hagyva a levegõnek majd a víz tetején a sziklahasadékba úsztatta.
A bejáratot egy nagy kõvel zárta le a tengernek pedig megtiltotta a hullámzást.Kimerülten a hideg nedves homokra feküdt majd lassan álomba merült.




Otisz fiatalkorában gyakran járt ki a tengerre nagyapjával. Az öreg taította meg úszni és õ kedveltette meg vele a tengert is. Már egész fiatalon kiválló úszónak számított.

Most is úszott. Nem értette , hogyan került a tengerbe, de ez jeleneleg nem is számított. Már percek óta úszott a felszín felé és levegõtartaléka vészesen megcsappant. Nincs sok hátra gondolta, és belehúzott. Már majdnem ott volt, amikor úgy döntött, hogy vet egy utolsó pillantást a mélységre ahonnan jött. Lenézett és a testén hideg borzongás futott végig. Mert, ahogy le pillanatott a messzeségben meglátta a felszínt....
A fejét hirtelen visszarántott abba az irányba, ahová eddig tartott, és döbbenten állapította meg, hogy a nagy sötétségbe bámul. Tulajdonképpen a sötétség már körül is veszi. Minden izma görcsberándult. A szíve is kishijján megállt (legalábbis is úgy érezte) Kétségbeesetten fordult meg és hatalmas tempókkal tört fölfelé. Érezte, hogy nem fog sikerülni a levegõje elfogyott. Kétségbeesés cikázott át a testén, újra görcsberándultak izmai. Lehullott róla minden fegyelem a betanult kar és lábtempót egy pillanat alatt kapálódzásra váltotta. Vége.

Ám ekkor valami különös történt. Egy hang szólalt meg a fejében. Egyszerre volt ismerõs és megnyugtató. Egy láthatatlan kéz simított végig Otisz zavarodott elméjén, akinek megnyugvás költözött a lelkébe.
Ezenkívül tüdeje friss levegõvel telt meg. Otisz újult erõvel vágott neki a felszínhez vezetõ útnak, ami most már rohamosan közeledett. Felsõ teste csobbanva emelkedett a felszín fölé. Tüdejébe fajdalmasan tört be a frissen beszívott levegõ. Visszatoccsant a vízbe és ekkor hirtelen sötét lett.

-Hol vagyok?-tört ki Otiszból a kérdés





-Hol vagyok? -szakadt fel újra a kérdés Otiszból. Sötétség. Ösztönösen az arca elé kapta a kezét. . . és megérezte, hogy szemei már nyitva vannak. Megvakultam!- villant át rajta és felpattant. Fejét azonban beverte valamibe és visszazuhant. Kiszolgáltatottnak és gyengének érezte magát. Kezével kitapogatta, hogy minek ütközött neki. Puha volt és kellemes tapintású, akár csak a talaj, amin idáig feküdt.
-Mi a....

Veni meghalotta a mocorgást a kagylóban. Gyorsan odasietett és fölemelte a kagyló felsõ héját. A barlang félhomálya fényáradtanak tûnt Otisz szemében, aki már elkönyvelte, hogy megvakult. Felnyögött és ismét maga elé kapta a kezeit

-Sokáig aludtál-szólt Veni mosolyogva....



Otisz meglepetten nézett a lányra, nem értett semmit, elsõsorban azt, hogy hogy került ide..ide..hol van egyátalán?
Szeme a barlang falára tévedt, ahol megcsodálhatta az évezredes díszítést. Az Istenek háromdimenziós képei hõstetteiket örekítették meg, az Olimposz hegyén vívott küzdelmeket zord harcosokkal akik az uralmukra törtek, s a csúfos vereséget amivel az Istenek véres bosszút álltak támadóikon. A barlang menyezetén Pegazus szárnyalt át oly életszerûen megjelnítve, hogy Otisz az elsõ pillantás után kicsit lejebb húzta a fejét nehogy a szárnyakba ütközzön. A kagyló mögötti falon, a hasadék bejáratával szemben Venus képe díszelgett, hófehér ruhája beterítette az egész felületet, aranyszálakkal átszõve ragyogott a nap sugaraitól, hosszú fekete haját pedig a tenger vize mosta.
Otisz újra Venusra nézett pillantásában a fel nem tett kérdéssel.-Igen, ez az én otthonom ebben a világban.De megmutathatom az Istenek világát is ha fel vagy rá készülve.
Otisz nem válaszolt, még mindíg nem tudta mi történt vele pedig jelen esetben ez még az istenek világánál is jobban érdekelte.Arra emlékezett ,hogy a másik világban vagy..nem is tudta melyik másikban ,a kis boszorkány a halál tusáját vívta, és most nem értette hogy ki is valójában az a valaki aki érdeklõdve követi minden pillantását.
-Venus vagyok.-mondta mosolyogva a lány.
-Szeretek a Földi emberekkel játszani, megmosolyogtat mennyire nem értik az Isteneiket, de áldozatokkal kedveskednek nekünk. Ha harcba indulnak, vagy vadászni, vagy betegség sújtja õket rögtön kérni kezdenek. Minden Istennek felelõssége van. Én a szerelemre és a szépségre vigyázok.-mondta mosolyogva. Kezét a még mindíg néma Oisz felé nyújtotta-Gyere.-A fiú megfogta Venus kezét és követte a barlang belsejébe, amit egy szikla zárt el.Venus megérintette a sziklát s az szófogadóan odébb gördült.
Otisz szeme elé varázslatos látvány tárult. Hatalmas rét élénk zöld fûvel borítva, rajta gyümölcsfák sorakoztak több sorban alant pedig izzó vörösen földieper lapult.


Jobbra pálmafák sorakoztak mögöttük pedig vízesés hangja törte meg a madárcsicsergést.Otisz kilépett a barlang védelmébõl és szeme elé tárult "A" hegy.Az Istenek otthona.A messzeség kékre festette a hegy tetejét aminek csúcsa a felhõkbe nyúlt.Venus mély levegõtt vett és Otiszra pillantott. Érezte ,hogy a fiú lelkét elönti a nyugalom érzése,amit az elmúlt évek során csak akkor érzett ha szülõföldjén járt.Egy apró mosoly futott végig Otisz arcán erre a gondolatra.
Venus Otisz elé lépett, ujjaival végigsimított szemhéjjain .. hirtelen sötétség támadt, egy folyó örvénylett a lábuk alatt. Mögöttük hárpiák károgó kacaja hasított a feketeségbe, szárnyaik törték a sziklák falait. Kháron csónakja verõdött a köveknek és emberek morajlottak hosszú sorokban kezükben oboloszt szorongatva. Ifjak és vének , asszonyok és gyermekek legtöbbjük ruhája megszaggatva , a férfiak bõrrhája véresen cafatokban csüngött megcsonkított testükön.Kháron rekedtes hangja uralta a zsongást ,veszekedett a gyermeküket csónakba helyezõ szülõkkel, akik akönyörögtek neki,õk is mehessenek gyermekeikkel, vagy Kháron engedje vissza õket.
Hádész egykedvûen ült trónján lekicsinylõ pillantást vetve a lent rívókra. Hirtelen felpattant trónjáról, kirántotta kardját, és elindult Venusék felé..





-Becsaptál-jelentette ki a mágus maga elé meredve. Láthatólag fittyet sem hányt a feléjük dübörgõ Istenségre
-Az életemet kockáztattam egy halhatatlanért. Bohócot csináltál belõlem.

Hádész belegázolt a Styx-be. A vérvörös folyó sisteregve vált szét elõtte és óriás cet csontok ropogtak talpa alatt, ahogy közeledett Veniékhez.

-Többet ilyet ne tegyél-szólt Otisz és elõrántotta szeretett páros pengéit. Nekiiramodott. Egyenesen Hádész felé. Az épp kilábalt a birodalma határán húzódó folyóból, mikor Otisz ismét egy hatalom igét húzott magára. Nem lehetett biztos benne, hogy mûködni fog, az ige hatalmán õ maga lepõdött meg a legjobban. Mintha folyékony magma spriccelt volna szét ereiben, minden tagja beleremegett a bizsergetõ érzésbe. Körülött mindenki belefagyott abba a pillanatban, ahol éppen állt. Veni is...Hádész is. Otisz egy pillanat alatt elérte a dermedt Istent, átfutott lábai közt és páros ütést mért a kolosszus Achilles-inaira. A pengék átmetszették az inakat , jócskán túlszaladtak. A kardok azonban nemcsak százszor gyorsabban, de százszor erõsebben is súlytottak le, amit maguk a kiválóan edzett pengék sem voltak már képesek elviselni. Szilánkokra tört mindkettõ. Otisz hátrébb lépett, hogy a szilánkok ne sérthessék fel bõrét és így figyelte az eldõlõ Óriást. Az idõ újra meglódult és Hádész félelmetes robajjal csapódott a folyóba...ami ezúttal nem vált szét.

Otisz elégedett volt az eredménnyel. Ennél többet képtelenség elérni egy istennel szemben....nem is csodálkozott, hogy az isten sebei , már a mágia fagyasztotta pillanatokban elkezdtek összezárulni.

-Akár futhatnánk is-fordult Otisz Veni felé....




-Futni? Nem ismersz..én nem futamodok meg még Hádész elõl sem.
Az Isten dühösen rontott feléjük kivont kardjával a kezében és egyenesen Otisz felé lendítette az éles pengét. Veni puszta akaratával mozdította el az alvilág lejáratának falait,Hádész pedig a nagy lendülettõl válláig vágódott bele a sziklafalba.
-Mit akarsz te itt.. vele?-és lekicsinylõ pillantást vetett a mágusra.
-Elhoztam neked, de nem ölheted meg!-válaszolta venus. Hádész elmosolyodott. -Ajándék?-a lány cinkos mosolyt küldött az isten felé. -Az, ajándék. -Hádész rávetette magát Otiszra és a folyóba lökte. A mágus értetlenül nézett venusra de nem mert semmilyen varázslattal védekezni, tudta,hogy két isten ellen tehetetlen. Hádész is belegázolt a folyóba, abban a pillanatban venus tenyerébõl aranyló fény tört elõ õrült sebességgel és egyenesen az isten hátába hatolt. Hádész mintha csak megbotlott volna, térdre esett épp a mágus lábai elé. Otisz azonnal kihasználta a lehetõséget és bár nem volt biztos benne, hogy sikerülni fog élet és halál határán, de megpróbálta. Felemelte kezeit, és újra felizzottak a tetovált rúnajelek.. Hihetetlen volt, de a varázslat beindult. A mágus érezte amint az anyag megszilárdul, és markába simul az új fegyver.
Azonnal az istenre súlytott vele, de most a tarkójára irányította az ütést. Hádész feje a folyóba hullott és a sodrás azonnal magával ragadta. Kék villámok csapódtak faltól falig, áthatolva Otisz testén erõvel töltötték el miközben a mágus úgy érezte kettéhasítja a fájdalom. Kháron lehúzta fejérõl a csukját, markából az obolosz a Styxbe hullott épp istene homlokára, akit eddig szolgált.Egy laza lábmozdulattal újra a sodrásba engedte a levágott fejet -Már épp ideje volt-szólt rekedtes hangján és rút arcán kárörvendõ mosoly terült szét.Néhány lépéssel Otisz elé lépett a csukját fejére borította, majd alázatosan leborult a mágus elé.-Téged szolgállak Uram...




Otisz ezután pontosan ezer évig uralkodott a holtak felett. Uralkodását a béke és a jól szervezettség jellemezte. Oldalán Venivel a világ legboldogabb félistene volt. Igen félisten. Õ maga sem értette, miért nem tér meg õsei közé, abba a birodalomba, ami fölött épp uralkodik. Elõször Hádész trónjára gyanakodott, majd azokra az energiákra, amik Hádész pusztulásakor járták át testét. Aztán megfejtette. Minden szeretkezésük után mintha éveket fiatalodott volna! Veni tartotta életben a szerelmével...és ez rendkívül jól esett Otisznak.
Az ezeregyedik évben azonban váratlan dolog történt. Egy este Veni álomba merült és másnap reggel nem kelt fel. Otiszt csak kicsit nyugatta meg, amikor rájött, hogy Veni alszik. Képtelen volt felébreszteni. Kétségbe esett és megpróbálta felvenni a lány barátaival a kapcsolatot, de senkit nem ért el. Hónapokon keresztül figyelte tehetetlenül az alvó lányt. Eközben teljesen megfeledkezett birodalmáról. A visszatérésre váró lelkek képtelenek voltak visszatérni, torlódtak, az friss hallotak elhelyezésével egyre több gond akadt. Segédei, többek özött Charon is többször figyelmeztette Otiszt, hogy ebbõl baj lesz, de a félisten meg sem hallgatta, õket. Egyszer annyira felbõszítette a styx csónakosa, hogy Otisz fizikai erejével nyalábolta föl és vágta a csónakjába, ami tele volt halotakkal. Charon erszénye megoldódott és néhány érme gurult elõ belõle. Otisz ezt letaglózottan vette észre, mert ebben a pillanatban megértette, honnan fúj a szél.

-Istenekre Az érme!!!!!!!!!!!-ordított fel tébolyultan.

Ugyan az a ruha volt rajta még mindig, mint ezer évvel ezelõtt a kastélyban...de az érme, melytõl Veni annyira megrémült már nem volt a zsebében. Az érme, ami az isten-lélek lenyomatát õrzi. Bár Otisz nem anno nem tudta, mi az(hisz Veni isteni voltát sem érzékelte), érezte, hogy fontos a lánynak...és most ez az érem más kezébe került az õ figyelmetlensége miatt...Otisz magába roskadt....



Eközben a holtak új helyet kerestek maguknak...

...az élõk birodalmában.


Frissen hantolt holtak bicegtek házaik fele, ahol valaha éltek. Kútba folytott szerelmesek másztak elõ, hogy átbukjanak a káván és üres tekintettel értetlenkedve nézzenek körül. Több napos akasztott emeberek kezdtek nagy hirtelen kapálódzni, elhagyott csataterek hullái mozdultak meg ismét...és mindenhonnan csak áramlottak a halottak, elõször csak értetlenül támolyogva, majd késõbb egyre éhesebben.......


...az élõk pedig menekültek az éhes zombik elõl, akik csapatokba verõdve járták a falvakat, és jó étvággyal fogyasztották a lakosságot.
Mindenhol káosz uralkodott, és valóban kezdett élõk és holtak világa hasonlítani az õsi Chaos -állapotra.
Otisz nem tudta mit tegyen de az érmét ész nélkül kereste mindenhol.Végsõ elkeseredésében már arra gondolt egyik isten társa segítségét kéri,mikor bevillant a nagy ötlet.Mágus -(fél)Istenként rendelkezett az erõvel , amivel képes visszamenni az idõben, és ugyanazokba a világokba eljutni, ahol anno venivel harcoltak.Felragyogott arca a reménytõl....
Elég volt csak gondolnia az akaratára, máris teljesült és hirtelen a kastélyban találta magát.Látta ahogy "a hatalmas tölgyfaajtó kilincse lassan lenyomódott és az ajtó lassan kitárult. Gyenge fény ömlött a terembe, halvány kontúrokat világítva meg. A sötét sarkokból azonban nem tudta elüldözni a homályt. Egy fiatal nõ alakja jelent meg az ajtóban. Szívszorítóan ismerõs alak. Tett néhány lépést a sötétségbe."
-Hahhaaha,Otisz-Pandora állt a háta mögött.Otisz arcán kérdés tükrözõdött.
-Hová sietsz?Az érmét keresed?Itt van nálam.-és a mágus felé nyújtotta a tenyerében tartott érmét.




Otisz az érméért nyúlt, de keze átcsúszott rajta. Úgy tûnt mintha légiessen áttetszõ volna. Nem így Pandora keze. Ahol Otisz jobb kezét megérintette azonnal kelések, furunkulusok, pestises fekélyek bimbóztak ki és gyorsan terjedtek a könyöke irányába. Mint akit megégettek, Otisz úgy rántotta vissza a karját. A kelések fölött elszorította és egy varázsszót mormogott.
Pandora hangosan fölkacagott-Nem állíthatod meg, csak lassíthatod a terjedését!

-Hol az érme? ? ? -morogta dacosan a mágus
-Van egy topik világ, ahol az emberek utolsó csatájukra készülnek.
-Ugyan mi közöm hozzá?
-Sokkal több, mint gondolnád. Egy hatalmas élõholt sereg sorakozott fel velük szemben, akiket egy Nekromata vezet. Alyr Arkhon a neve.
-Na és?
-Õ csak egy báb... ugyanolyan mint Te is voltál valaha. A bábmester ugyanolyan kacsokkal kapcsolódik Alyr asztrál testére, mintahogy beléd is kapaszkodtak anno.
-Bökd már ki, mit akarsz!!
-Az érme a bábmesternél van-szólt Pandora egyszerûen -ha megtalálod a kacsokat megláthatod, hova vezetnek. Ehhez azonban élve kell elfognod Alyrt, ami valljuk meg nem egy egyszerû dolog, lévén, hogy egy ötszázezres élõholt sereg felett parancsnokol.
-Ugyan miért segítenél, pont Te nekem?-kérdezte a mágus gyanakvón
-Gondolkodj! Ha az emberek elbuknak, megszûnik minden betegség! Egy élõholt birodalomban nem sokan kapnak pestist, gûmókórt, vörös halált, spanyolnáthát-felelte mosolyogva Pandora
-És ez?-mutatott Otisz fekélyes karjára
-Csak egy kis biztosíték nekem, hogy biztos ne gondold meg magad. Ha sikerrel jársz leveszem rólad.

Otisz mondott még valamit, ami azonban szerencsére beleveszett a mágikus orkánba. Hatalmas dörrenéssel egy térkapu materializálódott a teremben. Hideg fuvalat csapott át rajta. A mágus gondolkodás nélkül lépett át a kapun .
-Sok szerencsét!- búgta utána Pandora-szükséged lesz rá...



-Hõsökre van most a legnagyobb szükségünk-szólt Boor király és Otisz a gúny legkissebb jelét sem fedezte fel az arcán.
Hideg, téli szél kapaszkodott a király tábori sátrába, behorpasztva oldalát
-Négyszeres túlerõben vannak... és ahogy mi fogyatkozunk az õ seregük úgy nõl. Azt hittük elbánhatunk velük könnyedén, hisz rendszerint egyedül vagy kissebb csoportokba verõdve kóboroltak. Botorkáltak, lassúak voltak, semmiféle harci képzettségrõl nem tettek tanubizonyságot. Minden jól ment, míg meg nem jelent az az átkozott halálkufár, a Nekromata. Irányítása alatt az élõholtak már együtt harcolnak... és hogy? Ádázabbul, mint az élõk, hisz nem éreznek fájdalmat. Csak akkor pusztulnak el, ha levágják a fejüket, vagy a testük iszonyatos sérüléseket szenved. Odakint 120 ezer katonám készül a halálra. Sokan dezertálnak...és még többen fognak. Erõsítést nem várunk. Azt hiszem hamarosan meg kell ütköznünk velük.
-Ez öngyilkosság, de talán volna egy ötletem-szólt Otisz-Van még a fekete porból, Fundlik uram?-fordult a törpeharcoshoz, aki eddig némán várakozott a király trónja mellett, harci pörölyére támaszkodva.
-Éppenséggel pont annyi, amennyi a csatához kell. Se több se kevesebb-morogta az barátságtalanul.
-Nekem most még is szükségem volna egy vagy két fontra...és mester uram tudására
-Ugyan mire menne...-kezdte volna Fundlik a kárálást, de Boor király leintette
-Nem tudom mit forralsz, mágus, de ha nem avatsz be nem segíthetünk.

Így hát Otisz elmondta. A király, Fundlik és a stratégák döbbenten hallgatták a mágust
-Ezt soha nem éled túl-vágta Otisz képébe a törpe
-Na és? Eggyel kevesebb élõ eggyel több holt-vigyorgott vissza Otisz-különben is voltam már halott... nem is olyan rossz.
A király megtört mosollyal nézte a sötét ruhás embert, majd annyit szólt
-Segíts neki, Fundlik!



A hajnal szél bekúszott talárja alá, amitõl kirázta a hideg
Otisz megpaskolta a kanca farát
-Sajnálom-szólt hozzá öszintén, majd még egyszer ellenõrizte a ló hátára erõsített hordókat és a gyutacsokat nem nedvesedtek-e át. A ló hátán, oldalán hihetetlen súly pihent, ha Otisz nem támogatja az állatot mágikusan, az kifordult tagokkal rogyott volna a hóba. A hordók ugyanis a törpék kovácsmûhelyeibõl melléktermékként kimaradt fém schrapnerokkal és a fekete porral voltak töltve. Miután mindent alaposan ellenõrzött hátára kapott két egymáshoz rögzített, vállpántokkal ellátott kisebb hordót. Ezekben a speciálisan kialakított hordókban nem voltak fémszilánkok. Csak is a fekete por,méghozzá a törp mesterek által precízen kiszámolt mennyiségben. A hordók aljából egyegy kanóc kandikált kifele, melyek végeit eggyé pöndörítették. Otisz nyeregbe lökte magát és egy mosolyt villantot Fundlik felé
-Ne aggódjon törp uram, ezeket-itt a hátán lévõ hordókra bökött-egészben kapja vissza!

A felsorakozott harcosok döbbenten, értetlenkedve engedtek utat a lovasnak.

-A jelre-szólt Otisz.
A teljes harcvértezetben, lova nyergében forgolódó király csak komoran bólintott. Utasításokat súgott stratégáinak, akik futárok segítségével továbbították az üzenetet a szárnyakra.

Otisz lépésre fogta lovát. Behunyta szemét és elengedte magát. Széttárta karjait és így csukott szemmel, gondolataiba merülve galoppozott a jégmezõn felsorakozott óriási élõholt sereg irányába. Azok hátborzongató ordításba törtek ki, mikor meglátták a magányos lovast. Fegyvereiket csörgették, lábukkal dobogtak. A sarkantyú enyhe nyomására a kanca gyorsabb tempóra váltott, Otisz szeme kinyílt, kezei ráfogtak a kantárra. Ahogy a hordókkal teleaggatott lovával vágtatott, Otisz inkább tûnt valami prehisztorikus szörnynek, mint embernek. A élõholtak is megérezték a belõle áradó fenyegetést ezért még szorosabban markolták fegyvereiket és még hangosabban üvõltöttek, mintha csak elrémiszteni akarnák




Nem sok választotta már el a lovat és lovasát az élõhalottak arcvonalától, amikor Otisz egy ujjpattintással begyújtotta, a hátára erõsített hordókat. Iszonyatos energia szabadult el, ami egy pillanat alatt a magasba katapultálta Otiszt. A kicsapó lángcsóva begyújtotta a ló testére szíjjazott fahordók kanócait, amik azonnal felrobbantak.


AlkquiN DaZkon a legnagyobb harcosok egyike volt több ezer éve. Rettegett csatabárdja számtalan hatalmas ellenség életét oltotta ki, akik közül jó páran nem is tartoztak az emberi fajhoz. Õ maga a Cedria öböl védelménél esett el. Hõsi halált halt miközben utolsó lehelletével védelmezte a hajón menekülõket. Mint sokakat, õt sem engedték át a túlvilágra, ezért keserû harag gyúlt élettelen szívében. Az élõholt sereg legkiválóbb harcosa lett. Ott volt a Prios erõd lerohanásál, személyesen tépte ki Reinhold király szívét a Kaltheim-i csatában és részt vett több topik-világ szétrombolásában is. A Nekromata figyelmeztette õt, hogy a mágus erõs, de azt is elmondta, õ a felelõs azért, mert nem találja végsõ nyugalmát. Elhatározta hát, hogy ízekre szedi, és már este a koponyájából iszik.

AlkqiN most megrökönyödve bámulta a villámgyorsan emelkedõ mágust. Nem igazán értette, mi történik. Aztán meghallotta a srapnerszilánkok sivító hangját. Újra elõre nézett, abba az irányba, ahol nem rég még egy magányos lovas tört feléjük. Porfelhõ és vérpermet, ennyi maradt a lóból. . Látta a félelmetesen villogó srapnerokat és látta, ahogy az elsõ sorok rongybabaként csuklanak össze a szilánkok útjában. Látta a srapnert. Elõször csak egy pici fényvillanás a következõ pillanatban, már eltakarta elõle a napfényt. AlkquinZ koponyája öblös reccsenéssel hasadt ketté. Õ maga megtántorodott és még kettõt lépett hátra, mielõtt elzuhant. Teste végképp használhatatlanná vált, lelke azonban nem térhetett meg, így síkítva zuhant az örök kárhozatba....




Otisz mágiával csökentette a becsapódás erejét. Tökéletesen számoltak. A nekromatától alig 50 méterre ért földet, jóval az élõhalott sereg mögött. Felegyenesedett, egy gyors mozdulattal leoldotta hátáról a kiürült hordókat és elõre lépett. A hordók még földet sem értek, amikor Otisz jobb kezében már hosszú pengéje villogott. Bal keze egyetlen intésével söpörte félre a rátörõ zombi-õröket és feltartóztathatatlanul megindult Alyr fele.

A robbanásra válaszként dübörögve megindult az élõk serege is......



Lovaikkal betörtek a már megtépázott és a srapnerok által megtizedelt felfegyverzett seregbe. Pajzsaikat maguk elé tartva jobb kezükben kardjaikkal úgy szelték le a zombi fejeket, mint a fák közé kifeszített vékony kötél, amit egy hadvezért fejleszett ki még néhányszáz éve egy erdei csata gyõzelme érdekében. Dárdáik úgy fúródtak kersztül a testeken, ahogy a nyílvesszõ belehasít a levadászott állat húsába. Õrült csatazaj zsongta be a harcteret, mindenfelé szétszóródott testrészek, bõrdarabok, kiloccsant agyvelõ, megszaggatott átszúrt ruhadarabok díszelegtek és a fehér havat vörösre festette a vér.
Otisz elszántan tört Alyr felé, harc tüze égett tekintetében kardja halált osztva várakozott markában. Fekélyektõl lassan teljesen erõtlen karját háta mögé rejtette , szemét le nem vette a vezérrõl akinek kezében kard villant meg kihívón. A mágus varázsigét duruzsolt magában ezzel beteg karjának adott rövid idõre hatalmas erõt. Alyr már ütésre emelte kardot, mikor valami érthetetlen okból, az kirepült kezébõl és a csuklójára tekeredett vastag bõrszíj kishíjján letépte oszladozó végtagját. A következõ pillanatban éles fájdalom hasított fejébe, és álomszerû révületbe esett. Mintha megállt volna az idõ semmi mást nem látott maga elõtt csak a harcos arcát .
Otisz fel volt készülve, minden erejével koncentrált a kacsok látványára amik helyenként csomót alkotva spirálszerûen csavarodtak egymásba minden irányból mint egy hatalmas pókháló. Lassan eltünedeztek a vékonyabb vonalak, a csomók szétválltak míg végül egyetlen szál maradt szeme elõtt, amit követni kezdett. Hirtelen zaj támadt és a mágus újra a pókhálószerû kacsokat látta. Tudta kevés ideje van, így méginkább koncentrálni kezdett. Szerencséjére visszakapta azt a látványt ahol az imént megszakadt a kép. Szemével követte a fõvonalat, és végül meglátta a neki háttal álló bábmestert. Hihetetlen sötétség vette körül, egy lélegzetvételnyi levegõ sem szorult a feketeségbe.




Otisz fuldoklani kezdett, próbált hátralépni de teste a magasba emelkedett.Addig kapálózott míg a bábmester elé került akinek kezeiközt vörösen izzó villámszerû képzõdmények játszottak.Mindenféle alakokat rajzolt a semmibe - mintha a feketeségbõl szakítaná ki - amik aztán életre keltek majd hirtelen eltüntek.A szemei tükörként mutatták tettei következményeit.A mágus kevés levegõje igencsak fogytán volt,mikor megszólalt folytott hangon.
Hol van az érme?-válasz helyett erõs ujjak kaptak vállába, magasabbra emelték, majd nagy lendülettel a semmibe vágódott.
Percekig csak a sötétség és a zuhanás szédítõ érzése uralta az agyát, majd hirtelen elé tárult a világ. Iszonyatos magasságból zuhant a föld felé, tüdeje pattanásig feszült a beáramló levegõtõl. Orrán száján át minden sejtjébe eljutott, bõrén úgy hatolt át, mint egy egyszerû textil darabon, szemei nyitva voltak ugyan, de nem látott semmit.. súlytalannak érezte magát, eggyé vált a levegõvel, végül azt hitte teljesen megsemmisült.
-Pandorától nem szabad semmit elfogadni-egykori mestere, Silen hangjára eszmélt aki bölcsességre tanította.
Otisz azonnal mágiához folyamodott a zuhanás megállítására, de már késõ volt.
Elsõre nem érzett semmit, csak egyszerûen nem értette hogyan került víz a szájába. Reflexszerûen kinyújtotta karjait és mindenhol víz vette körül. Végül puha talajra érkezett amibe belesüllyedt és ami el is takarta. A hátán áthasító borzasztó fájdalmat a jótékony ájultság követte.
Mikor kinyitotta szemét egy fekete ruhába öltözött alak állt elõtte. Õ feküdt nyakig az iszapban, mozdulni próbált de valami hatalmas erõvel nyomta õt vissza. Az alak felé lépett, kiásta egyik karját, erõsen megszorította majd egyetlen erõteljes mozdulattal felrántotta. Szó nélkül elindult elõre egy szûk kis barlang felé.
Kulcszörgés hallatszott, az alak egy kis kaput nyitott meg amin belépett,megvárta vendégét is majd bezárta a kaput.




Néhol fáklya nyújtott némi világosságot a lépcsõn közlekedõknek, amirõl egyetlen pillantásra látszott, hogy nagyon mélyre vezet. Az alak elindult a lépcsõkön, Otisz pedig követte.
Mikor leértek egy ideig semmi nem történt, szürkeség és félhomály takart mindent, de ahogy haladtak egyre beljebb. .. hangok bontakoztak ki.
Nyüszítõ hang..a mágus fejét a hang irányába fordította.Rengeteg embert látott egy domb mögött.Szemükben fájdalom, bánat , lemondás és betegség tükrözõdõtt.Alig mozdultak csak szenvedtek és nyögtek .
Beljebb haladva a nyüszítés elhalt, helyét hangos sírás váltotta fel.Egy épületben megcsonkított testû emberek heverésztek
egymás vérzõ sebeit kötözgették.. a háttérben holtak rothadó tetemei látszottak egymásra hajigálva.
A hullahegy mögött újabb emberek hevertek mindenfelé, testüket gennyes sebek borították, lepra, kolera, pestis áldozatai.
Tõlük jobbra himlõ, skarlát, spanyolnáthától szenvedõ gyermekek félájult állapotban, lázasan sírtak fekélyektõl borított Szüleik ölében.
Balra fordulva egy épület, némaság uralta. Csendben, eszméletlenül fekvõ testek. Itt megállt. Hófehérség volt mindenütt, a falak az ágyakon a lepedõ,..minden fehér. Egy fiatal lányra pillantott..hallotta a lassuló szívverését.Perceken át feszülten figyelt, végül megszünt a dobbanás. Talán ez volt a legmegrázóbb ebben a világban. Szembesülni az emúlással. Semmi vér, semmi sikoly.. nincs fájdalom.
Kilépett a házból a szürkeségbe, szinte arcul csapta a felismerés.A bûnös halál odakinnt és a tiszta elmúlás egyazon világban.


A sötétruhás alak mellé lépett és tovább vezette. Otisz már nem forgolódott semerre sem. Nem akarta látni a világ minden fájdalmát, nem akarta látni a halált. Csak azt akarta tudni, hol van az érme. Mert itt nincs, ez biztos.
Egy hatalmas vaskapu állta az utat, ami fölött ismeretlen írással szöveg állt. Az alak újra elõvette a kulcsait, kinyitotta a kaput és mikor a mágus kilépett rajta azonnal be is zárta. A fiú kérdõn nézett rá de az alak elfordult és visszaindult.
A harcos körülnézett, majd õ is elindult.. bár sejtelme sem volt hol van és hogy merre megy, de itt nem akart maradni ,visszamenni meg fõleg nem. Néhány perc múlva megállt, megfordult és megértette mi történt. A kapu fölött az írás azért volt érthetetlen, mert az istenek nyelvén íródott és nem lehetett visszafelé olvasni. Most elolvasta a szöveget.
"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,

Én rajtam át oda, hol nincs vígasság

rajtam a kárhozott nép városába.

Nagy Alkotóm vezette az igazság;

Isten hatalma emelt égi kénnyel,

az õs Szeretet és a fõ Okosság.

Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,

Csupán örökkel, s én örökkön állok;

Ki itt belépsz ,hagyj fel minden reménnyel!
Még ki sem nyitotta szemeit, de reflexei már beindultak. Egyszerre akart levegõt venni, nyelni és köhögni is. Perceken át küzdött magával, már azt hitte megfullad mikor végre eljutott a légzés-köhögés-nyelés sorrendhez. Mikor kinyitotta szemeit végképp nem értette mi történt. Egy hatalmas víznélküli tó fenekén feküdt nyakig iszappal borítva. Így maradt egy ideig összegezni próbálta magában a történéseket, de sehogy sem állt össze a kép. Végül feladta és megmozdította lábait



Meglepõ könnyedséggel csúszott le róla a laza sár így gyorsan két lábra állt és felnézett a tó partjára.-Ha nem lennék mágus sosem tudnék a sárból kimászni.
Könnyedén a feljutott a tópartig, ..lábaival már épp készülõdött elrugaszkodni, hogy egy utolsó lendülettel a hideg hóban landoljon, mikor Alyr szemeivel találta magát szemben, közvetlen közelrõl.A nekromata kardja a harcos felé lendült aki alig érzékelte saját mozdulatait.Kezében fegyverét szorítva kivédte a támadást és egy gyors fordulattal minden megmaradt erejét összeszedve az ellenfél nyakán vízszintesen áthúzta a pengét.
Alyr azonnal a padlóra zuhant hûségesen követve AlkqiNt az örök kárhozatba.
-Vége... Meggyógyult a karod?-Boor király állt meg Otisz mögött, karját a mágus vállán nyugtatta. A fiú jobbkarjára nézett, nyoma sem volt fekélyeknek. De hol az érme? Pandora hazudott. Nem volt a bábmesternél és.. Iszonyatosan düh lett rajta urrá, elsõ gondolata a bosszú volt, és az a tõr amit zsebébe rejtve mindíg magánál tartott. Ami már oly sokszor kisegítette õt ha valaki lett volna oly bátor, hogy azt gondolja következmény nélkül marad a hazugsága. Zsebébe sülyesztette kezét de még kis sem nyitotta ökölbe szorított markát mikor megérezte, hogy valami van benne. Visszarántotta majd azonnal ki is nyitotta zárt tenyerét.
Az érme simult a tetovált rúnajelet elfedve.
"-Pandorától nem szabad semmit elfogadni" -Most értette csak meg. Õ elfogadta ,,, és ezért az minden kínt mi létezik..
De megtanulta a leckét. Megfogadta , többé nem hagyja magát átverni.

Contego

.. benyitott az ajtón, de a terem kongott az ürességtől. 'Hm' csalódottságtól húzódott el picinykét a szája széle, és lassan a pulthoz sétált. 'Pedig nem rég még itt voltak' - állapította meg. Újra az ajtó felé nézett, hátha- mint valami varázsütésre-, mégis besétál Valaki.:) Kilépett a pult mögül és a hatalmas, kőr alakú asztal irányába indult. Díszes, magas támlás székek álltak a márvány asztal előtt, mindegyiken egy címer, az asztal közepén pedig aranyszínnel vésett hatalmas pajzs terpeszkedett. Fölé hajolt és meglepetten vette tudomásul, hogy újabb szimbólum került a pajzsra. 'Sok munkája lehet a vésnöknek'- jegyezte meg magában szárazon. A Contego rend története hosszan nyúlik vissza az időben, amihez hozzátartozik, hogy néhány száz éve az északról támadó törzsek legyőzték a népet és saját vallásaik és hiedelmeik erőszakolták a legyőzöttekre. A Contego erős szövetség volt és aki a rendhez tartozhatott, élete árán is védelmezte a titkot. Apáról - fiúra szállt az eszme, ennek ellenére a rend ősi törvényei szerint a vér nem kötelez. Csak az igazán elkötelezett fívérek léphettek apjuk nyomdokaiba. A hódítok is nagyon jól ismerték az eszmét és a törvényeket. Komoly ellencsapásra számítottak, ezt megelőzendő mindent megtettek annak érdekében,hogy a lehető leghamarabb kiírtsák a követőit.Üldözéseik nyomán halál és pusztuklás nyomai maradtak,évtizedekig a gyanu árnyéka is elég volt, hogy ártatlan embereket foglyul ejtsenek és a titok megszerzése érdekében halálra kínozzák.Négy nemzedék született és tért jobblétre, mire feledésbe merült a Contego.A szövetség- meggyengülve ugyan,- de még létezett. Ahogyan létezett a föld alatti kamra is, ahol a ládát elrejtették még az üldöztetés kezdetén. A lidérc befejeztével egyidőben a leszármazottak keresni kezdték a ószövetségeseket és rövid idő elteltével, az Ezus- hegy egy alacsonyan fekvő barlangjában tartották - évszázadok óta először - a matrimoniumot.Maroknyi ember ült csupán a tűz körül, mindannyiuk tekintetében kétség és bizalmatlanság.Életük tették kockára a matrimoniumért annak tudatában,hogy áruló is lehet köztük, aki majd lemészároltatja őket és a Contego visszahozhatatlanul a múltba vész. Szúros tekintettel méregették egymást, mintha a halálhozót keresnék maguk között. Végül, a rend főpapjának leszármazottja hozott megnyugvást szavaival. '- .. és lám itt vagyunk.Nem láttam előre a mai napot, ahogyan ti sem. De örömmel tölt el, hogy szemeitekben bizalmatlanság lakozik.Így lel bizonyosságot bennem az érzés, hogy nincs köztetek áruló.Tudom, hogy féltetek ide jönni. De nézzetek egymásra... aki ma itt van , tanuságot is tesz elkötelezettségéről. Ebben rejlik szövetségünk ereje és ezért lehetséges, hogy ennyi év eleteltével ma itt vagyunk.' A szertartás a pajzs 'bemutatásával' kezdődőtt. Mindenki le róhatta tiszteletét az ereklye előtt, amit a 'Főpap' kivételével most láttak életükben először. Majd kinyílt a láda teteje és a Főpap nagy óvatossággal kihúzott egy tekercset és remegő hangon olvasni kezdte a manx nyelven íródott szöveget.. Contego rend alapító levelét.Meghatódott ábrázattal hallgatták, alig érték fel ésszel , hogy a sors ilyen szerencsében részesítette őket. Elhivatottságuk, ha lehet, még erősebb lett.A Szent Obses szövegét ismételve átjárta őket az áhitat és mire kimondták az utolsó szót, mindegyikükben egyetlen szó harsogott: "Egyek vagyunk". Sajnos, azóta már eltelt jónéhány évszázad és rá kellett jönniük, hogy a hódítás elengedhetet következménye az asszimiláció. A rend papjai - erősödésük érdekében- úgy határoztak, hogy szövetségesikké fogadnak erős klánokat,akik élén majd kivívják szabadságukat. Félő volt, hogy ez a lépés elkorcsosítja majd az eszmét és csorbát szenvednek az ősi törvények. Megegyeztek hát, hogy az Obses szertartást eltitkolják a klánok elől, így nem lehetnek teljes értékű tagjai a rendnek. Bizonyosságul a klán címere felkerül a pajzsra. Brighid ujjai a vésett 'crista'ba csusszantak és ezüstös porral lepte be mutató ujját. 'Mondom, hogy nemrég még itt voltak.' Fejét felemelve villanásra lett figyelmes. Mintha üvegről csillant volna vissza a fáklya lángja. A fal kő fal felé indult, majd megállt előtte. Nézte egy darabig, fejét fordítgatta jobbra- balra, hátha megint látja a csillanást, de semmi. A lány alapból kíváncsi természet volt,hát óvatosan a falnak támasztotta ujjait. Meredt tekintettel nézte belesüllyedő tenyerét és komolyan megfordult fejében a gondolat, hogy mégsem érdekli annyira mi lehet a másik oldalon.

Sophie

A herceg felkapta a fejét a zajra. Álmából ébredt és még nem tudta eldönteni, hogy valóban hallotta-e, vagy csak álmodta. Fülelt egy darabig és már visszahajtotta volna a fejét párnájára mikor megint... felhangzott a kísérteties hang. Nyakáig húzta selyempaplanját és elsõ gondolata az volt, fejére is ráhúzza, a fülét is eltakarja, hogy még véletlen se hallja újra. De nem hagyta nyugodni a gondolat. .-mégis csak az én kastélyom. A kandallóban már csak parázs volt, így dobott rá néhány fadarabot, hogy fellángolva bevilágítsa a szobát. Az ajtófelé fordult mikor meglátta a hatalmas árnyékot a falon. Egy pillanatra meghûlt benne a vér, de erõt vett magán és megfordult. A kutya sétált el a kandalló elõtt az õ árnyéka táncolt át a falon. Felvette vastag háziköntösét és papucsát így indult el a csigalépcsõn az elõcsarnokba. Szõrnyû hideg volt . El is határozta, hogy ezentúl az összes kandallóban éjjel nappal égni fog a tûz és azt is, kell még néhány favágó. A falakon dicsõ õsök képe sorakozott, szomorúan konstatálta magában, már csak az õ és családja képe hiányzik. De ha így halad soha nem is lesz olyan kép a falakon, már közel van az öregkorhoz, örököse nincs, majd kapzsi rokonok öröklik meg az évszázados családi vagyont. Ehh.. rokonok-itt lebiggyesztette szája szélét-. Csak akkor jönnek ha valamire szükségük van. Nem .. nem pénzért.. az van nekik is elég.. és persze degradáló lenne ha támogatást kérnének csak azért, hogy egy egy üzleti vállalkozásba ne egyedül bukjanak bele. Ha lenne egy fiam aki tovább vinné a nevem, ha lett volna megtanítottam volna mindenre amit én megtanultam. De sosem volt szerencsém a szerelemben. A bálokon csak kényeskedõ, hisztis kisasszonyok jelentek meg. Egy olyan nem akadt köztük aki képes lett volna ....
Áhh. Már mindegy.
Belépett a könyvtárszobába, ott is hideg. Újra köhögés tört rá, szúrta a mellkasát . Ez visz a sírba. Már várom mikor állapítja meg a doktor ,hogy tüdõbajom van. A magányomon már csak a halál segíthet.
El is felejtette miért jött le meleg szobájából, mikor újra meghallotta a hangot. Közelrõl jött, olyan nyivákolásszerû. Mint valami macska. Hm.. lehet, hogy idetévedt a kertbe egy macska? Ejj, a szakácsnõ biztos újra elkezdte etetni a kóbormacskákat. Pedig már annyiszor megparancsoltam neki, hogy ne tegye. Hát már a szolgák sem tisztelik.
Mi több.. gyûlölik. Tudom én jól... zsarnok vénembernek tartanak. A hátam mögött gúnyolódnak. Megérdemelnék, hogy utcára kerüljenek az arcátlanságukért. Az állandó pletykák a piactéren a cselédlányok között. Azt hiszik nem tudom.. Azt pletykálják nincs szívem.. vagy ha van is az is csak kõbõl lehet. Ha tudnák sokszor mennyire szorítja a mellkasom, akkor nem kételkednének abban, hogy igenis van. Azért nem várják a halálom, mert nincs örökösöm és nem tudják mi lesz velük akkor. A komornyik meg issza a boromat. Láttam mikor elrejtette az üveget ahogy a konyhába léptem, hogy ellenõrizzem a szakácsnõt. Õ meg a húst lopja. Itt mindenki lop. Meglopnak engem. Szállást adok nekik.. havonta kétszeri kimenõt, és nem rángatom magammal õket sehová mint a szomszéd Wallace teszi a cselédséggel. Igaz én nem is megyek sehová.
A hang újra felüvöltött, ez már egyértelmûvé tette, hogy a kastély bejárata elõtt van valami. Miért nincs itt ilyenkor a komornyik? Most kiküldhetné megnézni mi ez a hang. Rápillantott a hatalmas nagy barokk stílusban készült órára, és megállapította, hajnal felé jár. December 24.-e van. Este mindenfelé gyertyalángok és terített asztal fogadja majd a családokat. Éjfélkor a püspök misézik majd, és csendes, békés, fehér lesz minden. Tiszta és fehér. A friss hó ...gyerekek hógolyóznak majd a város szélén, mint ahogy õ is gyermekkorában.
Közben elindult az elõcsarnokon át a bejárathoz. Összerezzent ahogy a szoba ajtaját kinyitva a hideg azonnal bemászott köntöse alá.
A hang erõsödött, de válasz nem érkezett a: -Ki van ott? -kérdésre.
Megállt a nagy ajtó elõtt, elhúzta a reteszt; . a fagyos fémhez ragadtak ujjai. Kitárta az ajtót és kishíjján megbotlott a lépcsõre helyezett kis csomagban.
-Mi a fene ez a....-nyöszörgõ hang tört elõ a csomagból. A herceg lehajolt és kitakarta a csomag tartalmát... Mint akit tûz égetett meg, úgy dobta vissza a leplet a csomagra. Szívverése felgyorsult, egy pillanatra elsötétedett elõtte a világ -Na nee..
-kis idõ múlva felemelte a leplet, talán csak azt hitte a szeme káprázott és nem az van ott amit elõször látott. Pedig az volt. Apró kis ember becsomagolva egy pokrócba, újra felsírt.. a hidegtõl már pici ajkai elkékültek. A herceg ösztönösen kapta fel és köpenyébe tekerte. A sírástól vízhangzott az elõcsarnok s ahogy karjában végigsietett vele az épületen, betöltötte a hatalmas kastélyt. A szobába érve letette a nagy baldachinos ágy közepére és végigfutott rajta a gondolat.. -mit kell ezzel csinálni?-.. Csak állt az ágy elõtt ezer gondolat cikázott át fején, mikor kopogást hallott. Válaszolni sem volt képes.. az ajtó kinyílt és álmos arccal a komornyik nyitott be -Uram, furcsa zajt hallottam... -a hang hallatára az ágyra vetõdött pillantása. Kikerekedtek szemei és
-Uram.... -de ennél többet õ sem tudott szólni.
-Nem tudom. -szólt végül a herceg. -Keltse fel a szobalányt.
Marie lélekszakadva futott át a kastély hideg folyosóin és már a lépcsõ alján hallotta a hangot. Kopogás nélkül rontott be a szobába, egyenes az ágyhoz sietett. Felkapta az üvöltõ kis embert és ringatni kezdte.. kis idõ múlva a baba elhalkult.
-Kisfiú vagy kislány? -kérdezte Marie mosolyogva a hercegtõl. -Honnan tudhatnám, nem az enyém.!!-mordult a lányra akinek arcáról azonnal eltûnt a mosoly.
-Enni kellene adni neki, és... tisztába kell tenni, ruha kell neki, így nem maradhat.
-Miii? Holnap szólok a hatóságoknak és megkeresik az anyját. -na neem, még hogy én.. -gondolta. -Hozzanak neki enni... valamit. Marie, a maga szobájában fog aludni ma éjjel ,holnap pedig ..majd intézkedünk a sorsa felöl.
Marie meleg tejet öntött egy bögrébe és nem lévén más, kanállal adta az apró kis szájacskába. A kisember kapálózott kicsi kezeivel, anyja keblét kereste, és közben mohón nyelte a tejet. A fele mellé ment és átázott a kis ingecske. A lány nem tudta mit adjon rá, hát egyik blúzába csomagolta és úgy fektette maga mellé az ágyba. Óvatosan mellé feküdt és egy dalt kezdett dúdolni amitõl a baba álomba szenderült. Marie nézte az alvó csöppséget és lelkei szemei elõtt maga elõtt látta saját gyermekének arcocskáját. Szemei megteltek könnyel.. lassan összekeveredett emlékeiben a két kis arc. Megijedt a gondolattól, hogy eljön az az idõ mikor nem emlékszik majd a kisfia arcára. Hirtelen becsukta szemeit és felidézte Stephan arcát. Tisztán látta a láztól piros arcocskát.. a fájdalomtól kifakult szemeit.. a pici testén a kiütéseket. Újra halotta az éles sírást és az orvos szavait: -Nincs mit tenni.. sajnálom. -..és az a pillanat.. mikor hajnalban felébredt, Stephant a karjaiban tartotta, mert sírt egész éjjel. Akkor már csendben volt. Iszonyú volt a felsimerés, hogy nem azért van csendben mert alszik. Érezte ahogy egész teste remegni kezd és átélte ugyanazt a fájdalmat amit akkor. Ölelte magához az élettelen kis testet és minden sejtjében érzte a tiltakozást a megmásíthatatlan ellen. Nem akarta elengedni, nem akarta, hogy bárki is kivegye a karjából. Csak egy kicsit még... engedjék, hogy tarthassam.. Eszét vesztette attól a tudattól, hogy nincs többé. Pillanatnyi õrület lett úrrá rajta. Elhatározta, hogy mindig itt marad Stephannal. Nem halt meg, csak alszik..
Az orvos adott neki gyógyszert amitõl elaludt, és mikor felébredt már nem volt vele a kicsi. Emlékezett a szeretetre amit érzett ... és hiányzik.. most is.. mindig. Ha nem gondol rá akkor is érzi a jelenlétét.
Marie felzokogott, kezét a szája elé kapta nehogy felébressze az alvó csöppséget. Lejjebb csúszott a párnáján, lágyan átölelte és elaludt.
A nap álmosan kúszott a felhõk fölé és csakhamar be is takarózott velük. Marie, karján a kicsivel révedezõ tekintettel bámult a szürkeségbe. Rég volt már ilyen kialvatlan, de mégis olyan természetesnek tûnt.. Mosoly suhant át az arcán ahogy a kicsire nézett.
-Mi legyen a neved pici tündérke? Ilyen szép kislányt nagyon szép névvel kell megajándékozni.
-.. ma reggel nem hozza fel a teámat? -és még ráadásul lány is, más se hiányzott.
-Máris viszem, csak a... - mielõtt a lány befejezhette volna a mondatot az ajtó akkora csattanással vágódott be a herceg mögött, hogy a kicsi összerezzent de még Marie is.
A délelõtt további része nyugalomban telt, a ház ura elment, valószínûleg épp a kislány ügyében jár el.

-A gyermek most az Ön házában van Mr Donne? -a felügyelõ próbálta leplezni meglepõdését, de a hanglejtése elárulta.
-Igen az én házamban! Tán azt feltételezi, hogy nem tudok róla gondoskodni? -a felháborodástól megremegett a hangja
-Ugyan dehogy, hogy is gondolhatnék ilyesmit. -a férfi arcán ijedtség suhant át, szemei is kikerekedtek.
-Keressék meg az anyját!! Minél hamarabb.
-Természetesen mindent megteszünk, de ez talán sok idõbe telik. Addig is ..egy árvaházban helyezzük el. Ma délután elküldöm érte a ....
-Árvaházban? -láttam a kerítés mellett álltak, koszos volt az arcuk.. és foltozott a ruhájuk. A nagyobbak verekedtek vagy épp a kisebbeket dobálták kaviccsal.. és az elmúlt évben meghívtak egy színházi elõadásra, ahol gyûjtést szerveztek az árvaház javára, mert nincs rendesen fûtve és gyógyszerük sincs elég.. és gyakran elõfordul, hogy egyik másik megbetegszik és meghal.
-De hát ez az élet rendje. -mondta akkor a csinos kisasszonynak.
-Maga pedig szívtelen. -haragos volt a hölgy arca, szemei is megvillantak mikor elfordult.
-Amíg nem találja meg az anyját, addig nálam lesz. -jelentette ki ellentmondást nem tûrõ hangon .

A város fõterén gyerekek futották át nevetve, hógolyókat dobáltak egymásra, némelyik vállán korcsolya vagy szánkó kötele. A házak ablakait jégvirág díszítette, az éjszakai fagy gyönyörû alkotása.Lassan elkezdett hullani a hó, ..igazi karácsonyi hangulatot keltve.
Mikor belépett a kastélyba szerencsére senki nem volt az elõcsarnokban. A kocsis segítségével behurcolta a városban vásárolt holmikat a könyvtárszobába majd magára zárta az ajtót.Valamivel késõbb mikor Marie bejelentette, hogy elkészült az ebéd, akkor jött ki onnan. Megvárta míg a szobalány elmegy az ajtótól- hallotta cipõje koppanását- elõször csak résnyire nyitotta az ajtót, kilesett, mikor látta ,hogy senki nincs a közelben hirtelen kisurrant.
-Este 6 -kor mindenki jöjjön le a könyvtárszobába, mondja meg Marienak, hogy hozza le magával azt a gyereket is.
-Igenis Uram -válaszolta a komornyik engedelmesen. A szobaajtón át halk zene szûrõdött ki, az ajtó lassan kitárult és gyertyák fénye ragyogta be a szobát.
A kandalló mellett egy díszbe öltöztetett  fenyõfa állt, csúcsa a könyvesfal tetejéig ért. Alatta díszes csomagolású dobozokban ajándékok rejtõztek. Mr Donne feje bukkant elõ az ajtó mögül, arcán kedves mosoly ült.. kézlegyintéssel jelezte, hogy lépjenek beljebb. Ahogy Marie belépett a szobába, a herceg elé állt, és mintha teljesen természetes lenne, kivette a picit a lány karjából, és.. -Te velem jössz kicsi Sophi. -elindult vele az ajándékok felé. Sorban kiosztotta a díszes csomagokat mindenkinek, végül egy nagy halom doboz elõtt állt meg.
-..és itt pedig ..a te ajándékaid.
Leült egy párnára, balkarjára fektette Sophit és elkezdte kicsomagolni az ajándékokat. Közben beszélt neki, megmutogatta mi mire való.. mosolygott. Most elõször boldognak látszott. A személyzet csendben elhagyta a szobát, csak Marie maradt.
-Mr Donne..
-John.., kérem Merie.. John. -a lány kissé elpirult.. és zavartan folytatta.
-Lassan ennie kell.. Sophinak.
-Vettem egy bölcsõt is, az én szobámban fog aludni Sophie. Ön pedig mától a dajkája lesz. Berendeztettem a folyosó végén a vendégszobát önnek.

A hónapok gyorsan teltek , a hideg tél elmúlt és Sophie édesanyjára nem leltek sehol. A város összes bábáját megkérdezték ,de nem tudott egyik sem olyan anyáról akivel ne lenne a gyermeke.
Johnban erõsödött az érzés, hogy ezt a kislányt az ég küldte neki szenteste ajándékba. A gyermek szépen fejlõdött, kibújtak az elsõ kis fogacskái és nap mint nap végigkúszta a kastély folyosóit. A herceg megtanult gondoskodni a gyermekrõl, esténként álomba ringatta, mesélt neki és amikor elaludt a pici, gyakran állt a bölcsõ felett mosolyogva.. csak nézte õt. Õ volt vele mikor elõször mosolyodott el, aggódva szalajsztotta a kocsist az orvosért mikor Sophie végigsírta a fél éjszakát mert fájt a hasa, és örömét lelte a sok csodálkozó tekintetben mikor babakocsit tolt maga elõtt a város fõterén. Hallotta ahogy összesúgnak mögötte az emberek és kérdezgetik egymástól vajon melyik rokonának lehet a gyermeke. De sokszor olyan fáradt volt estére, hogy éjjel Marienak kellett bejönnie Sophihoz ha az felsírt.
Már benne jártak a nyárban, mikor egy nap a kertben sétáltak a gyermekkel. John fogta a kislány kezét aki apró lábacskáival lépkedett. Egyszercsak beborult az ég és dörögni kezdett. Csakhamar eleredt az esõ is és feltámadt a szél. Sophie arcába fújta az esõt aki pici kezét a szeme elé kapta, a másikat az ég felé emelte .. Egy kis villanás látszott... a szél azonnal lecsendesedett és az esõ is elállt. A herceg felkapta Sophiet és beszaladt vele a kastélyba. Nem tudta mi történt.. de arra azonnal rájött, hogy a kislánynak különleges képességei vannak. Nem mondta el még Marienak sem mi történt.. nem tudta mit szólna hozzá a lány. Errõl senkinek sem szabad tudnia. Még a végén félnének a kislánytól és.. esetleg azt gondolnák valami csodalény .. doktorok kopogtatnának a kastély kapuján naponta, hogy engedje megvizsgálni a gyermeket. Ezt semmiképp sem akarta, de azt elhatározta, hogy a lehetõ legtöbb idõt Õ tölti majd a kicsivel, nehogy Marienak is feltünjön valami.
Õsz volt már, mikor Sophie elkezdett járni önállóan és kimondta az elsõ szavakat. Johnt büszkeség és mérhetetlen boldogság öntötte el, mikor a kislány egy nap rámosolygott és mondta:" -Apa"-A herceg ismételgette magában a szót.. apa.. könnybe lábadt a szeme is annyira meghatódott. Felkapta a gyermeket és ezer csókot nyomott az apró kis arcocskára.
Hamar eltelt egy év, tél köszöntött rájuk újra. Johnnak feltünt, hogy Sophie sokkal gyorsabban fejlõdõtt mint a többi gyermek. Még alig volt egy éves, de már összefüggõen beszélt, járt, nem kellett már pelenkázni sem. Emellett nagyon érdeklõdõ is volt, minden változást azonnal felfedezett és gyakran elõfordult, hogy ha bújócskáztak a kastélyban, a kislányt a könyvtárszobában lelte meg nyitott könyvvel a kezében. Ilyenkor egy kicsit mindig megijedt, hátha valaki másnak is feltûnnek ezek a dolgok. Eljött a nagy nap, szenteste .. Sophie egy éves születésnapja.
Hatalmas fenyõ állt feldíszítve a nappali szobában a kandalló elõtt. A ház népe egybegyûlt a közös ünneplésre és Sophie köszöntésére. A szakácsnõ hatalmas tortát sütött a legfinomabb kakaóval ízesítette, és tejszínbõl írta fel rá a köszöntõt. Lekapcsolták a lámpákat és a kislány elé tették a tortát. Sophie tapsolt és visított örömében. Két kezével esett neki a tortának, John épphogy eltudta kapni az égõ gyertyát nehogy megégesse a gyermeket. Sophie szája sírásra görbült.. a kialudt gyertyafényét kereste. Felemelte kezét, az ujjával a gyertyára mutatott és újra fény öntötte el a szobát. Szemei csak úgy ragyogtak az elégedettségtõl. John próbálta magyarázni a jelenséget és örömmel nyugtázta, hogy bár furcsának találta mindenki de azért elhitték, hogy bizonyára nem is aludt el teljesen a láng.
Átadták az ajándékokat a kislánynak és szeletelni kezdte a tortát a szakácsnõ, mikor Sophie hirtelen felállt, odasétált az ajtóhoz.. fejét felemelte, karjait kinyújtotta és mosolyogva mondta: -Anya. Mindenki elhallgatott és néztek az ajtó irányába, de nem állt ott senki. A kislány még állt ott egy percig, biccentett egyet a fejecskéjével mint aki megértette mit kell tennie, majd visszaült az asztalhoz. -Volt ott valaki kicsim? -kérdezte a herceg. -Nem, csak játszottam. -felelte Sophie.
Az évek szép sorjában követték egymást és a kislány egyre nagyobb és okosabb lett. Alig volt 5 éves , de már folyékonyan olvasott. Órákat töltött a könyvtárban , szinte minden téma érdekelte. Gyakran elõfordult ,hogy John tudós vendégeivel beszélgetett a szalonban, és vitás kérdésekben õ is véleményt alkotott a vendégek legnagyobb meglepetésére.
Emellett egyre furcsább dolgokra volt képes. A puszta akaratával elmozdított dolgokat, vagy megváltoztatatta az idõjárást, kezeiben tárgyak jelentek meg amik a közelben sem voltak. A herceg sokszor hallotta, hogy magában beszélget, és ismeretlen nyelven kántál valamit. Mikor elérkezett a 10. születésapja, valami nagyon furcsa dolog történt. Sophie tenyerében különös jelek váltak láthatóvá. Innentõl fogva már nem is titkolta John elõtt a képességeit. A herceg kérdezte tõle mi történik, de Sophie nem árulta el. Csak annyit mondott, lehet, hogy egy napon majd el kell válniuk. A férfi ebbe bele sem mert gondolni. Tudta, hogy egyszer majd Sophie elmegy, de minden lány elhagyja a szülõi házat. De Õ hova megy? Mit jelent az, hogy "el kell válniuk"? Mikor és mennyi idõre, és láthatja -e még?
Újra eltelt néhány év, és a lányból valóságos kis hölgy lett. Szép volt mint egy istennõ, és kitartó mint egy harcos.
Tele volt szeretettel és megértéssel. Szívén viselte a szegények sorsát és egy ideje leginkább azzal a gondolattal volt elfoglalva, hogy megváltoztassa a világot. Eljárt a szegények közé, adományokat gyûjtött nekik és igyekezett elérni, hogy a betegek orvosi ellátáshoz jussanak.
-Gondolod, hogy egymagad elég lesz ahhoz, hogy...
-Igen! -válaszolta a lány határozottan. -Tudom.. és eljön az idõ, mikor mindent egyszerûbben is elérhetek. Egy nap Sophie boldog mosollyal az arcán lépett a szalonba. John megkérdezte mi történt, de a lány titokzatosan elfordult. A herceg azt gondolta, talán közeledik az idõ mikor Sophie elhagyja õt. Aggódva kérdezte a lánytól -Talán eljött az idõ?

-Nem, ne aggódj. Csak.. Találkoztam valakivel. Nagyon kedves és mûvelt.. és meghívott a bálra amit a születésnapjára rendeznek.
-Ki az a férfi? Mi a neve?-
-Holnap megismered, meghívtam vacsorázni.
-Mennyi idõs?
-21 éves, és.. és... olyan.. szép szeme van... és ahogy beszél. Ahogy rám néz.. és megért engem.
-Te még csak 16 éves vagy!! Sophie!!.. és.... Mit fog szólni ha megtudja, hogy.. nem vagy.. olyan mint a többi lány?
A lány durcásan elfordult és felrohant a lépcsõn.
Ó.. jajj.. szerelmes. De hát még gyerek, az én kislányom. Olyan gyorsan teltek el az évek, annyira gyorsan nõtt fel.. még csak tegnap volt, hogy rátaláltam, hogy a bölcsõjét ringattam, hogy tanítottam.. A kert az erdõn túl, a birtok egy eldugott szegletében volt akácok, borostyánok indái szõtték át.
Sophie alig vette észre a kaput. Körbejárta mert nem hitte, hogy épek a falai. Azt gondolta talál egy hasadékot ahol bejuthat. Végül megállt a kapu elõtt, leszakította az indákat, és
a zárat kezdte vizsgálni. Lenyomta a nehéz vas kilincset de a monstrum nem mozdult. Hirtelen feltûnt neki a zár alakja. Háromszögletû volt, és épp akkora mint a lány tenyerén azok jelek. Kifeszített ujjait a zár felé tartotta. Érezte a bizsergést ami egész karján végig futott, majd azt az enyhe égetõ érzést, amibõl rögtön tudta, hogy meglelte a kulcsot. A monstrum elõbb felsírt, majd mintha zakatolni kezdett volna, végül hosszas nyikorgással elfordult a zárnyelv és a kapu kitárult. A lány belépett és a legszebb kert tárult szemei elé, amit életében látott. Szökõkutak csobogtak, illatos virágok hatalmas szirmaiból méhecskék gyûjtögették a nektárt. Arcán mosoly futott át, szíve felderült a látványtól. Bátran haladt a kert belsejébe.
-Tudtam, hogy elõbb utóbb megtalálod. -a fiú hangja törte meg az idillt.
-Mark? -Sophie nem értette hogy kerül ide a szerelme. Talán követett? Arcán a meglepettséget félelem váltotta fel, mikor meglátta a napfényben megcsillanó pengét.
-Kell a kulcs. Most már, hogy idetaláltál.. Én figyeltelek, mindent megtettem.. de nem bírtad visszafogni a kíváncsiságodat.
Mark hátralépett, kardot tartó kezét csípõjéhez emelte, majd kihívóan a lány szemébe nézett.
Sophie mindkét kezét feltartotta, a fiú jól láthatta a belevésett kulcsokat.
Enyhe szellõ támadt ami lassan kavarogni kezdett, hirtelen felgyorsult.. majd õrült forgásba ért letépve maga körül mindent a kertben.
A lány teste akaratlanul követte a szédítõ tempót és mintha mindig is tudta volna mi következik, egy hatalmas karddal a kezében lépett ki a forgatagból. Gyönyörû szemei elsötétedtek, minden izma megfeszült, készen állt a küzdelemre. A fiú kihasználva a pillanatot alattomosan elõretört, egyenesen a lány felé szúrt és ha Sophie egyszerû halandó lenne, már most holtan esett volna össze. Ehelyett azonban hátralépett, megvárta az újabb támadást amit kardjával hárított. A következõ pillanatban hatalmasat csapott a fiú kezében lévõ fegyverre, amitõl ellenfele kishíján elejtette a kardot. A pengék érces hangjai visszaverõdtek a kert falairól s szikrákat vetettek egy egy pontatlan találattól, ami a kövekre csapódott.
A fiú nagyon jól harcolt és Sophie gyakorlatlanságában alul maradt. Mark a falhoz szorította. Lázasan keresgélte a menekülést, de nem volt hová. Még egy lépést tett hátra és a háta hideg kõfalhoz simult. Nincs tovább. Legyõzték.
A kard hegye érte el ahogy az ellenfele fegyverével felszakította nyakán a bõrt, és a penge húsáig vágott.
Vércseppek lepték el az akácok zöld leveleit és a szökõkút vizét is megfestette. A fiú közelebb lépett hozzá, az utolsó kardcsapásra készült amivel végleg legyõzheti a lányt. Sophie kezében még a kardot szorította és kihasználva ezt a lépést jobb kezét dereka mellé emelte, balkezével pedig belemarkolt Mark ingébe és magához rántotta. Ellenfele halkan felnyögött ahogy bordái közt testébe hatolt a hideg fém. Szemtõl szembe álltak így néhány másodpercig, mikor a lány ellökte magától.
A fiú felüvöltött ahogy a földre zuhant és a sebbõl kiszakadt kard széles nyílást hagyott maga után.
A lány ruhájáról ellenfele és saját vére csepegett amit elnyelt a fekete föld. Perceken át nézte legyõzött ellenfele agonizálását, mikor furcsa jelenség vette kezdetét. Azon a helyen ahol a fiú vére a fölbe ívódott, egy alak kezdett kirajzolódni.A fiú teste pedig ezzel párhuzamosan kezdett láthatatlanná válni. Végül Mark mosolygó arca nézett vele szembe, korábbi halálos sebének már nyoma sem volt. Sophie teljes révületben, sebesülten, tenyerével egy kört rajzolt a levegõbe ahol megnyílt az örvénylõ kapu. A lány
gondolkodás nékül lépett be rajta nem tudva melyik dimenzióba kerül. Hideg volt és sötét. Megállt egy pillanatra, tenyerét a sebére szorította és megállapította, hogy már nem vérzik. Eszébe sem jutott körülnézni, csak rohant a vak sötétségben. Léptei visszhangoztak, azonnal rájött hogy egy csarnokfélébe került. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és bal oldalán egy lépcsõt pillantott meg. Felrohant rajta az elsõ emeletig mikor meghallotta.. Valahonnan beszédfoszlányok jutottak el hozzá. Lelassította lépteit, és óvatosan lopakodni kezdett. Léptei zaját vastag szõnyeg fogta fel, nem volt nehéz észrevétlenül a félig nyitott ajtóig eljutni.
Fáklyatartók sorakoztak a falak mentén amikben a lángok megvilágították a szobát. Sophie szemei összeszûkültek, még ez a félhomály is bántotta a szemét. Megállt az ajtóban, és figyelte azt a két alakot, akik furcsa párbeszédet folytattak odabent. Egyikük egy nõ volt hófehér ruhában, a másik egy férfi, vállán nyugvó fekete talárja elárulta miféle alak lehet. Eleinte nem tudta eldönteni mi történik, míg aztán az ajtótól nem messze egy hatalmas kard bele nem vágódott a falba amit a taláros alak egy perccel elõtte kezdett el forgatni. A fehér ruhás is boszorkányféle lehetett, mert erre
reagálva a falon nyugvó szablya a markában termett, és azonnal ellenfelére támadt. Elszabadultak az indulatok, és a korábbi beszélgetésük csatározásba torkollott. Többször megsebezték egymást, végül a taláros alak a kõpadlóra roskadt, a nõ odalépett hozzá, kiáltott valamit és a taláros mellé csapott a szablyával. A mágus utolsó erejét összeszedve a boszorkány bordái közé szúrta a kardját, amitõl az lassan a padlóra hanyatlott. A mágus beszélni kezdett a boszorkányhoz, hangja hol gúnyos ,hol pedig együttérzõ volt. Aztán kántálni kezdett valamit, sebeibõl dõlt a vér, minden örvényleni kezdett
majd hatalmas fény támadt ami elvakította Sophit. Mikor újra kinyitotta szemeit a szobát napfény világította meg, és a kastélyuk egyik szobájában találta magát.

Lenient
 "Mindezt csak álmodtam" - eszmélt fel, de ahogy balra fordult a tekintetem a véres kard ott feküdt mellette. Lelkét borzongató hideg járta át. "Mi történt?" - s ekkor feleszmélt benne, hogy végre megszabadult attól a lénytõl, aki életét tönkretette és érzéseit, szerelmét megpróbálta elvenni tõle. Lassan, megfontoltan felállt, izmaiban mérhetetlen fáradtságot érzett. Az ablakhoz sétált. Kint már elült a vad, tomboló vihar és ekkor elöntötte szemét a könny és halk zokogásban tört fel lelkébõl a mérhetetlen fájdalom. Könnyei homályába úszott a régi, kedves arc, a ragyogó kedves szemek. "Vajon hol lehet most?" Másik õsellensége karjában, még mindig nem tudva, hogy ki is õ valójában? Hogyan segíthetne? Hogyan szabadulhatna meg ettõl a félelmetes, szívet markoló érzéstõl? Gondolatait tett követte. Kirohant az ajtón és a kocsijába ugrott. Jól ismerte a helyet, ahol kedvese jelenleg élt. Az autója fényszórója bevilágította a környéket. Rátaposott a gázra és õrült sebességgel elindult, hogy megmentse kedvesét ...

Fejében gondolatok cikáztak, az álombéli lány,.. aki Õ volt, de nem ebben a világban. Mintha az az élet is az övé volna.
Zavaros képek idézõdtek fel benne, eszébe jutott a dimenzió kapu és rájött, hogy minden bizonnyal az idõkapu is megnyílt abban a pillanatban mikor az a vakító fény támadt. Így került Õ ebbe a világba, ami majdan egy leszármazottja élete lesz.
Közben tövig nyomta a gázpedált és észre sem vette, hogy az erdõ mellett vezetõ út elkanyarodik. Már csak a fák törzsét látta a fényszórók által megvilágított úton, és a kocsi a göröngyös úton kishíjján felborult. Sophie kapaszkodott a kormányba, és lassítani próbált. Sáros esõvíz csapódott a szélvédõre, alig látott valamit mikor villámlásszerû fény támadt õ pedig egy alagútba hajtott. Ott már teljes erõvel fékezett de nem mûködött semmi, még a fényszórók is kialudtak. A villámlás kék színe beborított mindent, a mûszerfalon kis szikrák játszadoztak és valamilyen ismeretlen erõ hatalmas lendülettel a magasba emelte a kocsit. Alig egy percig tartott az utazás, de a lány majdnem eszméletét vesztette a ránehezedõ nyomástól. Szemhéjait lezárta, ajkait összeszorította és várta a becsapódást. A következõ pillanatban hatalmas dörrenés,.. megfeszített testébe belemart a hideg levegõ és érezte hogy minden izmát átjárja a fagyos szél. Rémülten nyitotta ki szemeit, és görcsösen megszorította a markában lévõ bõrdarabot. A felkelõ nap fénye aranyszínûre festette a sziklák tetejét amik felett elegánsan elsiklott az a hatalmas madár, aminek hátán a lány feküdt. Lent a völgyben kis házakban még békés álmukat aludták az emberek, csak néhány állat legelészett a mezõn. A Fõnix átrepült a hegygerinc felett, az erdõ hatalmas fái jóformán az égig értek, a lány megérinthette leveleiket. Az erdõn túl egy óriási kastély tornyai bontakoztak ki. A középen elhelyezkedõ kupolát csúcsos tornyok vették körül, hatalmas színes ablakai az óriási boltívek felett falat alkottak, ezek alatt kicsinynek tûnt az a vaskapu ami bejáratként szolgált. A Fõnix hatalmas szárnycsapásokkal újra a levegõbe emelkedett és eltünt az erdõ felett. A lány minden erejével nekifeszült a vaskapunak és gyorsan becsusszant a résnyire nyílt kapun. Meglepetten vette tudomásul, hogy az elõcsarnok természetes fényárban úszik és kellemes meleg van. Tekintete a falak mentén a kupolaboltozat díszes freskóin állapodott meg, abban a szédítõ magasságban ahová lépcsõsor vezetett. Hihetetlen látványt nyújtott a nyílt csarnok, körben a falak mellett vezetõ széles fekete márványlépcsõkkel, a falakon megmunkált keretekben a legnagyobb mágusokról készült egész alakos festményekkel. A lépcsõkig egész sor ezüstszínû nemesi páncélok sorakoztak mintegy sorfalat állva, baljukban kardjuk, elõttük óriási pajzs, némelyiknek éppen az a jel volt a közepére vésve, ami Sophie tenyerében is felizzik olykor.
Érezte hogy nincs egyedül és mikor megfordult fekete taláros alakokat pillantott meg. Tüzetesen szemügyre vették, az egyik -akinek egy aranyszínû medál lógott a nyakában-felhúzott szemöldökkel kérdõn nézett rá.
-Te lennél? Már vártunk.. De nem gondoltuk, hogy .. Tudod miért vagy itt? -Sophie értetlen arccal nézett.
-Ma megtudjuk közénk tartozol-e, vagy ellenségünk leszel. Ma vagy 16-éves. Itt az idõ, hogy eldöntsd melyik útra lépsz. A jót választod, vagy a sötét mágia útját. De ismernünk kell az erõd, és neked is tudnod kell kordában tudod-e tartani az indulataid.
Míg a mágus beszélt, a többi taláros észrevétlenül távolodni kezdett egymástól, míg végül körbevették a lányt.
-Próbára fogunk tenni.
-Mit kell tennem? -kérdezte a lány.
-Tudni fogod, csak az ösztöneidre kell hagyatkoznod.
-Mi lesz ha kiállom a próbát?
-Akkor közénk tartozol.
-..és ha nem teljesítem amit..
-Akkor meghalsz!! -közölte a legnyugodtabb magabiztossággal a mágus.
A taláros alak egyetlen ujj mozdulatával, észrevétlenül óriási lendülettel a kapuhoz lökte a lányt.
-Elsõ lecke! Mindig szembõl támadj de észrevétlenül!! -Sophie válaszcsapásra emelte karját és egy -a mágusétól jóval gyengébb -energiamezõt irányított a támadója felé, amit az a pillantásával hárított.
-Második lecke! Mindig légy készen az ellentámadásra.
Még ki sem mondta a mondatot, mikor újabb mágia lépett mûködésbe. A falakon megjelenõ fegyverek sorra megmozdultak és a lány feje felett óriási lendülettel forogni kezdtek. Érc suhogása töltötte be a levegõt, majd ereszkedni kezdtek míg Sophie ruhájába bele nem vágtak. A lány szemeivel követte az éles pengéket, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta az egyik markolatát és két kezében erõsen tartva a láthatatlan ellenségre támadt. A talárosok hátrébb húzódtak ahogy a kis boszorkánylány ügyesen kikerülte a halálos vágásokat .Rengeteg kard, bárd és mindenféle fegyver repült felé, alig bírt eltáncolni elõlük, és eddig még egyiket sem tudta végleg harcképtelenné tenni. Gondolatai megoldást kerestek, közben szert tett még egy fegyverre, de a harctól gyengülõ karjai alig bírták a küzdelmet. Eldobta hát az egyik kardot, ami mozdulatlanul a márványpadlón hevert. Félszemmel látta a mögötte álló páncélosok pajzsait és a következõ mozdulattal megragadta az egyiket. Persze képtelen volt még csak megmozdítani is. Ez egy elpazarolt pillanat volt, aminek következménye egy szablya ejtette seb lett. Nem érzett semmit, csak a kiserkenõ vért látta. A korábban eldobott kard még mindig a földön hevert... -Tehát ez a próba lényege.. mindet meg kell érintenem anélkül, hogy darabokra szaggatnának. -Sophie erõsen koncentrált mindig egyetlen fegyverre, és hosszú idõ elteltével mind a márványpadlón feküdt.
-Harmadik lecke! A legnagyobb káoszban is látnod kell a célod.
A "legyõzõtt" fegyverek újra a levegõben táncoltak még nagyobb erõvel, és gyorsabban mint elõtte. A mágusok minden irányból támadtak rá, a lány teste kiszolgáltatottan hánykolódott hol a kupola magasságáig emelték, hol pedig a falakhoz vágták õt. Úgy érezte szét szakad, közben pedig az elsuhanó kardok mardosták mindenfelõl. -Elég!!! Elmenekülni! -üvöltötte minden idegszála, és a végsõ menedék.. megnyitni a kaput.
-Nem nyílik. Nem mûködik.
Érezte ahogy a rúnák felizzanak tenyerében és elszabadul a varázs. Megállt az idõ, minden mozdulatlanná vált majd elhangzott a megsemmisítõ varázs is. Az összes kard és szablya, tõr és bárd, minden levegõvé vált. A talárosok kiléptek a védõburokból, szinte egyszerre hördültek fel, de az aranymedálos csendre intette õket.
Negyedik lecke... a végsõkig küzdj. Közénk tartozol, eredendõen jó vagy. Ma megkapod a pajzsod, a kardod és a gyûrût is.
De van még mit tanulnod.
A lány zihálva vette a levegõt, minden porcikája sajgott a fájdalomtól, sebei véreztek de arcán a gyõztesnek járó mosoly ült.
Aznap éjjel sebgyógyító varázslatokra pazarolta minden megmaradt energiáját, közben pedig azon a kastélyon járt az esze, ahol az anyját látta meghalni. Tudta, hogy van ideje megkeresni és megölni azt a mágust .Megerõsödik és itt megtanul még sokmindent, hogy aztán küzdelem nélkül ,esélyt sem adva a gyilkosnak végezhessen vele.




Az évek során már vagy száz hasonló helyen járt, és tudta jól miféle lények kerülnek elõ az ilyen nyomorult helyeken. Mocsok és bûz, rothadó tetemek mindenfelé és.. patkányok. Soha nem fogja megszokni ezeket a visszataszító dögöket. -Áú! és még harapnak is . -legszívesebben egy könnyed kis varázslattal végzett volna mindegyikkel, de nem kockáztathatta a küldetést. Lassan haladt a sötétben, alig emelte a lábait nehogy valamiben elessen. -Ha legalább világíthatnék, gyorsabban haladnék. Egy perc alatt végeznék ezekkel a démonokkal, és mehetnék is tovább. De ezek megéreznek mindent, már azt is tudják, hogy itt vagyok. -Néhány lépésnyire szöszmötölést hallott és kezében nyugvó kardját óvatosan maga elé emelte. Még a gondolatai is elcsendesedtek, annyira koncentrált. Ezek a démonok híresen jó rejtõzködõk. Fene sem tudja hogyan tettek szert erre a tudományra, de sok mágus vére szárad már ocsmány mancsaikon. Állítólag képesek heteken keresztül a legzordabb körülmények között is mozdulatlanul várakozni. Na igen, ennyit tesz ha egy faj közel ötszázezer éves. Sophie még csak 22 volt, de az egyik legtehetségesebb mágus hírében állt, aki többször is összemérte erejét más galaxisok legjobbjaival. Ezek a versengések rendszerint a vetélytárs halálával végzõdtek akik nehezen fogadták el, hogy alul maradtak és a küzdelem hevében szó szerint elvesztették a fejüket. A cél most is ugyanaz volt, csendben hagyni hogy a fejük elváljon a nyakuktól. A lány egyre közelebbrõl hallotta a szuszogást, és elõre mosolygott magában. Ez egyszerû lesz. Biztosan egy tapasztalatlan ellenfelet küldtek elé, akirõl tudták jól, hogy kivégzi. Ez is hozzátartozott a taktikájukhoz, így jelezték mennyire lebecsülik. Behunyt szemmel is halál pontosan a nyakra mérte az ütést. A sötétzöld fej úgy hullott a pocsolyába, hogy tulajdonosának egy utolsó nyikkanásra sem maradt ideje. A csatorna itt jobbra vezetett, és helyenként megvilágította a fentrõl beáramló fény. A démonok fészke mélyen a kanálisban volt, és a lány tudta, hogy ezek után már csak ostoba csapdákkal kell majd szembenéznie. Könnyedén lejutott a legalsó szintig és míg leért kitalálta pontosan hogyan is végezzen velük. Ismerte a harcmodorukat, tudta mire számíthat. A vaskaput varázslattal nyitotta ki, felesleges volt már óvatoskodni, a démonok már várták. Ahogy belépett máris támadás érte a feje fölül. Mint valami denevér, fejjel lefelé lógott egy zöldfejû. Villámgyorsasággal kaszabolta le a fejét ennek is- Nevetséges. -Jobbjában kardjával, balkezében tõrét szorongatva berobbant a fészekbe. A látványtól és a szagtól felfordult a gyomra. Látott már könyörtelenül kivégzett, megkínzott áldozatokat, de ez mindent felülmúlt. Eddig is meggyõzõdése volt, hogy ezek állatok, most inkább valamiféle dögöknek titulálta õket. Viszont démont nem látott egyet sem. -Ja, jól álcázzák magukat. Akkor talán leülök és megvárom míg visszajönnek.
Keresett egy talpalatnyi vértõl mentes helyet és letelepedett a kõre. Teltek a percek.. a boszorkánylány pillantásával a tetemeket szemlélte. Alig volt fény a fészekben, de így is észrevette hogy a véres testek helyenként nem épp „természetes” zöld színben enyésznek. Számolni kezdte hányan bújtak meg gyáván és közben azon morfondírozott megvárja-e míg õk támadnak. Hirtelen ötlettõl vezérelve talpra ugrott, végig gázolt a hullákon, és az elsõ útjába akadó démont rongyos ruhájánál megragadva kirántotta a lucskos rohadó masszából. A démonvezér hörögve kapkodott levegõ után, de pillanatnyi zavarodottságán hamar úrrá lett. Elõkerült hatalmas kardja és valami fejszeszerûség is amivel szinte észrevétlenül a lányra súlytott.
Sophie az utolsó pillanatban vette észre a démonvezér kezében suhanó fegyvert. Tett egy kitérõ mozdulatot, de már késõ volt. Hallotta amint az éles fejsze széthasítja vállában a csontot és bár még fájdalmat nem érzett, a sebbõl kitörõ vére forrón ömlött szét testének jobb oldalán. Ellensége rút pofáján diadalittas mosoly terült szét és kivillantak rothadó fogmaradványai. A lány erõtlen kezébõl észrevétlenül hullt ki díszes kardjának markolata, s azonnal felfogta, hogy súlyosan megsérült. A pillanat tört része alatt húzta át baljában lévõ tõrének pengéjét a zöld nyakon, minden erejét összeszedve, hogy jó mélyre hatoljon. A vezér pofájáról a mosolygás helyét riadt döbbenet váltotta fel, és reflexszerûen nyakához kapva mancsait próbálta spriccelõ vérét testében tartani. Sophiet is elöntötte a fájdalom ahogy a legyõzött erejét vesztve összecsuklott, közben a lány vállára zuhant, hogy aztán fuldokolva és hörögve jótékonyan magához szólítsa a halál. Néhány pillanatig nem történt semmi, a rejtõzködõk nem mozdultak. A kis boszorkánylány legszívesebben rögtön nekilátott volna a sebgyógyításhoz, de jelen pillanatban csak egy fájdalomûzõ varázsra futotta az idejébõl.
Mint egy felbolydult méhkas egyszerre törtek elõ a démonharcosok rejtekükbõl, felzavarva azt a többezres patkánysereget akik eddig nyugodtan lakmároztak a talajon rothadó tetemekbõl. A párás, meleg fészekben oszlásnak indult, gáztól felpuffadt holttestek sorra robbantak szét ahogy a hatalmas, kb 120 kg-os démonok talpai alá kerültek. Patkányok sikításai és a feldühödött harcosok átkozódásai visszhangoztak a falakról. Alig egy perc alatt cirka harminc felfegyverzett erõs katona vette körül a sebzett vérzõ lányt. Ilyenkor a vezér, intésével adta ki a parancsot a támadásra de az most valahol a hullatenger legmélyén pihent. Az egész helyzet kezdett nevetségessé válni, ahogy ezek az undorító lények támadásra készen körbe körbe járkáltak a mágus körül, de egyik sem merte átvenni a parancsnok helyét.
Sophie szeretett az ellenségeivel harcolni, többre tartotta ha kardjával és tõrével végezhetett velük. Mágiához, küzdelemben igen ritkán folyamodott. De most itt állt egy csapatnyi vicsorgó dög vele szemben, egyik karja használhatatlan és ráadásul vérzik is ami méginkább ingerli ezeket a primitív démonokat. Mielõtt valamelyik elég bátorságot gyûjtött volna, Sophie ép kezét felemelve jól kivehetõen egy szót írt a levegõbe insuláris írással: Tûz. Aztán egy varázsszót mondott és belépett elõidézett varázsburokba. A fészek levegõje hamarosan melegedni kezdett, iszonyatos pára kelt életre, fojtogatva ellenségeit. A vaskaput már belépésekor erõs varázslattal zárta vissza, elvágva a menekülési útvonalat. A démonok õrjöngve rohangáltak mindenfelé, levegõ után kapkodtak és kardjaikkal a burokot próbálták szétkaszabolni. Végül fuldokolva, görcsökben fetrengve zuhantak bele az általuk megkínzott tetemek közé. A patkányok kínjukban már a plafonra másztak, és minden apró kis repedésen át menekülni próbáltak, de hiába.
A holttestek és az õket körülvevõ enyészet lassan, mintha egy hatalmas kondérban lettek volna, elkezdtek forrni. Késõbb már akkora forróság uralkodott, hogy elpárolgott minden nedvesség, égni kezdtek és az egész kanális a lángok martalékáva vált. A lány nyugodtan nézte ahogy porrá ég körülötte minden és kisebbfajta elégtételt érzett a rágcsálók kínjait látva. Megvárta míg lecsillapodik a tûz tombolása és a leghatásosabb mágiát alkalmazva összeforrasztotta szilánkosra tört csontját. Egykedvûen vette tudomásul, hogy a hegg egy jódarabig látható lesz, de elõbb utóbb ez is eltûnik. Gépies mozdulatokkal mondta ki a tisztítóvarázst, gondolatban már a következõ galaxisban járt, amirõl biztosan tudta, hogy megtalálja azt akit keres.


Az utazás kissé hosszúra sikeredett, idõközben volt néhány katona az átjáróban. <i> -Hihetetlen, hogy ki akartak rabolni. Hol vannak ilyenkor a rendfenntartók? </i>- Sophie körülnézett a réten ahová érkezett. <i> Na ha itt megtalálom… </i> Az arcába csapó jeges szél szétfújta nyitott talárját, érezte a ruhája alá kúszó szaggató hideget ahogy váratlanul birtokba veszi testét és megfeszíti izmait.
Lovak patái dübörögtek az erdõ irányából, földöntúli és emberi hangok kíséretében. Mintha több ezer torokból egyszerre tört volna ki a csatakiáltás, és egy idõben emelték volna kardjaikat halálosztásra.
<i> -Elindulok a fák felé. Ahol harc folyik, nekem ott a helyem. A csatatér mondhatni szokatlan, hát még a harcmodor. Az ellenfelek külömbözõségétõl meg sem lepõdöm. Már megint bomló de még élõ testek feszülnek egymásnak. A fejem felett kifeszített kötél két fa közé, valószínûleg egy ravasz hadvezér ötlete a lovasok megritkítására.- </i> Az élõ halottak serege Alyr Arkhon irányítása alatt törtek elõre, egy teljesen magányos lovassal szemben, aki most lassú ügetésben haladt el a lány elõtt a hátára erõsített hordókkal. <i> -Õ az! ! Hát itt van. </i> Otisz nem figyelt fel a lányra, mögötte Boor király 120 ezres seregével szárnyakra tagolódott és várták a jelet. A kis boszorkány megfeszített íjából süvítve száguldó nyílvesszõ pontosan ért volna célba, ha a ló nem pont akkor kezd vágtázni. Mielõtt a következõt utána küldte volna hatalmas robbanás rázta meg a jégmezõt, majd a következõ pillanatban a mágus teste függõleges irányban véresõvel kísérve az ég felé reppent. Lovának maradványai a közeli fákon találtak maguknak helyet, ellenben a srapnerok által megtizedelt sereggel, akik jelen esetben a mezõn terültek el. <i> -Az elõbb még láttam, ahogy földet ér és kardjának élén megcsillan az elõbújó nap fénye. Állt Alyrral szemben, majd mintha a föld nyelte volna el. . egyszerûen eltûnt. Talán már nem is él. . De ezt biztosan kell tudnom… </i> -Gondolataiba mélyedve fordított hátat a csatamezõnek, átsétálva az észrevétlenül megnyíló idõkapun. Már át is lépett rajta mikor felkapta a fejét és meglátta az elétáruló erdõt ami most dús lombkoronával hajladozott az erõsödõ szélben. <i> Ha a galaxisok között is ilyen gyorsan lehetne utazni mint az idõben…. Hm.. Már mindenhová követtem ,többször is láttam és mégsem .. .Meghalhatott..
A lány tenyerében váratlanul felizzottak a rúnák, de oly égetõen, hogy kiejtette kezébõl az addig benne nyugvó nyílvesszõt. Görcsösen összeszorult markát az elmúló fájdalommal arányosan feszítette szét, végül meglátta a vérzõ rúnát. Ez nem lehet! ! ... A mester azt mondta, ilyen csak akkor fordulhat elõ, ha... saját "Mágus ha saját vérére támad, tenyerébõl elvész a varázslat".
Gondolataitól megszédülve botorkált az erdõ irányába, nem volt képes felfogni a felidézett szavak értelmét. Lábai elgyengültek, egész testében remegett és csak bámulta vérzõ sebét. Az egyik fánál félig eszméletét vesztve lerogyott a fûbe, sokáig csak a kéklõ égre nézett merev tekintettel. Szemeit könnyek öntötték el, végül kitört belõle a fájdalmas zokogás. A fa tetejérõl óvatosan lejjebb merészkedõ kis alak együttérzõn figyelte a lányt. Már akkor látta, mikor a semmibõl a mezõ közepén megjelent. Most lefelé csúszott a fa törzsén, míg meg nem érezte lába alatt a talajt. A kis boszorkánylány, karjait az arca elé téve, összekuporodva feküdt és sírt. A kicsi, durva posztóruháját összébb húzva Sophie lábaihoz telepedett és szótlanul nézte ahogy lassan megnyugszik, végül teljesen elcsendesedik. Néhány perc múlva hangtalanul közelebb húzódott a lányhoz, óvatosan megemelte arca elé tett karját és megállapította, hogy a lány alszik.


Álmában épp a felé rohanó dárdás alak elõl vetõdött a sárba és ahogy az elhaladt mellette, Sophie kinyújtotta jobb lábát. Ebben a pillanatban a lábai elõtt várakozó kicsi a hátára esett, pont bele abba mély verembe, amire fel akarta hívni az alvó lány figyelmét. :)))


Sophie nyitott szemekkel a hátán feküdt. Az égbolton még látszottak a csillagok, de keleten a felkelõ nap, már narancssárgára festette a horizontot. Valahonnan messzirõl mintha hangokat hozna a hajnali szél, de a lány akárhogy is fülelt nem értette mit kántál a hang.
Serkel egész éjjel gyalogolt, már csak az erdõn kellet keresztül vágnia, hogy közelebb jusson uticéljához, aztán tart egy kis pihenõt mielõtt nekiveselkedik a hegynek. Párád fejedelem serege a medence elfoglalását tûzte ki céljául, ahol viszonylag kevesen telepedtek meg. De elõbb még szembe kellett nézni a sarkukban loholó bosszúszomjas népekkel. Egy korábbi, elhúzódó csatározás során a Zincábi Éollal kötöttek szövetséget, s az õ megbízásból, Létezõ és annak néhány ezres lovas vitézei sikeresen letarolták a fél galaxis népeit. Lárbog, serege legyõzése, és országa kirablása felett érzett dühében, bosszúhoz folyamodván felbujtotta Párád aktuális ellenségeit a Sebenyõket akik elüldözték földjükrõl otthagyott népét. Nehezítette Serkel dolgát az a hír is, hogy a területeit féltõ Zincábi Éol cselként használta fel Párád haderejét, azzal a céllal, hogy igazi ellenségének és szövetségesének is meggyengül hatalma.
Serkel, aki a testõrök parancsnoka volt, egy csatában szerzett sérülése végett kapta ezt a rangot. Nagyszerû vitéze volt urának, hûségét bizonyítva a végsõkig kitartott. Mikor egy háborúban során a törzsfõ elesett, Serkel nem hajtott fejet legyõzõik elõtt. Visszatért a fejedelemségbe, és újra csatasorba állt.
A fejedelem, busásan jutalmazta hûségét, megkapta a törzsfõi címet és mivel karjának izmát hasította szét egy dárda, kardforgatásra sokáig nem volt képes. Ezért hát a nemzetségfõ kinevezte õt a „testõrgárda” élére. Törzsfõ lévén rangján aluli feladat lett volna, ha valóban csak a testõrség dolgával bízza meg az uralkodó. De Õ, miközben követségekbe járt, felmérte a „szomszéd” földjét, hadseregének számát és felszereltségét. A háborús években a nemzetségfõ elõkelõ harcostársaként tartották számon, és ha nem kapott külön megbízást, akkor testõrsége volt neki is. Most éppen egyedül, a legnagyobb elõvigyázatossággal fürkészte ki az ellenség állásait, és vitte a hírt a hágón várakozó közel ötszázezer lelket számláló sereg parancsnokainak. Ha odaér, Serkel is felül lovára és elsõként vezeti csatába törzsének vitézeit.
Az erdõ agyagos földjét falevelek borították, s ezen a területen igen sûrûn megbúvó csapdák különös elõvigyázatosságra intették. Serkelel figyelme a négy napos szüntelen gyaloglás eredményeként, már lankadni kezdett. Ezért is akart az erdõn túl megpihenni, hogy aztán nehogy a hegyek között kelljen értelmetlen halált halnia. Egy pillanatig érezte ahogy lépésre elõre lendített lába beleütközik valamibe. Azonnal felfogta, hogy csapdára talált de kikerülni már nem tudta. A kimerültség okozhatta talán, de elvesztette egyensúlyát és hanyattvágódva csúszott a lejtõn lefelé. Azonnal felélénkült és sarkával igyekezett fékezni a zuhanást. A föld túlságosan is fel volt ázva a korábbi esõzések miatt, és csakhamar hatalmas agyaggombócot tolt maga elõtt. -Azok a kurva törpék a hülye csapdáikkal. -Egy bokornak ütközve szerencsétlenül keresztbe fordult, és szó szerint gurulva tette meg a hátralévõ néhányszáz métert. Mire leért a mezõre, teljesen elszédült s a jótékony kiterülés helyett hatalmas zuhanás következett egy mély verembe.
Sophie hallotta amint a fák közül lecsörtet valami, azt gondolta talán egy vaddisznó riadt menekülését hallja. Azonnal talpra ugrott, s megdöbbenve látta, amint teljes harci díszben egy ember gurul lefelé, majd hirtelen eltûnik a semmibe. A verem mélyérõl egy vékony hang fájdalmasan felüvöltött, amit egy reszelõs mély hang káromkodása kísért. A lány néhány másodpercig felhúzott szemöldökkel nézett a hangok irányába, majd komótosan a verem széléhez sétált. Odalentrõl a kicsi félelemtõl ittas hangján rimánkodott Serkel folyamatos fenyegetõzéseire reagálva. Néhány percig csak a „csatazaj” hallatszott, késõbb a vitéz már a kiszabadulást tervezgette. A vaksötétségben tapogatózva keresgéltek valamit, ami segítségükre lehet a kijutásban. Találtak is néhány botot, amit Serkel a verem oldalába ütött és elkezdett felmászni. A kicsi siránkozva ugrált a rögtönzött kapaszkodókig, de nem érte el. Közben a másik folyamatosan üvöltözött vele, átkozta a törpe felmenõit és egyben egész nemzetségét.
A kis boszorkány persze könnyedén kiszabadíthatta volna õket, ehelyett azonban elindult a közeli forráshoz. Szerencséjére az ébredõ természet kegyes volt vele, s útjába vezérelt egy fiatal õzet. A mágus mozdulatlanságba dermedt, megvárta míg az állat lenyugszik, tegezébõl kihúzott egy nyílvesszõt, íjának húrjába illesztette majd a legalkalmasabb pillanatban útjára engedte. A nyílvesszõ szélsebesen suhant a hajnali párában, halálos pontossággal az állat mellkasába fúródva.
A nyársra tûzött hús már javában sült, mikor a harcos kezei megjelentek a verem szélén kapaszkodó után kutatva.

A lány kezében megcsillant a kard éle ahogy a magasba emelte, és újra a veremhez sétált. Leguggolt a szélére és a kapaszkodó kezektõl nem messze a földbe szúrta. A fegyver rezegve állapodott meg az alatta megbúvó kövön, Serkel pedig épp akkor lódította elõrébb kezét, ügyesen megmarkolva az elhagyott pengét. Érezte a tûszúrásnyi fájdalmat és azt követõ forróságot is, de a szabadulás utáni vágy akkora volt benne, hogy azt sem bánta volna, ha elveszíti ujjait. Nem volt szerencséje, kapaszkodója nemes egyszerûséggel kifordult a földbõl, Õ pedig úgy zuhant vissza a verem aljára, mint egy zsák búza. Az alatta kapaszkodó törpe szemöldöke felszakadt, orrából dõlt a vér amikor a nehéz csizmák az arcába rúgtak. Szívós kis lény volt, erõsen markolta a veremben keresztbe álló faágat és akkor sem engedte volna el, ha néhány sötét elf akarná magát a felszínre küzdeni rajta keresztül. Perceken át kapart a verem oldalán lábaival, mikor végül megunta és egy varázslatot elmormolva a füvön termett.
-Harcedzett katona,.. de nehéz mint a dög! -a sötét lyuk fölé állva üvöltözött tovább -Soha nem jutsz ki onnan! ! Megalázom magam és titeket szolgállak,.. hát normális vagyok én? -dühösen a mélységbe köpött egyet és apró lábain, sántítva a lány felé indult.
-Ó nagy varázsló, ó nagy harcos, légy üdvözölve!- ezt a mondatot már széles mosollyal mondta, de szeme ravaszul megcsillant. Elkapta a lány kezét , és vezérekre jellemzõ magabiztossággal megcsókolta. Sophie összeszûkült szemekkel figyelte a válláig érõ törpe produkcióját, de nem húzódott el tõle. Az pedig, nem érezvén ellenállást a földre húzta a lányt, közben õ is leült.
-Hát ezt felesleges volt. Állva vagy akkora mint én ülve:)
-Ó, ne becsülj le gyönyörûségem -közben kihívóan kacsintott egyet. A „gyönyörûség „arcán a megrökönyödés jelei látszottak, és zsigerbõl tört ki belõle a kérdés.
-Mi a francot akarsz tõlem te eszement?
-No mit gondolsz? -kérdezte vigyorogva a törpe, de ahogy a lány arcára nézett. . - reméltem ha kedves vagyok, legalább a sebeimet ellátod.
-Jaa, a sebeid. Azt el. Meg a bajodat is ha még egyszer ilyen szemtelenül méregetsz.


Már a Hold is az égen járt, mikor a törpe közölte hogy neki dolga van és elmegy. A tûz is kialudni készült.. -Veled megyek egy darabig, szerzek még éjszakára fát –mondta határozottan Sophie.
-Én a helyedben nem mennék. Illetve én mennék, merthogy az én utam amúgy is az erdõn át vezet, de neked nem javaslom.
-Ugyan miért nem? Azt hiszed nem láttam még fenevadakat?
-Fenevadakat, lehet. Hallottam már rólad, tudom ki vagy és hogy mire vagy képes. De az erdõben nem csak fenevadak vannak. Rablók tanyáznak mindenfelé és.. egy ilyen védtelen lány. -újra mosoly terült el az arcán-de ha akarod veled maradok:))
-Több félnivalóm van tõled mint a rablóktól. Menj csak nyugodtan, nem kell féltened elbánok bárkivel.
-.. és ha a vitéz kimászna éjjel, és esetleg meg akarna ölni? -akadékoskodott, tovább vigyorogva. -Vagy még rosszabb… a hegy alatt barlangrendszer húzódik, ott élnek Choor seregei. Élõ halottak, sötét elfek. Sokan, nagyon sokan jönnek egyszerre, és nem kímélnek ám.
-Nagy ez az erdõ. -fordult hátra a lány. -Én pedig éber vagyok.
-Bemenekülnél a biztos halál elõl az erdõbe, ahol legalább ugyanakkora esélyed van elpusztulni mint itt. Vajon hogyan sikerült megélned annyi évet, hogy ilyen magasra nõlj. . -enyhe gúny bújt meg hangjában. -Ahonnan én jövök, az ilyen tapasztalatlan zöldfülûek még a konyhában sertepertélnek, és csak gyakorolni járnak a bátyjaikkal. -Sophie szeme megcsillant a dühtõl. -Te szemtelen kis szarházi! Takarodj a dolgodra amíg engedem! ! -De hogy szavainak nyomatékot adjon egy energia hullámot lökött a kicsi felé. Az észrevette a támadást, és hihetetlen gyorsasággal ugrott el az útjából. . a semmi útjából. A törpe felröhögött, de olyan hangosan, hogy talán még Serkel is meghallotta a verem alján.

 -Ejha, máááágus.. csak nem elhagyott a varázserõd? -a nevetéstõl kicsordultak a könnyei is. Sophie rémülten vette tudomásul, hogy valóban nem képes mágiát alkalmazni.
-Átmeneti zavar. -odalépett a törpéhez és ököllel úgy arcon vágta, hogy az rögtön hanyatt vágódott és vagy három bukfencet vetett.

 –Na, lóduljjá dolgodra.
A törpe feltápászkodott és durcásan szedegette posztó ruhájára ragadt bogáncsokat. Közben félhangosan morgott magában.. -Ha nem félnék attól, hogy egyszer visszatér a varázserõd.. nem lennék kíméletes…… -Ahogy a mondatot kimondta, még látta felfelé repülõ lábait, de rögtön érezte is ahogy háta a földnek csapódik. -Hát ne légy kíméletes! Mágia nélkül is végzek veled! - A kisember rövid ideig levegõ után kapkodva terült el a földön, vérének édeskés ízével a szájában. Elõször oldalára fordult, majd kezeit maga alá téve négykézlábra tornászta magát csak így tudott talpra állni. Enyhén imbolyogva de szó nélkül megindult az erdõ irányába, és csakhamar el is nyelte õt a sötétség.


Sophie mélyen aludt az éjszakai levegõn, csak vékony talárja óvta a hidegtõl. A tábortûzbõl megmaradt parázs idõnként felizzott mikor a hideg szél belekapott, és kiragadva néhány kis szikrát a közeli erdõ felé fújta. A föld alatt és az erdõben ébredezni kezdtek a sötét és rossz szándékú lények, akik a napfény és a meleg elõl vezérük parancsára mélyen, a sötétségben éltek.
A mindent eldöntõ háború már rég a levegõben lógott. Sõt.., talán már a kezdet kezdetén is világos volt, hogy egyszer eljön a végsõ leszámolás napja, amikor végérvényesen megszûnik a pusztítás, rosszabb esetben pont az kezdõdik el és veszi át az uralmat. Többezer éves készülõdés elõzte meg, közben erõt fitogtató kis csatározásokkal amik egyik félnek sem okoztak mérhetõ veszteséget. Az ostoba emberek pedig, akik minden lény közül a leghasznavehetetlenebbnek tûntek, szépen kinõtték a rájuk szánt szerepet. Elszaporodtak és benépesítették még a környezõ galaxisokat is. Önálló akarattal és gondolattal felvértezve mára bizony komoly szövetségesre lehetett bennük lelni.

A törpe az erdõn át észak felé vette az irányt, ezzel lerövidítve a hazafelé vezetõ utat. Már jócskán a sûrûben járt mikor morgást hallott a háta mögül. Átfutott rajta a hideg rémület, és azonnal menedéket keresett. Kicsi termetének köszönhetõen sokszor talált is magának rejteket egy - egy korhadásnak indult fa odvában. Most viszont vak sötétség volt, még a holdfénye sem hatolt át a lombkoronákon ráadást a hangból arra következtetett, hogy egy jó szaglású lény jár a közelben. Lépteit felgyorsította, ennek köszönhetõen –és persze az ijedtségnek -izzadni kezdett. A feltámadó szél is a közeledõnek kedvezett és ezzel a törp nagyon is tisztában volt. - Tudnom kellene miféle ellenséggel van dolgom. -Hirtelen ötlettõl vezérelve elkezdett cikk cakkban futni, hátha elveszíti a szagát üldözõje, közben azon rimánkodott magában, nehogy megsérüljön, vagy belesétáljon valamelyik csapdába amit Õ állított fel. Nem volt szerencséje. A sötétségben késõn vette észre az elõtte álló fatörzset, és mikor irányt változtatott teljes lendülettel nekiszaladt. Szédülni kezdett, de állva maradt.. egyhelyben. Pedig most az idõ és a mozgás lehetett volna egyetlen esélye a menekülésre. Mikor enyhülni kezdett a szédülés érezte csak meg, hogy hatalmas égetõ púp nõ ki homloka közepén. Ujjaival végigsimított rajta, és újra szédülni kezdett. Nem merte megrázni enyhén deformálódott fejét, mert tapasztalatból tudta, hogy tompa fájdalom öntené el, az pedig tartósabb mint a szédülés. Átölelte a fa törzsét és minden erejével igyekezett elérni az alsó ágat. Az ijedtsége nagyszerû hajtóerõnek bizonyult, mert egyetlen ugrással markában érezte a gyantától ragacsos kérget. Rövid lábaival kapkodott felfelé, míg végül át tudta kulcsolni rajta lábszárát. Hallotta ahogy a hang közeledik, érezte ahogy fejébe tóduló vérétõl halántéka lükteteni kezd és önmagát is meglepõ tornamutatvánnyal hasból felhúzta magát. Innentõl már mint valami mókus, fürgén mászott a legfelsõ ágak közé, míg a Hold rá nem mosolygott. Szíve dobbanásait saját fülében hallotta, hangos zúgással kísérve és tudta, hogy itt már biztonságban van. Magában hálát adott az ének, hogy nem tudta meg ki is követte a szagát. Kissé lenyugodva a külvilág zajai is eljutottak füléhez, már csend honolt odalent. Akár el is indulhatott volna lefelé, de inkább nem kockáztatott. Az is lehet, hogy itt van még az a valami, esetleg több valami is, talán egymásra vadásztak és õ csak elterelte az egyik figyelmét. Megfogadta, hogy soha többé nem megy éjjel ismeretlen ösvényen. Fegyvere sincs, de ha odalent az egy agyszívó volt, akkor aztán mindegy mit hurcol az oldalán.


Mikor újra kinyitotta a szemét, a keleti égbolton vékony narancssárga szín jelezte a közeledõ hajnalt. Már derengeni kezdett és iszonyat hideg volt. Valószínûleg az ébresztette fel álmából, hogy posztó ruhája nem bizonyult kellõen melegnek. -Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar beköszönt az õsz. -Még perceken át ült a faágon reszketve a hidegtõl. Csak akkor kezdett lemászni, mikor már úgy vélte, hogy biztonságos odalent. Még beléhasított a gondolat félúton, hogy csendben kell maradnia, biztos ami biztos. Alighogy az avarba lépett hallotta a két érces hangot. Szorosan a nedves törzshöz simult, és teljes mozdulatlanságban hallgatta a párbeszédet.
- Az erdõ szélén látták. Biztos, hogy ott is maradt mert tábortûz égett mellette. -a lény hegyes füle kissé hátrafelé mozdult, ahogy a mocorgást meghallotta.
-Mit kezdjünk vele? Csak. .
-Halkabban.. -súgta a másik
-. . csak egy ember.. Nem is ember. Csak egy nõ:))
-Elvisszük a tanyára. -suttogta a másik -A fõnök biztos örülne neki, állítólag szép kis teremtés.- széles vigyor terült szét rút képén, amibõl a másik rögtön megértette mire gondol.
-Na menjünk!- kiáltotta ahogy a torkán kifért, mire az erdõ megelevenedett.
A törpe ha lehetett hát még kisebbre húzta magát össze, és kihasználva a hirtelen támadt zûrzavart egy nagy halom elszáradt falevéllel igyekezett magát álcázni. A vonuló Goblinok ezerszer rátapostak, egyesek kõnek vélték és mikor véletlen megbotlottak benne, dühösen még jókorát bele is rúgtak. A kicsi, fogait összeszorítva kuporgott magában azon imádkozva, hogy észre ne vegyék.
A Goblin egyébként gyáva népség, amolyan elfajzott tolvaj aki nem riad vissza ha ártatlan vért kell kioltani. De nem egyedül. Ahol egyetlenegy is feltûnik, ott biztos hogy kisvártatva tömegesével kerülnek elõ.
A csapat elvonultával a törpe sárosan, remegõ kezekkel seperte le az arcára ragadt nedves leveleket.
-A lányért mennek, a „nagy „mágusért” az erdõ szélére. Ha szerencséje van, már az éjjel odébb állt. Ha meg nem, .. hát akkor a Goblinok vezérének lesz átmeneti hálótársa. Meg is érdemli. Miatta maradtam olyan sokáig a mezõn, és miatta tértem le a biztonságos ösvényrõl. A verés miatt különösképpen.
-Még mindig reszketve elindult a fák alatt. Bár hirtelen fogalma sem volt merre jár, de azt tudta, hogy abba az irányba nem megy amerre a Goblinok indultak. Rövidesen a folyóhoz ért, egy ismerõs útra, és sikerült magát a helyes irányba tájolni. Megfogadta magában, hogy soha többé nem tesz meg egy lépést sem páncélja és kardja nélkül.
A hidat már messzirõl látta, fáklyás számszeríjászok védték éjjel nappal a rossz szándékú betolakodók ellen. Sokáig nem értette miért ég a fáklya nappal is, de aztán egy alkalommal mikor az Orkok háborút indítottak Anamúr védõi ellen, rögtön megkapta rá a választ. Az égõ nyílvesszõk felperzseltek mindent amibe csak belefúródott hegyük ,s ha a hatalmas testû ellenséget nem lehetett visszaszorítani a hídról, akkor az íjászok könyörtelenül felégették azt.
Már egészen közel járt , mikor a semmibõl elõkerültek a trollok és az erdõbe vették az irányt. Nem számítottak túl nagy ellenségnek, velük egy egyszerû varázslattal is meg lehetett szabadulni. Ennek ellenére a kicsi hasra vágta magát és érdeklõdve hallgatta mirõl beszélgetnek.
-. . ezt a Goblinok suttogták még mikor az erdõben jártam. Ha követjük a nyomaikat, megtaláljuk a harcost is. -magas hangja sikított a szélben, közben hallani lehetett a szájából szerteszét fröccsenõ nyál cuppanását.
-Ha csak az az egy van a veremben, felesleges odamennünk. A Goblinok nem fognak osztozni velünk. -mondta erre egy másik.
-Ó, Te ostoba! Gondolod, hogy egyedül indult csatába? Az hírvivõ lesz. A sereg is ott bújik meg valahol. Remélhetõleg nem túl messze, mert nem akarok a hágóra menni fagyott húsért:)) -ezt már a harmadik tette hozzá. Várakozással teli kéjes kacajuk hasított a levegõbe, amit az erdõ sötétje nyelt el.
Össze kell hívnom a parancsnokokat, és szólni a klánvezéreknek. Õk talán tudják mit kell tenni. Végülis az emberekkel õk léptek szövetségre, nem pedig Choor… Hm, de mire beindul a gépezet, addigra a lány a Goblinok fogságába esik, vagy a trollok zabálják fel. A vitéz serege most nem számít, mert azokat meg kell találniuk a trolloknak is. Ha pedig meg is találják õket, akkor sem valószínû, hogy túl sok áldozatot tudnak majd szedni. Csak a hasuk tömik tele, de egy jó lakomáért képesek meghalni is.
A hídig futva tette meg az utat, közben jelezte az íjászoknak, hogy nem ellenség közeledik, különben kérdés nélkül lenyilazzák. Leugrott a barlang szájához, végig rohant a mások számára útvesztõnek tûnõ labirintuson és saját kis fészkéhez érve felkapta páncélját. Üldözött vadként indult a föld alatt
úton az erdõ széléig. Az utolsó métereket már kúszva tette meg az egyre jobban keskenyedõ vájatban. Mikor a felszínre ért gondolkodás nélkül kúszott a rögtönzött táborhely felé és örömmel nyugtázta, hogy nem elõzték meg. A lány a hátán fekve aludt, feje búbjáig bebugyolálta magát de így is megremegett mikor talárja alá kúszott az idõnként feltámadó szél. A törpe óvatosan a lány szájára tette kezét és anélkül, hogy hozzá szólt volna, megrázta a vállát. Sophie egybõl felébredt és reflexbõl derekához erõsített övébe nyúlt, amibõl tõrét húzta ki szélsebesen. A kicsi jól ismerte már ezt a mozdulatsort, az Õ övében is megbújt az elmaradhatatlan kis fegyver. Tudta jól, hogy mi következik. Gyorsan elrántotta kezét a lányról és rögtön vagy fél méterre gurult tõle.
-Csak én vagyok -súgta fojtott hangon –Meg ne szólalj, mert felhívod ránk a figyelmüket.
-a lány értetlenül nézett a törpe arcába, de nem szólt semmit. Érezte oka van annak, hogy a kicsi visszamerészkedett azok után ami történt.
-Gyere, el kell bújnunk. -folytatta, és fejével egy bokor irányába biccentett. Anamúr két teremtménye szégyenszemre a sáros földön kúszott menedéket keresve. Mikor a kiszemelt helyre értek, a törpe felemelte a bokor alá ügyesen elrejtett csapóajtót. Intett a lánynak, hogy õ menjen elsõnek, majd visszacsukta. Kicsi viaszgyertya lángja pislákolt a szûk helyiségben, és valahonnan friss levegõ áramlott be.
-Mi történt? -kérdezte Sophie.
-Elõször egy agyszívó, aztán a Goblinok végül a folyóparton a trollok. Gyorsan terjednek a hírek ha néhány idegen vetõdik a rengetegbe. -Röviden elmesélte mit hallott. A lány türelmesen végighallgatta majd megszólalt.
-Sophie vagyok. -a kicsi megdöbbent arckifejezése elárulta mennyire nem érti a lányt. A mágus halkan felnevetett. -Na, és téged hogy hívnak?
-Ez a legnagyobb gondod? -csattant fel a törp.
-Hát, tudnom kell a megmentõm nevét. -Mosolya megenyhítette a másikat, és megjátszott haraggal mondta ki saját nevét.
-Buster.. Busternek hívnak. -Szorosan egymás mellett ültek, mozdulni nem igazán lehetett. A gyenge fénynél tanulmányozni kezdte Buster arcát. Most vette csak észre, hogy milyen fiatal. Úgy 30 évesnek gondolta. Az arca ugyan sáros volt, de éles tekintete tapasztalatságról és bölcsességrõl árulkodott.
-Most mit bámulsz? -förmedt rá udvariatlanul.
-Azon gondolkodom mennyi idõs lehetsz.


-Fiatalnak tûnsz de ismertem már néhány varázslótörpöt, akiknek arcán nemigazán látszott megélt éveik száma, mégis igen tisztes korban jártak már. Te hány éves vagy? -kérdezte újra.
-Én is ismertem már néhány mágust, akiknek arcán már szarkalábak mélyültek. Hajszálaik helyenként már ezüstösödõ színbe csaptak át, mégis nagyon ifjak voltak-hozzám képest. -Tette hozzá gondolatban.
-Tehát a fel nem tett kérdés, hogy én mennyi idõs vagyok? -még mindig mosolygott. Buster elmerengett a fiatal arcon, sebek helyét fürkészte de egyet sem látott. Egy tündöklõ szépség tekintete pásztázta, olyan amilyet sajátjai között nem nagyon látni.
-Nem kérdezem. Alig vagy 20 éves! -mondta ki határozottan.
-Idén leszek 23-sejtette, hogy Buster nevetségesen fiatalnak találja majd, és hogy a kora alapján fogja levonni következtetéseit. De tévedett. Mikor a férfi újra megszólalt, hangjában a legkevésbé sem volt nyoma gúnynak.
-Hát a Te fajtádban ez már felnõtt kornak számít. Igen tehetséges lehetsz ha már ilyen nagyszerû mágus hírében állsz. -fáradtan lesütötte szempilláit, görnyedt hátát a falnak támasztotta.
-Én már 950 éves vagyok:) -nagyot sóhajtott, és folytatta
-Az én fajtámban ez annyit jelent, hogy megéltem életem egyharmadát. Majdnem egyidõsek vagyunk.
-mielõtt folytathatta volna gondolatmenetét érezte, hogy a lány görcsösen összerándul mellette.
-Fáj valamid? Megsebesültél? -kérdezte együtt érzõn. A lány, válasz helyett kinyitotta mindkét tenyerét, de Buster csak a vérzõ sebeket látta. Mellvértje alá nyúlt és egy tiszta textildarabot húzott elõ. Kétfelé szakította és a lány kezére tette.
-Nem mondtad, hogy vérzel. -Tette hozzá szemrehányóan.
-Nemsoká elmúlik. Azt hiszem. -Válaszolta határozatlanul. Buster finoman érintette meg a lány kezét és óvatosan felitatta a vért. Nem akart még több fájdalmat okozni.
-Lássam milyen mély a seb.
Mikor meglátta a kirajzolódó rúnákat meglepetten nézett Sophie szemeibe.
-Rúnáid vannak! Csak a legnagyobb varázslóknak vannak ilyen jeleik.
-Igen. Gyermekkorom óta ott vannak, és mostanában néha véreznek is.
-Tudod mit jelentenek? -Buster hangja megremegett a felismeréstõl.
-Rúnák.A mesterem azt mondta ,hogy ezek a jelek olyanok mint a térkép. Vigyáznom kell rájuk és arra is ,hogy mit csinálok mert ha magával ragadna a gonoszság, akkor akár el is veszíthetem õket.
Buster közelebb emelte a fényhez Sophie kezét, és mutatta.
-Ez itt. Ami olyan mint a jobbra nyíló kacsacsõr, az a „Kenaz”.  Azt jelenti, hogy van benned
bölcsesség. Éleselméjû vagy, kreatív és ügyesen megoldod a gondjai. Ez a rúna segít neked abban , hogy legyen célod az életed során és hogy nyitott légy mindenre.
Az pedig, ami olyan mint egy lehajló „F” -betû. Ez az „Ansuz”. Azt jelenti, hogy született vezetõ vagy. Megvan benned a képesség a tisztánlátásra, és mivel közel állsz az istenekhez a Sámán hatalma is benned rejlik. Igazságra és testi –lelki egyensúlyra törekszel de nincs benned kellõ együttérzés. Túl „magasról” nézed a világot. Ahhoz, hogy igazán nagy vezetõvé válj, szükséged van érzelmi kapcsolatra is.
-A következõ rúnát látva Buster elmosolyodott, de folytatta.
-Ez a rúnád, az amelyik mostanában gyakran vérzik. Az a két vonal egymással szemben. -Mutatott rá.
-Az egyik valamivel rövidebb mint a másik, és a tetején egy harmadik vonal köti össze õket. Látod? Az az „Uruz”. Azért vérzik, mert most erõsödik benned az életerõ. Ahogy varasodik, egyre élesebben látszik majd. Elõbújik belõled a tudattalan, zabolázhatatlan õsi szenvedély. De segít növelni az akaratod, tapasztalataid révén egyre jobb „vadász” leszel:) Számomra azt is jelenti, hogy még érintetlen vagy, de már ismered a szerelem érzését. -Sophie fülig pirult Buster szókimondásán és hirtelen összezárta a tenyerét.
-Hé, ne szégyelld el magad:) -Minden hátsó szándék nélkül ölelte át a lány vállait, álla alá tette ujját, kissé felemelte Sophie fejét és szeretõ pillantással nézett a ragyogó szemekbe.
-Nagyon szép vagy. -Közelebb húzódott hozzá és finoman megcsókolta az arcán.


Rövid idõ múlva fentrõl egyre hangosabban szûrõdtek be a hangok. Eleinte csak a Goblinok csatakiáltása hallatszott. Úgy özönlöttek ki az erdõbõl, mint valami lávafolyam a kitörõ vulkánból. Rengetegen lehettek, mert lépteik dübörgését még a rejtekhelyen is érezni lehetett. Üvöltöztek egymással, hallhatóan a lányt keresték és mivel nem találták, egymást szidva szétszéledtek mindenfelé. A nagy keresgélés közben megérkeztek a trollok is, legalább annyian voltak mint a Goblinok. A két faj vezérének összeakadt a pillantása, ahogyan egy területre „tévedtek” egy idõben. A troll vezér akkor is észrevette volna a Goblinok célzott kutatását, ha épp nem tudja, hogy nem csak egy rögtönzött hajnali táborhely felállítását tervezték a mezõn. Istaar , a troll klán vezetõje megállásra intette a mögötte szép számmal felvonultatott fajtársait. Ha a Goblin vezér azonnal támadna -ami szinte kizárt, hisz nem ismerhette a klán létszámát-akkor legalább a védekezésre legyen idejük.
De a Goblinok parancsnokának eszébe nem jutott támadni. Felnézett a hajnali égboltra és megállapította, hogy bár ködös és hûvös az idõ, valószínûleg egy-két óra múlva már sütni fog a nap. Ugyan nem sok ésszel áldotta meg õt a teremtõje, ennek ellenére hamar számot vetett a rendelkezésére álló idõvel, és kürtjét szájához emelve visszavonulót fújt. Tudta jól, ha a felkelõ nap nyílt területen találja õket akkor nem sok esélyük lesz a túlélésre.
Istaar tudta mit jelez a kürt hangja, megnyugodva eresztette karmos mancsát lábai mellé és türelmesen megvárta míg a vetélytárs felszívódik.
-Õk nem azt keresték amiért mi jöttünk-szólt a mellette állóhoz.
-Bármiért is jöttek, nem találták meg. -válaszolta a másik.
-Eltaposnak minden nyomot -folytatta Istaar. -Így mi sem találjuk meg a vitézt.
-Meg kell találnunk. A seregem éhezik, és én beígértem nekik a nagy lakomát. Ha csalódniuk kell, mi leszünk feláldozva az Orkoknak.
Istaar szemén ijedtség futott át. Erre eddig nem is gondolt. Óvatosan háta mögé pillantott, nyelt egy nagyot és elhatározta, hogy bármilyen nyomot is találnak, annak mindenképp a végére járnak. Ha nem is vezet semmire a kutakodás, legalább elfoglalja vele klánja indulatait. Mikor újra megszólalt, hangjában nyoma sem volt az iménti félelemnek.
-Nem rontjuk tovább a helyzetet. A fák mellett szétszóródunk és lépésenként vizsgáljuk át a terepet. A Goblinok lábnyomait felismerjük, minden más nyom mellé egy zöld ágat szúrunk le. Tudni fogjuk merre ment a lány. Ha a vitéz vele volt, azt is látni fogjuk.
Sophie és Buster is hallották a visszarendelõ kürtszót és a hirtelen támadt csendben még a lélegzetüket is visszafojtották.
-Elmentek. Nekünk is indulni kellene. -szólt a lány. Valamivel nyugodtabb volt mint néhány perce, de még mindig gyorsabban vert a szíve.
-Még nem! Biztosan tudnunk kell, hogy senki sem les ránk. Ha innen kimászunk nincs hová menekülnünk.
Eltelt már vagy negyed óra, de semmi mozgást nem hallottak. A kis boszorkány most elõször érezte magát teljesen kiszolgáltatottnak. Fél szemmel Buster határozottságot tükrözõ arcába pillantott, és eltûnõdött a hirtelen rátörõ érzésen. Utálta ezt. Úgy érezte, hogy nem ura saját sorsának, nem tõle függ a dolgok alakulása hanem valaki mástól akinek nem tud parancsolni. Rendes körülmények között most felpattanna , kinyitná a csapóajtót és nem törõdve a mellette ülõvel kimenne a szabad ég alá.
Most valamiért mégis inkább a helyén maradt. Talán az elvesztett varázsereje miatt vagy mert belátta, hogy valóban a vesztébe rohanna ha kimenne. -Vagy mert bízom benne-. Buster is ránézett ebben a pillanatban, s a lány hirtelen nem is tudta, hogy kimondta-e a mondatot vagy gondolataiban maradt. Zavartan nézett vissza, amit a másik aggodalomként azonosított és megnyugtatólag magához vonta.
-Nyugalom. -mondta halkan -Kijutunk innen.
Istaar végigpásztázta a földön mindenfelé beszúrt zöld ágacskákat. Körbejárta a mezõt néhányszor, majd megállt a verem mellett. Azon tûnõdött, hogyan tovább. Ha lent van a vitéz, fel kell õt hozni. De. Ez egy verem. Valószínûleg nem hiába van itt. Valakik itt járnak fel a felszínre. Nem túl valószínû, hogy törpök lennének, mert ahhoz túl nagy és mély. Ha Orkok laknak lent- és a verem mérete leginkább erre utal -akkor bizony én is a vesztembe rohanok. Ha most nem is ölnek meg , éjjel az erdõben biztos, hogy elkapnak és az egész klánnal együtt kivégeznek. Abban is biztos vagyok, hogy az Orkok tudnak arról, hogy valaki van a veremben. Ha még él a vitéz az annak köszönhetõ, hogy az Orkok vezérének –rosszabb esetben egyenesen Choornak -valami célja van vele.
A nap már az ég közepén járt és kíméletlenül égette a troll csupasz bõrét. Hiába, mégiscsak a sötétség teremtménye volt. Végül nem bírta tovább és úgy döntött visszahúzódik az erdõ szélére.
Órák múlva tért csak vissza, akkor, amikor már a nap lemenõben volt.
Sétálni kezdett a verem és a tábortûz maradványi között. Lehajolt az egyik fölbe szúrt ághoz, nézte egy darabig, majd intett a másik klán vezetõjének. Szemével követte a nyomokat egészen a közeli borókabokorig. Amikor újra felállt, már társa is melléért.
-A nyomok ide vezetnek és nem folytatódnak egyik irányba sem. -A másik vezér leguggolt és õ is tüzetesen vizsgálgatni kezdte a két különbözõ nyomot. Az egyik valamivel kisebb volt mint a másik és mélyebbre is nyomódott a földben.
A párbeszédet a rejtõzködõk is jól hallották.
Buster érezte ahogy hirtelen meginduló vére végigzubog ereiben. A leleplezettek tekintetével nézett a lányra, aki csak egyetlen szót tudott szólni.
-Megtaláltak.

A másik klán parancsnokának reszelõs hangja közelebbrõl jött mint az elõbb Istaaré.
-Itt bújtak el a föld alatt. Vagy itt másztak be a barlangba.
-Ennyire közel lenne egymáshoz a törpék és az Orkok barlangja? -kérdezte hitetlenkedve Istaar.
-Hát, keressük meg a csapóajtót és meglátjuk.

Buster rémülten kapta elõ zsebébõl a rövid bõrláncot.Remegő kezekkel szétbontotta a csomót és az öt átfúrt kék kis kavicsból lehúzott egyet. A hatodik a barlang falában van. A gyertyafény végleg kihunyt és Sophie suttogva kérdezte.
-Mit csinálsz?
De magyarázatra nem volt idõ.
-Kapaszkodj belém amilyen erõsen csak bírsz. Csukd be a szemed és el ne engedj bámi történjen is.
Bár a kis boszorkány elképzelni sem tudta mi fog történni, de azért a férfi hóna alatt átnyúlva a vállaiba kapaszkodott. A következõ pillanatban akkora erõvel rántotta hátra valami, hogy úgy érezte kitörik a nyaka.
Végtelen fülsiketítõ csend támadt és amikor újra kinyitotta szemeit, a sötétségen kívül semmit sem látott. Másodperceken át fuldoklott. Egyszerre akart levegõt venni és nyelni is. Mire kialakult a helyes sorrend, halk zúgás támadt a fülében és tenyere víztõl síkos falat érintett. Fojtott, párás levegõ vette körül és egybõl rájött, hogy már nem a szûk rejtekben van.
-Jól vagy? -a sistergõ zúgáson át Buster hangját hallotta.
-A nyakam fáj. -hangzott a sötétségbõl a válasz. -Miféle varázslat volt ez?
-Árnyékút.
Nem látta ugyan a férfi arcát, de hangján hallotta, hogy mosolyog.
-Azt hittem a galaxisok közötti utazáson kívül nincs rosszabb. Tévedtem!
-Mondtam, hogy kijutunk:) Gyere, menjünk tovább. - Tapogatózva közeledett a lányhoz. Mikor elérte, megfogta a kezét és óvatosan ülõ helyzetbe húzta.
-Még a hátam is. Azt hittem kiszakad a gerincem. -Buster Sophie mellé térdelt, jobb karjával megtámasztotta a hátát, balkezével a vállát tartotta. A lány feje mellkasához simult, álla allatt érezte a
puha hajfürtök cirógatását. Kellemes borzongás futott végig testén, mikor megérezte Sophie simogató kezét gerince fölött átsuhanni. Piciny tenyere vállán állapodott meg, és a mozdulat fájdalmától rögtön bele is markolt az ívben elterülõ csuklyásizomba.
-Pár percig még pihenhetsz. -súgta -Nem vagyunk messze a papok barlangjától. Ott majd lesz idõd jól kialudnod magad.
-Buster, menj csak tovább egyedül. Miattam ne kerülj újabb veszélybe. -hangja megbicsaklott, könnyei sós folyóként simítottak végig arcán. Úgy bújt a férfihez, mint egy megszelidült kóborló cica.
A törpe egycsapásra óriásnak tûnt ahogy karjaiba emelte az erõtlen nõi testet és határozott léptekkel elindult a barlang kijárata felé. Úgy ismerte a helyet, hogy a vaksötétségben is képes volt kikerülni a lábai elõtt heverõ köveket.


-Megsértett és Te mégis visszamentél érte. Mi jött rád?- A harcospap hangja nyugodt volt annak ellenére is, hogy haragudott a klánvezérre amiért a lányt odavitte.
-Nem tudom. –hangzott az õszinte válasz. Buster aki klánvezetõként megszokta társaitól az alázatos tiszteletadást, most úgy állt a pap elõtt mintha az legalábbis valami isten lenne.
Fejét lehorgasztotta s most jómaga is elgondolkodott a feltett kérdésen. Nem igazán jellemzõ ez a törpék népére. Az eredeti „forgatókönyv” szerint, ha egy törpét megsértenek, akkor az bizony nem felejti el. De ha megsegítik, egy életre hû barátra lelnek benne. Ha a törpék hosszú életkorát nézzük, rögtön egyértelmûvé válik, hogy jobb velük jóban lenni.
-A lány megsértett; még meg is alázott. Mikor útnak indultam úgy terveztem, hogy visszajövök és egy darabig nem megyek az erdõbe. De mikor meghallottam mit terveznek a trollok és a Goblinok. . –fejét felemelte és egyenesen a pap szemébe nézett. –Féltem, hogy baja esik.
-Megbûvölt? –hangjában hitetlenség bújkált.
-Nem! Azaz, . . Nem varázslattal. Akkor már nem is volt neki.
-Most már van?
-Nem tudom.
-Hm, 1800 év alatt sokmindent láttam már, de törp és ember. . Még sosem keveredett.
-Õ nem csak egy egyszerû ember aki a varázslat hatalmával bír. –Fejét félig elfordítva az alvó lányra pillantott. -Odin rúnáit láttam a kezében.
Az öreg kissé hegyes szemöldöke a homlokára futott, most lepõdött meg igazán.
-Menj Te is és pihend ki magad. Természetesen meggyógyítjuk õt, aztán útjára engedjük.
-Köszönöm. –Hála érzõdött hangjában, nem is akarta titkolni. Mosollyal arcán indult meg saját kis fészke felé, de még mielõtt indult volna visszanézett Sophira. Magában azt kívánta, bár csak sokáig tartana a gyógyulás.
A pap elkapta Buster szemvillanását, de benne csak egy kérdés merült fel. –Mi lesz ebbõl?

Egy hét múlva a varázsitaloknak és a papok imáinak köszöngetõen, Sophie már újra lábra tudott állni.
Bustert ki nem lehetett küldeni mellõle, még a vadászatra sem ment el. Éjjel nappal a lány körül tett vett, gondoskodott róla és ha úgy vélte biztonságos az erdõ, kimentek sétálni. Közben sokat beszélgettek, volt is mirõl. A lányban kezdett kialakulni valami furcsa érzés. Egyre jobban várta, hogy reggelente megjelenjen a férfi a szokásos friss erdei virágokkal a kezében:) A papok aggódva figyelték a kialakuló érzelmeket, és igyekeztek mindent megtenni, hogy a törpöt távol tudhassák a mágustól. Rossz elõjelek gyülekeztek. Buster klánja, vezérük gyakori eltünedezése miatt hanyatlani kezdett. A nemzetség, vezetõ nélkül félni kezdett, és többször felkeresték bölcseiket kérdéseikkel. Rövidesen a klánvezér is belátta, hogy cselekednie kell - bár fájó szívvel- de úgy döntött kevesebb idõt tölt a lánynál. Voltak napok mikor egyáltalán nem jött. Sophiban minden alkalommal egyre nagyobb volt a várakozás, és egyre nagyobb örömet érzett ha újra láthatta a törpöt.
. . És eljött ez a nap is. Mosolyogva átnyújtotta ajándékát a lánynak, még tett is valami vicces megjegyzést de Sophie látta a szemében megbúvó bánatot. Végül gondterhelt arccal mágusa mellé telepedett és szomorúan búcsúzkodni kezdett.
-Holnap csatába indulok és nem tudom mikor térek vissza. Azt gondolom, Te addigra már nem leszel itt.
-Sophie tekintete mindent elárult. Elõször úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak, hatalmas gombócot érzett a torkában; majd lassan, ahogy a kimondott szavakat hallgatta, érezte a rátelepedõ magányt.
Eszébe jutottak a szülei, hogy elmentek és magára hagyták; Mark, akit egykor szeretett de az inkább a gonoszságot választotta; és megannyi barát, akikkel együtt nõtt fel de mindegyik a maga útját kezdte járni és elfelejtették õt.
-Lelépsz Te is. –végtelen szomorúság lett rajta úrrá. –Persze, tudom visszajössz. Hányszor hallottam már.
-Ha hiszel bennem, én sosem hagylak magadra.
Hinni. . benned. . Sokszor még magamban sem.
De ahogy Buster szemeibe nézett, szinte elszégyellte magát a nyilvánvaló õszinteségtõl. Hogyan is kételkedhetett a szavaiban; olyasvalakiéban akinek ennyire egyértelmû az adott szó betartása.
Két tenyere közé fogta a férfi arcát, hüvelyk ujjaival a szemöldökétõl az álláig végigsimította, hozzáhajolt és pille könnyû csókot lehelt ajkaira.

Beljebb húzódott az ágyában, helyet hagyva a férfinak is. Finoman összeölelkeztek, és suttogó hangon beszélgetni kezdtek. Buster, bal kezével a lány arcát cirógatta, a hajába túrt és a varázslatos távoli hegyekről mesélt neki. A lány néha felnézett, ilyenkor a férfi orra hegyét a lányéhoz nyomta finoman, vagy adott egy csókot az ajkaira. A hátát simogatta és még szorosabban ölelte. Kézfejével és az ujjai külső felével végig simította az arcát, adott egy puszit a homlokára, az arcára többet is, a lehunyt szemére felhőcsókot. Az ajkait finoman az ajkaihoz érintette és adott egy csókot az alsó ajkára. Bal kezével a fenekét simogatta, majd egy kicsit maga felé nyomta. A lány is végigsimította ajkaival a férfiét, nyelve hegyével lágyan követte ajkának vonalát, csípőjét a férfiéhez szorította. Buster csak egy pillanatra érezte meg a lány forró nedves nyelvét, csókkal zárta a viszonzó ajkat. Lágyan elmosolyodott és megremegett az érzéstől, ahogy testük egymásnak feszült. Csókjaik egyre szenvedélyesebbekké és követelőzőbbekké válltak. A férfi egész éjjel ébren feküdt, kedvese lélegzetvételét hallgatta, simogatta vállán nyugvó fejét, és életében most először igazán boldognak érezte magát. Kár, hogy hajnalban csatába indul seregével, és ki tudja mikor tér vissza. A sereg napkeltekor indult útnak, ezzel is elejét véve egy váratlan támadásnak. A csata helyét már előre meghatározták. -Helyzeti előnyünk lesz, mi fel tudunk készülni az ütközetre. -Siitak, az egyik csapatvezér, nagyszerű harcos volt, sok háborút élt már túl, ahol kellő tapasztalatot szerzett. Nem először néz majd szembe a hegyek barlangjainak sötétjében rejtező elfekkel. Úgy határozták meg az útvonalat, hogy a törpék barlangrendszere felett vonulnak, így a sötétség beálltával visszahúzódhatnak biztonságos szálláshelyre. Kizárólag azok a harcosok maradnak éjszaka is a felszínen, akik a tárnametszőket őrzik majd. Ez nagyban megkönnyítette a sereg dolgát, ahogy haladtak előre, úgy csatlakoztak egymáshoz a klánok. Ha Siitak megéri, nagyon jó vezetője lesz klánjának. A tengerszoros kétnapi járásra volt az elsők közt induló klánoknak, és csak néhány órányira az utoljára csatlakozóknak. Ha időben odaérnek, akkor a seregnek napnyugtáig lesz ideje elhelyezkedni és talán még pihenni is tudnak a támadás előtt. Az biztosra vehető volt, hogy az első éjjel még nem kell tartani az ellenségtől. Az sötételf hírnökök a megérkezésük hajnalán visszavonulnak a napfény elől, és éjjel lopakodnak utánuk, mint ahogy tették az elmúlt két éjszaka is. Buster alig szólt az út során, gondolatai egyre csak a lány felé jártak. -Rosszul is alakulhat sorsod, ha nem tudod kordában tartani az érzelmeid. - az őszhajú fővarázsló észrevétlenül termett mögötte, és úgy nézett a szemébe mintha ki akarná fürkészni a harcos gondolatait. -Ha nem változik a helyzet a csata megkezdése előtt, a saját védelmedben felejtés varázst kell felszabadítanom. Már szóra nyitotta ajkait, de mikor balra fordult, a varázslót sehol sem látta. - Nem teheti meg velem. Semmit sem őrizhettem meg tőle, csak az emlékét. Mikor hazamegyek, Ő már messze jár, és sosem látom többet. Talán jobb is így. Nem szabadna engedni, hogy ennyire érezzem a hiányát. Valóban könnyen előfordulhat, hogy az életemmel fizetek érte. Bizonyára hamar elfelejt majd és néhány év múlva már a nevemre sem emlékszik.- Lehajtott fejjel ment tovább az embertömegben, képzeletében újra és újra lejátszódott azoknak a hónapoknak az eseményei, mikor megismerte a lányt. Mosolyt csalt arcára az első találkozás pillanata, így utólag hihetetlennek tűntek mostani érzései. Mire elérkezett a második nap hajnala, megnyugodott. Dél körül érték el céljukat, és a sereg nekilátott a lőállások és sáncok építéséhez. Mikor Buster körbepillantott, megállapította, hogy igaza volt Siitknak. Ennél nagyszerűbb helyet nem is találhattak volna az összecsapásra. Észak felé a hatalmas derelingquo pusztaság, ameddig a szem ellát. Keleten a törp birodalom végét jelentő Lapis - hegység húzódott áthatolhatatlan égbenyúló fehér csúcsaival. Nyugatról a végtelen PleagNeut - tenger, onnan sem érheti őket váratlan támadás. Délfelől pedig a SilvFem erdő, amely irányból ők is jöttek, és ahonnan a sötételfek is támadnak majd. A klán vezetők és a parancsnokok, a sebtében felépített jurtában gyűltek össze megbeszélni az ütközet menetét, harcosaik elhelyezkedését, és mindent, amiről csak a megérkezést követően lehetett dönteni. Sophie összeszedte hátizsákjába az út során használatos dolgait. Nem volt sem túl nagy, sem túl nehéz. Nem úgy, mint gyors ütemben kalapáló szíve. Szeretett itt élni. Megszokta a barlangot, a törpöket, és Be kellett ismernie, Bustert is szerette. Nagyon is… Túlságosan is. És most, mikor Buster már nincs itt, Ő Pedig útra készen áll, olyan ürességet érzett magában, amilyet még soha. Kilépett a kivájt üregből, és a folyóson a kijárat felé indult. Szinte mindenki elment, csak a nők és gyerekek sikító hangjait verte vissza Néha a nedves fal. -Hova mész? Lányok nem mehetnek ki az erdőbe. -Nekem mennem kell, én nem tartozom közétek. - leguggolt az alig térdéig érő kicsiny törpe elé, és óvatosan megsimogatta a kerek kis arcocskát. - Buster keresni fog! -Tudja, hogy nem leszek itt mire vissza jön. - De háború van! A kislány riadt szemekkel tekintett rá. .. mintha tudná, mi történik azzal aki ilyenkor elhagyja a barlang biztonságát. Persze az is lehet, hogy tényleg tudja. A törpök lassabban nőnek fel. Gyermeknek tűnnek, mint az ember fajtájából való gyermek, holott, Ez a kislány is, már legalább 80-100 éves volt. Sok mindent láthatott már.. - A Lapis - hegység lábainál lesz a csata. - Búcsúzóul megfogta Sophie kezét, majd elfutott. A barlangból kilépve, megállt egy pillanatra. Alig nézett körül. Felesleges is lett volna, elképzelése sem volt arról, merre induljon. Egymást követték lábai és csak haladt egyre beljebb a sötét rengeteg belseje felé. Az éjszaka köpenye hirtelen terítette be a sereget. Szinte észre sem vették a rengeteg tenni való elvégzése közben, hogy rájuk sötétedett. Hatalmas tábortüzeket gyújtottak a tábor és a csatatér körül. Bár mindenki holt fáradtnak érezte magát, azért készen álltak az ütközetre. A klánvezérek megszervezték az éjszakai őrséget, és jurtáikba vonultak. A főpapok összeszűkült szemekkel, láthatóan feszült idegekkel járkáltak a tábor körül. Busternek is feltűnt, és hirtelen rossz előérzete támadt. Oka van annak, ha a legnagyobb mágusaik 'így' járnak közöttük. Egy darabig csak figyelte őket, aztán Ő is érezte.. Varázslat van a levegőben. Sötét mágiának estek áldozatul.. méghozzá az egész sereg. Hatalmas lendülettel indult a főpapok felé, de léptei egyre erőtlenebbekké váltak. Végül elmosódott a szeme előtt minden, elterült a földön és álomba szenderült. Sophie kétnapi gyaloglás után, pirkadatra ért el az erdő szélére. Nem messze a Derelingquo pusztaságtól lépett ki az erdőből, a domb tetejéről már a csatamezőre lehet látni. Képzeletében már a rögtönzött táborban járt, látta amint a győztes törpök szorgalmasan szekereikre pakolják hatalmas fegyvereiket. De ami szeme elé tárult, az minden volt, csak az nem, amire számított. Messziről is jól lehetett látni az elvonuló óriáspókok hátán ülő sötételfeket. Maguk mögött halált és pusztulást hagyva, rombadőlt tárnametszők, véres húscafatok kísérték útjukon, hosszú kilométereken át. Egyetlen apró kis test sem mozdult. Lassan elindult a pusztaság irányába. Ahogy közeledett, egyre élesedett szeme előtt a látvány. Gyomra összeszűkült, szíve hevesebben kezdett verni, és úrrá lett rajta a félelem. Agyában zsongani kezdtek a gondolatok, ezer és ezer emlék cikázott át rajta az ismerős arcokra pillantva. Szúrások nyomai a testeken, mellkastól vagy tarkótól lefelé felhasítva. Kifordult beleik és a nyakukból szétfröccsenő vér szagára már összegyűltek a keselyűk, és egy csapatba verődve széttárt szárnyakkal csaptak össze egy - egy 'falatért'. Remegő kezekkel fordította hátukra a tetemeket, arcukban egyetlen arcot keresve. Több ezren hevertek mindenfelé, már- már összeolvadtak gondolatában a véres tekintetek. Sophie azt hitte, ha megtalálná Őt, már akkor sem ismerné fel. Meg kellett pihennie egy időre. Leült hát egy közepes méretű kőre, behúnyta szemeit, és megpróbálta felidézni a kedves arcot. Percekbe telt, mire kitisztultak gondolatai, eltűntek az üveges szempárok, és vonásról - vonásra kirajzolódott előtte a férfi arca. Szívét melengette annak a mosolynak az emléke.. az érintést felidézve keze megremegett, önkéntelenül is simogató mozdulatot írt le a levegőben, de nem érezte ujjai alatt a kusza hajszálakat. Szemeit lassan kinyitotta, mély levegőt vett és folytatta a kutatást. A napfény lassan a hegyek mögé bújt, aranyló sugara fátyollal takarta a tengernyi holttestet. A lány már teljesen kimerült, és mielőtt besötétedett volna, fáklyáról is gondoskodnia kellett. Lehajolt a földön heverő vastag faágért, megmarkolta és felemelte. A földet pásztázó napsugár fényében egy villanásra lett figyelmes. Apró kis villanás.. lehajolt újra lassan , és várta a fényt. Mikor szeméhez ért, fejét elfordította, és meglátta a csillogás forrását. Beléhasított a felismerés. Ez csak egy gyűrű, vagy egy medál csillogása lehet. Ilyen ékszereik pedig csak a vezéreknek és a varázslóknak van. Lassan lépkedett a test irányába, érezte ahogy hideg és meleg egymás után cikázik át testén, minden lépéssel közelebb került, egyre biztosabban érezte, hogy megtalálta. Gondolataiban ezer imát és fohászt mormolt el, nem is tudta miért… Talán, hogy mégse Ő legyen az, vagy ha igen, hát legyen benne még élet. Mire elérte, szemei megteltek könnyeivel. Azonnal ráismert, végigfutott rajta félelmétől a rázkódás. Ahogy a testre pillantott, hirtelen megszédült és egyszerre érezte szemein keresztül az arcába tóduló hideg és meleg áramlatot. Egész testén végigfutott a borzongás. A merev tekintet a lány szemébe fúródott. Mint egy arculcsapás…, gyomra is hirtelen görcsbe rándult, szédült, elborították az emlékek, végül összegörnyedve zuhant a férfi mellé. -Nem lehet, hogy nincs tovább!- elhaló hangját még inkább tompította, hogy Buster mellkasára hajtotta a fejét. Két kezében fogta a férfi kezeit, egyszerre simogatta végig karjait a válláig. Ujjai a nyakára simultak, belecsusszantak a vízszintesen húzódó mély sebbe... Kis híján lefejezte egy éles penge. Tenyere égni kezdett. Szeme elé emelte és vérző rúnáját bámulta. Az 'Uruz' kezdett vérezni, és láthatóan mélyült a seb. Buster nyakából kezére ragadt vércsomóra ráfolyt a rúnából kiserkent vére. Váratlanul óriási lökéshullámot érzett, és megindult alattuk a talaj. Sophie karja a férfi tarkója alá csúszott, fejét az arcához szorította, még így is védelmet keresve az élettelen test ölelésében. Érezte, ahogy testük megemelkedik, lepillantva fénysugár folyamok haladtak a szélrózsa minden irányába. Helyenként párhuzamosan futottak, majd szélesedtek a vonalak, végül szétváltak és újabbak jelentek meg. Mintha kilométereket haladtak volna így, és mindenhol az a lüktető, egyszer sem ismétlődő mintázat. Mintha ködből bontakozna ki zölddé vált minden, enyhe kékbe nyúlva, és szeme előtt egy villámlásnyi idő alatt közvetlen közelről látta a tengerpart mellett húzódó domboldalt. Felsikoltott, de semmit nem tudott tenni a becsapódás ellen. Hirtelen lezárta szemhéjait és érezte amint a férfi teste az övével együtt zuhanni kezd. Nem tudta hogyan kerültek a domb fölé, de a tetején landoltak. A lány még mindig a férfi nyakába kapaszkodott, s mikor felnézett a vállai felett, a kéklő tengerre esett a pillantása. Óvatosan elhúzta a karját Buster vállai alól és felállt. A derelingquo felől fájdalmas sírás hangjait hozta a szél. Lepillantva szemei kicsit összeszűkültek, odalent mint felbolydult hangyaboly jártak a barlangból előbújt törpék. A sokaságban senki sem kereste egymást, azzal a biztos tudattal kutattak, hogy szeretteik végleg odavesztek. Egyre többen jöttek elő, másodpercenként hangzott fel újra az utolsó szó, amivel kedvesüket harcba engedték: 'Szeretlek'. Órák múlva már csak a zokogást lehetett hallani. Sírásuk fölszabadította a tengert, hatalmas hullámok közeledtek a part felé, szinte égig értek. Késő lett volna menekülni, egy pillanat alatt átcsapott a domb felett, habzó tajtékkal elöntve a harcmezőt. Élőkkel és holtakkal együtt mosta el az aljas ütközet ragacsos vérét, letarolva az erdő széli fákat, elöntve a barlangjáratot, semmit sem hagyva maga után. A dombtetőt váratlanul ellepő víz a lány tüdejébe áramlott. Olyan hirtelen történt minden, hogy még egy utolsó levegővételre sem volt ideje. Fuldokolva kapkodott jobb karjával a sós tengerben, baljával még mindig Buster vállába kapaszkodva. Egyre szédítőbb érzés lett rajta úrrá, már két kezével próbált a felszínre törni. Buster keze lassan elvált az övétől és a mélységbe merült. Sophie teste őrült rángatózásba kezdett, izmai megfeszültek, önkéntelenül is nyelni kezdte a vizet, mintha abból akarna levegőhöz jutni. Fejét hátracsapta, gerince görcsösen kiegyenesedett, ujjai szétnyíltak… Hirtelen jött zsibbasztó nyugalomban ernyedt el teste, átadva magát a fulladásnak. Utolsó felvillanó gondolata mosolyt csalt arcára.. Újra együtt lehet majd szerelmével. Az égből sugárzó napfény utat tört magának a víz alá. A lány testét feldobta a tengerkék takaró tetejére, majd az örvénylés újra a sötétségbe húzta. Kinyíltak szemei mikor lába a talajhoz ért, lassan visszanyerte eszméletét és meglepetten vette tudomásul, hogy nincs szüksége levegőre. A törpök barlangjának bejárata felé úszott, majd még mélyebbre az üregbe. Nem tudta, hogy miért, de karjai ütemes tempóban vitték egyre beljebb. Végül elérte a már jól ismert folyosót, ahol hosszú lábadozása során oly sokszor sétált. Azon már nem is csodálkozott, hogy a falakon lévő olajlámpások annak ellenére égve maradtak, hogy a víz elöntötte az egész barlangot. Az üregbe úszva megpillantotta a lebegő apró szekrénykét, abban tartotta kevés holmiját míg itt élt. Kihúzta az egyik fiókot, mintha valami irányította volna mozdulatait. Apró kék kövek lapultak az alján. Megmarkolta őket és kifelé úszott. Erős szorítást érzett mindkét csuklóján és hogy testét átjárja a parti homok melege. Szinte rögtön erős köhögés tört fel belőle, érezte, ahogy száján át víz folyik a nyakára és tüdeje megtelik levegővel. Kinyitotta egyik szemét, de csak elmosódott magas árnyat látott. Szabaddá vált kézfejével reflexszerűen szemeit kezdte dörzsölni. Az erős fényben csak hunyorogni tudott, hasára fordult de közben hallotta a suhogást és a távolodó lépteket. Mikor újra kinyitotta szemeit, már nagyjából élesen látta az alakot. Egy férfi volt, vállán fekete talár, oldalán hosszú kard, hátán lévő tegezéből nyílvesszők tollai álltak ki. Nem járt még túl messze és ahogy válla fölött a lányra tekintett, apró kis mosoly játszott szája szélén. Sophie szédülve próbálta két lábra küzdeni magát, szólni próbált, de csak köhögni tudott. Egyszerre nyilalt belé az imént átélt élmény és a felismerés. Otisz nyugodtan fordított hátat a parton hagyott lánynak. Sem fegyvere, sem varázsereje nem volt. Neki semmiképp sem árthatott. Még utoljára visszanézett rá mosolyogva, majd folytatta útját. Magában mulatságosnak találta a helyzetet. Megmenti esküdt ellenségét, aki bizonyára idegrohamot kap majd, ha rájön ki is Ő. Mióta jár a nyomában. Még az időkapun át is követte, mégsem tudta megölni, pedig akkor még ereje is, fegyvere is volt. Sophie szédülve ugyan, de két lábra állt. Minden egyes levegővételnél erős fájdalom járta át mellkasát. Nézett a távolodó alak után és furcsa érzés lett rajta úrrá. Nem érezte már idegennek, épp ellenkezőleg. Mintha ismerné rég óta, egy villanásnyi időre feltört a 'hozzá tartozás' érzése is, de a lány azonnal el is nyomta magában. Bizonyára Buster elvesztése miatti fájdalma tehet arról, hogy felerősödött benne a 'tartozni valakihez' utáni vágyakozása. Apja arca jelent meg lelki szemei előtt és beléhasított a gondolat, hogy mennyire szenvedhet mióta neki nyoma veszett. -Haza kellene menni. Megnyugodni. - mondta ki hangosan gondolatát. -Hm, haza.. hol is van az? Hol van az a hely ahová ha megérkezem elmúlnak a zavaros érzéseim, kitisztulnak a gondolataim és szeretet vesz körül? Hol van az én otthonom? Ha 'apám' nem vesz magához, most hol kellene lennem? .. és aki megválaszolhatná a kérdéseim, az imént sétált el a parti homok csendjében. - észrevétlenül hullott ki ujjai közül az egyik kavics, lábfejére zuhanva. Zavart pillantással nézte a kék kis ásványt, most eszmélt rá igazán, nem csak álmodta a víz alatti utazást. Lassan hajolt le érte, közben érezte a megmaradt néhány darabot is markában. Kinyitotta tenyerét és a szökevényt is közéjük tette. Ezeknek segítségével menekültek ki a föld alatti üregből a trollok elől. Busteré volt. Miért adta most neki? Ez valamiféle üzenet Tőle. Valahová el akarja vezetni Őt. Hány darabnak is kell lennie? Lázasan számolgatni kezdte, mennyit is látott a férfi nyakán a bőrláncra fűzve. Öt darab volt. De itt most négy van. A többinek azokon a helyeken kell lennie, ahol Buster mutatni akar valamit. Ez valahogy úgy működik, hogy az egyik ásványt egy fal résébe kell illeszteni. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Igen ám, de arra is emlékezett a lány, hogy az árnyékúton átutazni fizikailag nagyon megterhelő. Mondhatni határozottan fájdalmas. Könnyen végzetes sérülést is szerezhet magának, pedig már most sincs épp jól. Hirtelen elhatározással megindult a part mentén, épp abba az irányba, mely felé Otisz is ment. Egy órai gyaloglás után, még mindig csak a tengert és a homokot látta. Néha egy-egy lábnyomot is, amit az előtte járó hagyott maga után. Ez valamelyest megnyugtatta és biztosította arról is, hogy bizonyára eljut majd egy lakott helyre, ahol megpihenhet. Jócskán sötétedett már, mikor egy dűne tetejére ért. Lepillantva megkönnyebbülten állapította meg, hogy csupán félórányira lehet tőle a város. Bár iszonyatosan fáradt volt, felgyorsította lépteit, hogy hamarabb oda érjen. Még felvillant agyában a gondolat, hogy itt megtalálja majd Otiszt is és talán meg is ölheti, vagy .. bármi történhet, mert már abban sem volt biztos, hogy végezni akar vele. -Ehh, mit tett velem Buster iránti szerelmem… Megszelídített, vagy mi. Átformált, már meghallgatnék és válaszokat keresnék ahelyett, hogy előbb a pengém az ütőérnek szorítanám, s csak aztán kérdeznék. A szerelem sebezhetővé tesz, ha nem vigyázok magamra, még meg is ölhet. - időközben elérte a városkaput, elcsigázottan vetett a kapuban álló őrök elé néhány tallért. Bizonytalanul indult a főtér felé, templom tornya magasodott a házak fölött és ha nem talál szállást, végső esetben a parókián még meghúzhatja magát. Na persze csak akkor, ha nem botlik bele valami szent életű 'gonoszlátó' apácába, mint anno Noun városban. Hú, micsoda üvöltözést rendezett a rendház főnöknő. Egyre azt kiabálta '-Boszorkány! Boszorkány!' - inkvizítor elé akarta citálni,.. szerencsére már elég öreg volt ahhoz, hogy mindenki kicsit bolondnak tartsa. Ennek ellenére a lány odébb állt, biztos, ami biztos. Az utca jobb oldalán oszlopokkal díszített, mára már megszürkült, fából épült ház állt, egy a sok közül, szinte mind egyforma volt. Rajta egy méretes tábla, 'Cella' felírat adta az átutazó tudtára, hogy kiadó szobákkal rendelkezik. Az ajtó nyitva állt, a lány belépett és mosolygó női arcra esett a pillantása. Akadozó nyelvvel kért magának szobát, legyintéssel válaszolva az 'utcára néző ablakkal kéri?' feltett kérdésre. A nő leakasztotta az egyik kulcsot és elindult Sophie előtt a nyikorgó falépcsőkön. Időközben még tudatta a lánnyal, hogy hol fürödhet meg ha akar és hogy főznek is ha enni óhajt. A lány semmit sem akart, csak bezárni maga mögött az ajtót és aludni. Késő éjjel, elfojtott suttogásra ébredt. Kinyitotta szemeit és lélegzetét vissza fojtva figyelni kezdte a párbeszédet. -.. nála voltak, biztosan. Láttam, mikor letette a pultra. -a mosolygó fogadósnő hangjára ismert. - … na de… az, hogy sötét színűk volt, az kevés, nem biztos, hogy azok vannak nála.- reszelős férfihang folytatta a beszélgetést. - …. akkor előrébb jutnánk az időben, ..sőt, más helyekre is és ha menekülnünk kell.. csak hipp- hopp.. érted már? - magyarázott tovább. -Akkor hozom a kulcsot. Lopakodj be hozzá és keresd meg. -újra a fogadósnő hangja hallatszott, visszafogott lelkesedéssel beszélt. - .. és ha felébred?... - a férfi hangja kissé bizonytalanul csengett. - Elvágod a torkát! Egyedül van, senki sem tudja honnan jött, hová tart, senki nem keresi majd. Nem értett minden szót, de a mondat foszlányokból rájött, hogy Buster kavicsait akarják megszerezni. Felkelt az ágyból és meggyőződött arról, hogy a zárban hagyta a kulcsot. A félhomályban is eligazodott a szobában és hogy biztos lehessen a dolgában, az ajtó elé vonszolta a nehéz komódot. Aztán az ablak elé lépett és kihúzta a falba illesztett keretből az ablakkeretet támasztó csavart. Hatalmas csattanással vágódott egymásnak a két léc, amit a korábban kiszedett támasztó csavarral középen zárt össze. Nyugodtan feküdt vissza bérelt ágyába, hálótársául maga mellé véve kardjánál is hosszabb kétélű szablyáját. Ez az egyetlen fegyvere volt, amitől sosem vált meg. Jobb lábához erősítve rejtette el az ellenség szeme elől, így sosem maradt védtelen. Egy ideig még várakozott, hátha mégis megpróbálkoznak szobájába osonni, de a fáradtság és az elmúlt időszakban történtek annyira kimerítették, hogy rövidesen elaludt. Ajkaira meleg ujjak tapadtak és zárták el a szavak útját. Ijedt zavarodottsággal pillantott feje fölé és azonnal fegyvere után kutatott. Nem volt mellette. Megpróbálta lefejteni szájáról a férfi kezét és őrült ficánkolásba kezdett, de csak annyit ért el vele, hogy egész testével ránehezedett fogva tartója. Szemeibe nézett és pillantással jelezte, hogy a lány figyeljen. Addigra már Sophie is meghallotta az ajtó felől érkező zörejeket és elcsitult. Lazult az ujjak szorítása és kicsit megemelkedett a férfi mellkasa is. Világosodott már az ég alja. Az ablakon beáramló szürkéskék fény végig simított Otisz arcán. A lány, fürkészőn nézte az alig néhány centire lévő szempárt, ajkainak vonalát a ránctalan arcon. Melegség öntötte el szívét. Ujjai a mágus kézfejére csúsztak és lassan lehúzta a száját takaró kezet. Az ajtó előtt álló betolakodó valószínűleg megunta a próbálkozást, már semmi zaj nem jött abból az irányból. A férfi időközben felült és a lányt figyelte, amint az a magasba emeli és szelíd mozdulattal szétnyitja ökölbe zárt kézfejét. Rápillant, majd a sajátját is kiegyenesíti és mindkettejük tenyerét Otisz felé fordítja. Érdeklődve nézett az elé tartott kézre, szemei kikerekedtek a látványtól, arcára kiültek átsuhanó érzései. Megszólalni sem tudott, felváltva nézett a lányra és annak rúnáira. Percek teltek így el, mikor a mágus felegyenesedett és az ajtó felé indult. Könnyed mozdulattal húzta el előle a komódot és lenyomta a kilincset. Tétovázva nézett vissza, végül csak annyit mondott. '- Találkozunk még.' Közvetlen indulás után érezte, hogy valaki követi. Ahogy kilépett a fogadóból a gyengén megvilágított utcára, mintha hátában érezné a pillantását. Időnként vissza, visszanézett de az éj sötétje nem neki kedvezett. Sietősre fogta léptei ritmusát és elindult a sikátor irányába, amit még néhány napja fedezett fel. Két ház között hosszú, szűk rés. Ha sokan járnak az éj leple alatt az utcán, akkor sem tűnik fel senkinek, hogy hová húzódott be. Korábban már tüzetesebben is szemügyre vette, megnézte a falakban rejlő mélyedéseket, valamelyikbe be tudja majd illeszteni az apró kavicsot anélkül, hogy később bárki más megtalálná. Sötét köpenyébe burkolózott és fejére húzta a csuklyát. Ahogy közeledett a kiszemelt házhoz, gyomrában gócot érzett. Egyedül kell az árnyékútra lépnie. Felmerült benne a kérdés, hogy hova kerül majd ha oda ér. Csak reménykedett abban, hogy Buster egy barlangba, de legalábbis egy tágas hely falába illesztette annak a kékségnek a párját, ahová most Ő is eljut. Már csak néhány lépésre volt a sikátortól, mikor újra maga mögé nézett, követi-e még az a valaki. Gyanús alakok bőven éltek ezen a helyen, de egyik sem látszott veszélyesnek. Szorosra fogta széltől megrebbenő talárját és hirtelen fordulattal belépett a sikátorba. Gyors léptekkel igyekezett a közepe felé, szemével a falra rajzolt jelzést kereste. Fehér kréta porral jelölte meg az indulás helyét. Mikor észrevette megállt előtte és lehúzta csuklójára tekert bőrláncát. Enyhén remegő kézzel csúsztatta le róla a kék ásványt, hüvelyk és mutató ujja közé fogta és magasba emelte a kezét. Néhány másodpercre behunyta szemeit, mély lélegzetet vett és beillesztette a fal repedésébe. A szemből érkező lökéshullámmal egy időben érezte meg a derekát és vállát hátulról átszorító karokat. Feje a mögötte álló mellkasához feszült, két kézzel kapaszkodott bele az őt ölelőbe, így léptek rá az árnyék útra. A fülsüketítő csend úgy hatott, mintha nagyon magas hangon egy sípot fújna valaki és Sophie úgy érezte, menten beszakad a dobhártyája. A következő pillanatban már a poros földön hevert, hátán a vele utazó testét érezte és mindketten fuldoklottak. A férfi legördült a lányról így mindketten több levegőt reméltek. Rövidesen elmúlt a roham és lélegzetvételük kezdett ritmusossá válni. Otisz feltérdelt, szédülve, rekedtes hangon próbált beszélni. - Mi az ördög volt ez?- kezével tarkóját dörzsölgette, valószínűleg az energia hullám rá is úgy hatott, mint a lányra első utazása alkalmával. - Árnyékút.- Sophie elhaló suttogása jelezte, hogy őt is megviselték a történtek. - A törpök mágikus ásványainak segítségével lehet így gyorsan dimenzió és időkaput nyitni egyszerre. - rövid időre elhallgatott, míg mellében enyhülni kezdett a fájdalom. - Ha ez a törpöké, akkor te hogy vagy képes használni? - Ember kezében csak úgy működik, ha azt egy törp önként neki ajándékozza. - folytatta a lány a beszédet. -.. ha a fogadóban aznap éjjel megszerzik, semmire sem jutottak volna vele. Otisz felegyenesedett és az előtte elterülő erdőt szemrevételezte. -Miért akartál ide jönni? - kérdezte újra a lányt, de az válasz helyett a fák felé indult. Fogalma sem volt róla, hogy mit kell keresnie. Egy hatalmas, vastag törzsű fához lépett, körbejárta, aztán a kivájt oduba bújt. Alig hatolt be a fény az üregbe, de Sophie szeme lassan megszokta a félhomályt. Ahogy körbe pillantott vette csak észre azt a kődarabot, amire egy kézlenyomatot véstek. Közelebb húzódott és ráhelyezte a sajátját. Rúnái izzani kezdtek, enyhe fájdalom futott végig karján. A kő sercegve, függőlegesen repedni kezdett, végül kétfelé tört. A benne lévő üreg egy kis ládikát rejtett. Kinyitotta és egy aranyszínű, henger alakú kis távcsövet emelt ki belőle. Szeméhez emelte és a fény felé tartva lesett bele. A színes kristályok összeálltak benne és alakot formáltak. Leengedte kezét és kivette a láda alján fekvő papirost. Buster írásával néhány sor állt rajta: " Ez nem egy simakaleidoszkóp ám! Ez egy távcső a jövőbe. Ha belenézel és forgatod, látod, hogy folyton változik. Színes és szinte mindig vidám. Mindig tud újat mutatni. Tehát, ha rossz kedved van, vagy csak unatkozol, csak nézz bele és gondolj rám!:)" Visszafojtott nyüszögés hallatszott az odú felől. Otisz lassan elindult felé, lehajolt az üreg szájához és belesett rajta. A lány, felhúzott térdeire hajtotta fejét, jobb kezében a levelet tartotta, baljában a piciny távcsövet, mellette a kőben elrejtett ládika hevert felhajtott tetejével. Bebújt a lányhoz, leült mellé és óvatosan átkarolta a vállát. Nem kérdezett semmit, kihúzta a levélkét Sophie kezéből és átfutott a sorokon. Mély lélegzetet vett, finoman megszorította a lány vállait és kiverekedte magát az üregből. Hirtelen hűvös fuvallat csapta meg az arcát és akaratlanul is oldalán függő kardjához kapott. Felemelte fejét és várakozva a fák lombjait kémlelte. Összeszűkült szemekkel kereste pillantása a jeleket. Kisvártatva sárguló falevelek hullottak alá, eleinte csak néhány darab, később esőszerű függönyt alkottak. Percek alatt bokáig lehetett bennük gázolni. Otisz tudta mi következik. Leguggolt az odúhoz és hideg, fegyelmezett hangon csak egy szót mondott a lánynak: -Pallium. Sophie könnyes szemekkel meredt rá. Hirtelen fel sem fogta a szó jelentését. -Pallium?! Palliumban vagyunk? -És már késő eltűnni innen! Nordok jelenlétét érzem. -Lángolás, fődémonok!- fordította le a mágus szavait Sophie. Gyors mozgással elő ugrott rejtekéből és mint korábban apja, Ő is fegyveréért nyúlt. Abban a pillanatban kapott lángra körülötte a száraz levél tenger a fatörzshöz kényszerítve a lányt. A tűzön át is jól látta, ahogy Otisz körül is felcsapnak az izzó lángnyelvek, elvágva előlük a menekülés útját. Agyában cikáztak a gondolatok, eszébe jutott az általa felgyújtott démonfészek és az akkor felszabadított védő varázslat. Hangosan mondta ki a szavakat, de azok nyomán nem alakult ki körülötte a burok, ami kizárta volna a forró lángokat. Egyre jobban izzott körülötte a levegő, kipirosodott arcán a bőr és fehér füst kezdett tekergőzni a lábai körül. A fatörzs felé fordult, felnézett a magasba és tenyerével kapaszkodót keresett rajta. A kiálló rücskökön megakadtak ujjai, de a gyenge kéreg levált a törzsről ahogy körmeit belemélyesztette. Időközben a sűrű gomolygás nyakig beborította, szemeibe mart, megtelt vele a tüdeje és torkát fojtogatta. Háta mögül jéghideg levegő kúszott a ruhája alá, majd a mágus szorítását érezte karján. '- Kiviszlek, ne félj!'- hallotta a hangját. Végig futott rajta a hideg, ahogy a fagyos levegő egész testét körülvette. Egy tó partján álltak mikor Sophie először ki tudta nyitni a szemeit. - Ügyes!- hallatszott az épen maradt fák közül egy mélyről érkező hang. Mindketten egyszerre rántották elő oldalukra erősített fegyverüket és szinte egyszerre emelték maguk elé. Otisz érezte, hogy nem egyetlen démon van a közelükben és míg a lány feszülten a fák irányába figyelt, addig a mágus, a lány háta mögött a hegyoldalra koncentrált. Megmozdultak a bokrok és a semmiből léptek elő a hatalmas termetű, kétfejű lények. Kék színben játszó, rücskös bőrük ellenére is jól látszottak kidomborodó izmaik. Egyszerű halandó valószínűleg szörnyet halt volna a vörösen izzó szemek és a rút pofa látványától, de a két harcos már jól ismerte a démoni lények ijesztő külsejét. Fejüket fém sisak védte, amit az álluk alatt egy bőr pánt fogott össze. Hátukon vitorlavászon nagyságú sötétkék talárjuk, rajta a császár címere díszelgett. Arany szállal szőtték az anyagba a cifrázott jelet, ami jelentése emberi nyelven: 'Genself', azaz 'uralkodó'. A nordok, a démoni tanács tagjai, ők parancsolnak az egyszerű démonoknak és hajtják végre a császár parancsait. Kisvártatva öt ilyen lény állt velük szemben és határozottan kiegyenlítetlennek tűntek az erőviszonyok. Egy mágus, egy harcos lány és az öt, legnagyobb varázserővel bíró Nord. Nevetségesen kicsinek tűntek a szörnyek mellett, kívül álló szemével kétséget kizáróan eldőlt az ütközet kimenetele. Bizonyára a démonok is így gondolhatták, mert láthatóan nem vártak komoly támadást és ők sem rontottak rájuk. - Rossz helyre tévedtetek! - szólt az egyik és hatalmas karját a lány felé lódította. Sophie reflexből védekezett és szablyájával függőleges irányba, erőből a démon karjára vágott. A kék fej, ha lehet még jobban elkékült és a vörös szemekben az értetlenség fénye villant át. A lány is megijedt saját merészségén, világosan látta, hogy mágia segítsége nélkül nem győzhetik le őket. Az értetlenséget düh váltotta fel és a démon óriásit csapott Sophie felé. A lány hatalmas ugrással odébb termet, feléledt benne az életösztön és küzdelemre kész arckifejezéssel, felemelt kardjával állt a lénnyel szemben. Otisz észrevétlenül nyúlt hátához erősített tegezéhez és olyan mozdulatot tett, mintha nyílvesszőt húzott volna elő belőle. Felajzott íját egy vállrándítással lökte karjára és csúsztatta rajta végig, míg a test finoman bele nem simult a tenyerébe. Hirtelen felgyorsultak a mozdulatai. Bal kezében az íjat tartotta maga előtt, jobbjával megfeszítette a húrt és a démon felé célzott. Amaz, egy fél fordulattal igyekezett kitérni a láthatatlan nyílvessző útjából , s ahogy hatalmas lendülettel hátrébb lépett , letarolta a mögötte álló társát. A két démon nevetséges mozdulatokkal igyekezett megtartani egyensúlyát, de végül mindketten hatalmas puffanással, egymásba kapaszkodva terültek el. Ha nem lett volna ekkora tétje a dolognak, Otisz bizonyára hangosan is felnevet, de így csak elnyomta feltörő mosolyát. A Nordoktól elfordulva arcáig húzta az íjára feszített húrt és Sophie felé célzott. Kisvártatva hallani lehetett, ahogy a nyílvessző süvítve utat tör magának a levegőben, majd a lány testébe csapódva végighatol a csontjain. A két Nord, épp hogy talpra küzdötte magát de még látták, ahogy a lány a mögötte álló fának szegeződik. Fájdalom suhant át a szemein és sebéhez kapta kezeit. Forróság futott át mellkasán, ami aztán birtokba vette egész testét és energiával töltötte fel. Megszédült a hirtelen jött mágiától , füle zúgni kezdett , szeme előtt egyre sötétebb lett a világ.Tett néhány lépést Otisz felé, végül erőtlenül a jéghideg tóba zuhant. Mikor feleszmélt, dermesztő hideget érzett és levegő helyett víz vette körül. Bevillant az utolsó emlékkép, egy villanásnyi idő alatt tért magához. '- Otisz egyedül maradt a démonokkal!' A rátörő gondolatoktól melegebbnek érezte a vizet és vadul kapálózva a felszínre úszott. Otisz egyre növekvő feszültséggel ,fél szemmel a tó felszínét leste , magában számolta az eltelt perceket. Az utolsó életben maradt démon végső menedéke, egyetlen varázstárgyban látszott materializálódni. Kihasználva Otisz félrepillantásait , észrevétlenül nyúlt talárja alá és a kis erszény száján kioldotta a csomót. A démon egyre növekvő gyűlölete segítette a bevetendő varázslat hatékonyságát. Várakozással figyelte a mágust, gondolataiban már mancsában érezte a kis labdát .. A tó tükre egyetlen körben fodrozódni kezdett, rövid idő múlva már hallani lehetett az egyre erősödő csobogó hangot. Sophie alig várta már, hogy levegőhöz jusson, látta a napfényt maga fölött és egy utolsó karcsapással kirobbant a víz felszínére. Hatalmas levegővétellel jutalmazta magát, közben Otiszt kereste a pillantása. Mikor meglátta, egy másodpercre egymásra néztek. Ennyi elég is volt a Nordnak arra, hogy megmarkolja a labdát és teljes erejével a mágushoz vágja. A lány, aki már lassan megszokta, hogy minden mágikus szava hatástalan , most zsigerből kiáltotta a repülő labda felé az ismert igét. Ezzel egyidőben hatolt tudatába, hogy nem fog történni semmi. Dühösen a vízbe csapott és egy, a tavon ringatózó göcsörtös faágat ujjai közé fogva végső kétségbeesésében a démon felé dobta. Még fel sem emelte a karját, mikor a halállabda megfordult a levegőben és a Nord felé repült tovább. Alig érintette meg a démont, az élettelenül esett a felperzselt földre. - Azt hittem már örökre a tó foglya maradsz.:) - Otisz hangja kissé elmosódott,a lány füle még tele volt vizzel. - Újra tudok varázsolni!!:)- Sophie, megkönnyítve a saját dolgát és hogy kiélvezze a visszakapott erőt, félhangosan duruzsolta a lebegésre használatos szót. Lassan a tó fölé emelkedett a teste és játszi könnyedséggel a víz fölött a levegőben kisétált a partra. - A fény nyíl csodákra képes.:) - Otisz mosolyogva kacsintott a lányra és kezét felé nyújtva, magához ölelte. -Szedjük ösze a kavicsokat és menjünk vissza a városba. - folytatta mosolyogva. Sophie visszatette a ládába a távcsövet, kiszedte az egyik sötét kis ásványt a fatörzsből és az érkezés helyére igyekezett. Végigfutatta ujjait a bőrszíjon és felfűzte rá az ötödiket. Még egynek lennie kell valahol. Hatalmasat sóhajtott és azon gondolkodott, elmondja-e Otisznak, hogy korántsem biztos, hogy a városba fognak visszajutni ha most újra az árnyékútra lépnek. Az árnyékút nem kéjutazás, ez világos- gondolta Sophie. -De ennyire még sosem fájt. Otisz elfúló halk nyögését hallotta, érezte, ahogy hátára nehezedik a mágus teste,mintha minden ereje elszállna testéből. A kis boszorkány akkor érezte meg a mellkasa bal feléből felfelé nyújtózó fullasztó érzést, hirtelen elakadt a lélegzete és akármennyire is igyekezett újra levegőhöz jutni, nem telt meg vele a tüdeje. Lassulni kezdett a szívverése , pár pillanatig úgy érezte magát, mintha teljesen kimerült lett volna, végül sötétségbe borult minden. Semmi szépség nem volt ezen a földön. Mindent szürke homály fedett és ahogy a lány jobban körülnézett, úgy gondolta, talán jobb is ez így. A falak körben magasak voltak és vastagon sár fedte őket . A sikátorból kilesve, amíg a szem ellátott apró kunyhók sorakoztak, de sehol egy fa, vagy egy madár, ami széppé tehette volna, életet hozhatott volna ebbe a mocskos kisvárosba. A kunyhók ablakait szaggatott, koszos rongyok fedték , elrejtve a benntlakók mindennapjait a kíváncsi átutazó pillantása elől. A házak előtt kifeszített kötélen ázott , foltozott ruhadarabok lógtak . Az egyiket megérintette, aztán az orrához emelte tenyerét. Esőáztatta föld szaga volt. .. A tőzeges fekete földé, amit gondos kezek felszántanak, majd magokat vetnek el benne, hogy megfoganjon , gyökeret eresszen és a napfényben az égig nőljön. Sárga virágot bont és a közepe megtelik magvakkal. Lágy szellő simogatja a szirmait , megnyílik a nagyvilágnak teljesen , átadja magát a kék égnek, a mindenható természetnek, tegyen vele kedve szerint. Pusztítsa el jégeső, szárítsa el a nap forró sugara, ő csak áll,.. karó nélkül is egyenesen és tűri a rázúduló vízcseppeket, a szárába tépő, szirmát ritkító szélvihart. Nem bánja, ha madarak meglopják a termését, nem csukódik össze,mosolyogva kitárulkozik és örül, hogy életet adhat, táplálhat és egy szemernyivel hozzájárulhat az élet véget nem érő körforgásához. Este közeledett vagy talán dél felé járt az idő?.. ki tudja. Hideg volt és nyírkos az idő. Sophie megborzongott, jó lett volna most újra Buster mellett ülni a tűz melegénél és bámulni a lángokat, ahogy táncra perdülnek az erdőből kiáramló levegőtől.Jó lenne érezni a férfi ölelő karjait a vállán és hallgatni a mellkasán át morajló hangokat, amik kedves szavakká állnak össze amint az ajkaihoz érnek. Érezni forró csókjait testének minden rejtekében .. mi maradt ebből mára? Csak egy emlék, egy halott szerelem .. egy jeges csók vérző íze, amit szétroncsolt test még adni tudott két világ közt járva. Paták lassuló tempóban dübörögtek feléjük,a lovak hörögve nyugtázták a kantár megállásra ösztönző húzását. - Ezek meg hogy kerülhettek ide? - kérdezte a lováról éppen leugró díszes egyenruhába bújt katona. - A birtok el van kerítve. Csak úgy kerülhettek ide, hogy átvetették magukat a falon. Akkor pedig birtokháborítok. Élnek még? - kérdezte egy öreg, nagydarab férfi. A katona leguggolt a testekhez, szemügyre vette őket és egykedvűen mondta:- Ezek már nem tesznek egy lépést sem . Halott mindkettő. -Úgy legyen!- adta áldását az öreg. - Milyen furcsa... Nézze csak, apám. Mintha valaki belelökte volna őket a kiálló gyökérbe. Mintha egyidőben zuhantak volna bele. - A katona érdeklődve pillantott a hatalmas fára, mintha keresett volna rajta valamit. Törött ágakat, vagy bármit,de még a földön sem volt semmi szokatlan. -No! Mindegy már, hogyan érte őket a vég, a lényeg , hogy elérte . Majd itt ásatok nekik végső nyughelyet. Bárkik is voltak, bárhová is valók, mostmár a földben a helyük.