Di Malto vérzik

Különös szerzet volt. Alakra humanoid, de egész lényéből áradt a természetfeletti. Öltözéke is különös volt. Csuklyás papi csuhát viselt, amit a vállaknál óriási, rozsdás, tüskékkel kivert vállvért tört át. A két, tüskékkel kivert domború páncél darab közt a csuklyás fej csaknem eltörpült. A csuklya mélyéről nem izzottak vörös szemek, nem szállt misztikus füst. Démonfattyú volt, félig ember, félig túlvilági lény. Most laza terpeszben állt a híd túloldalán, bal kezét maga mellett lógatva. Jobb kezében egy fűrészes élű másfélkezes karddal ütögette könnyedén a kaviccsal felszórt hídfeljárót. Di Malto rendkívül irritálónak találta ezt a hangot, mégis torpanás nélkül folytatta útját a hídhoz. Csupán harcipörölyét húzta elő hátáról, és leemelte a szintén hátára szíjazott közép pajzsát. Belebújtatta jobb karját a pöröly csuklópántjába-a nehéz fegyverekkel gyakran előfordul, hogy kirepülnek a forgató kézből-és alkarjához rögzítette a pajzsot is. A Démonfattyú is fellépett a hídra és megindult Di Malto felé…ám hirtelen megtorpant, amikor tekintete a harcos pörölyére tévedt. A kalapács fejét tenyérnyi részen keményre kérgesedett fekete vér borította. A testvére vére, egy démonfattyú vére. Tekintete tovább vándorolt és megpillantotta a sebet a másik combján, aztán még valamit a harcos mögött… és önbizalma visszatért. Di Malto nem örült annak, amit a háta mögött látott. Az erdőből a hídon álló rémalak ikertestvére bukkant elő és tartott öles léptekkel feléjük. Megpróbált harcot kezdeményezni a hídon állóval az azonban meghátrált, bevárta, míg testvére beéri őket. Ekkor aztán egyszerre rontottak rá. A démonfattyak félelmetes kardforgatók hírében álltak, hisz tudásuk forrása nem csupán evilági volt. És volt még valami Di Malto elhátrált az egyik vágás elől, pajzzsal hárította a másikat, majd támadott. Nem használta a kalapácsot óriási ütésekre, a csata kezdeti fázisában öngyilkosság lett volna a gyorsabb pengék ellen. Két kézre fogta , úgy hogy a kalapácsfej a pajzstartó kézben nyugodott, jobb kéz pedig a vaskos nyélen. A nyél villámgyors csapásaival terelgette ellenfeleit, hogy legalább egy oldalon legyenek, egyben hárította is az alattomos vágásokat. Begyűjtött egy könnyű sebet az alkarján. Most már a pöröly fej is akcióba lendült. Épphogy sikerült egy csapást pajzzsal hárítani, mikor kilökte a kalapácsot. Az 5 kilós pöröly fej úgy taszította mellbe támadóját, hogy az alól kiszaladt a talaj. Csak annyira lökte ki a kalapácsot, hogy jobb kézzel még utána nyúlhatott és csuklójára feszülő kézpántnál fogva visszaránthatta azt a markába. Megpördült és gerinctörő ütést mért a talpon maradt rém fejére. Ez az ütés, bárkinek a fejét tépte volna. A démonfattyú lefejelte a hídkorlátot és elterült. Egy pillanatra úgy maradt, majd megremegett és elkezdett föltápászkodni. Hát ez az, gondolta Di Malto, a másik is ugyanígy viselkedett. Egyszerűen nem akart meghalni. A rom kastély kút-kertjében véres masszává verte már a földön fekvő alak fejét, amikor az még utolsó erejével felhasította a combját. De aztán csak meghalt, gondolta Di Malto és fogadta a sérült mellkasú lény támadását. A penge egyenesen Di Malto szívének tartott, könnyedén hárítható… lett volna, de az utolsó pillanatban irányt változtatott. Elcsúszott a felemelkedő pajzs mellett és belemart Di Malto oldalába. A harcos egy nyélütéssel megfelelő távolságra lökte ellenfelét és csonttörő ütést mért annak térdére. A térd azonban nem tört el, a démonfattyú csupán meggörnyedt kissé. Di Malto a görnyedt rém arcába sújtott pajzsával, amitől az ismét földre került. Egy pillanatra kifehéredett minden, ahogy egy fűrészes élű penge a vállába mart. A másik ismét a nyakán volt…

Liana vérzik

Liana Gordfindel a mestere legtehetségesebb tanítványa volt. Ritka adomány az, amivel az Istenek felruháztak- mondogatta az öreg-ne fecséreld fölöslegesen! A lány, szédítő sebességgel fejlődött a lápi mágusok közt a tudást kiszáradt szivacsként szívva magába. A nagy múltú mágus rend évszázadok óta vegetált már a mocsárban, egy a múltban a birodalom ellen elkövetett vétsége miatt, ennek ellenére bővelkedett erős varázslókban. Mégsem tehettek semmit, amikor a viharmágusok megérkeztek. Liana 20 éves volt, amikor a Sheral hegység viharmágusai felfigyeltek tehetségére és kiemelték a lápi mágusok közül. Az öreg mestere elkövette azt a hibát, hogy kártérítést emlegetett. Másnap mikor a tanítványai a kunyhója ajtaját kinyitották, megtalálták az öreget …egész pontosan, ami belőle maradt…. A lány beavatást nyert a legkülönösebb, legpusztítóbb mágiák egyikébe. A viharmágusok közt sem vallott szégyent. Öt év kemény munkával a háta mögött a beavatottak vizsgája előtt állt. A mesterei utasítására a Rakoon sivatagba tartott, ahol most végre megmutathatta, mit tanult nagyhatalmú uraitól. Csupán egy dolog árnyékolta be jókedvét. A mesterek a biztonsága érdekében mellérendelték a rend egy vazallusát Ha csak ránézett a mellette baktató alakra éj kék köpönyegének takarásából, kirázta a hideg. Egy átkozott boszorkánymester! A mágiahasználók legalantasabbika! Állítólag két viharmágust gyilkolt meg, mielőtt elkapták. Az elméjébe égetett, mágikus hűség bilog az egyetlen dolog, ami rákényszeríti a fekete ruhás rémet, hogy őt szolgálja., védelmezze. Védelmezzen! Engem! A felháborodása, az undoránál is parttalanabb volt. Fegyvercsörgés szakította ki gondolatai közül. Épp kiértek az erdőből, amikor különös látvány tárult eléjük. Két kámzsás, páncélba öltözött alak szorongatott egy embert a hídfeljárón. A harcos mozdulatai lassúak voltak, több sebből vérzett. Pörölye épp az imént fordult ki a kezéből, azt próbálta visszaszerezni hasztalan. -Démonfattyak! Maradj itt!- fordult Liana a boszorkánymesterhez. Gyorsan cselekedett. A keleti szél erejét hívta magához, ami mint annyiszor, most is megsegítette. Liana megemelkedett kissé és közelebb levitált. Könnyedén fogott talajt. Jobb keze kicsapott, bal keze lefogott hármat a ruhájába, mellmagaságban bevarrt kövek közül. Jobb keze mutatató és középső ujjai közt elektromos kisülések pattogtak. Hirtelen visszarántotta és lefogott vele két másik követ gyomorszáj magasságban. Bal kézzel könnyedén az egyik alakra mutatott és mennydörgő hangon(a mágia hangján) annyit szólt- MAR. Vaskos energia köteg csapott ki a kezéből és kígyózott át a levegőn a démonfattyú felé. Mellkason találta és berepítette a kábult lényt a folyóba, ami azonnal magával ragadta. Jöhet a másik gondolta a lány elégedetten. A megmaradt démonfattyú felé fordult és szinte kéjesen válogatott a mágiák közt. A lény Liana felé intett kardforgató karjával. Ostoba, gondolta Liana. Esélyed sincs. …de mi ez??? A fattyú kezében már nem volt kard. Liana már nem foghatta fel mi történt. Feje messzire repült. Lefejezett teste egy pillanatig még tartotta magát, aztán eldőlt jobbra. -Istenek!- nyögött föl Warwick. Már olyan közel voltunk! Ezen a bükkösön túl, a völgyben volt a térkapu, ami Rakoon sivatagára nyílt. Odáig kellett volna elcipelnem sértetlenül, ezt az ostoba ribancot. Nekem végem. Szinte érezte, ahogy a hűség billog az agyába ég, kiölve onnan minden értelmet, cserébe küldetése kudarcáért. Emlékei közt felvillantak a Sherál hegység agymosott rabszolgái. Nem egy közülük hatalmas mágus volt korábban. Ő látta a kardot, amit a démonfattyú hajított a lány felé. Ő le tudott volna bukni előle, de mit várjon az ember egy csatamágustól. Akiket mindig óv valaki, akik távolról pusztítanak, soha nem érintkeznek az ellenséggel…és ez a hülye picsa még csak nem is volt teljes jogú viharmágus….most már nem is lesz. Hátrahajtotta rúnaszegélyű csuklyáját, kissé felhúzta köpenyét a bal karján és a rém felé tartotta nyitott tenyerét. Villámgyorsan lepásztázta. Valóban démoni vér folyik az ereiben, ami az jelenti, hogy csekélyebb mágiákra immúnis. A rém megérezte a boszorkánymesterből áradó fenyegetést, prédáját hátra hagyva lódult a sötét köpönyeges alak felé. Warwick erőteljes mozdulattal mutatott a köztük fekvő területre és ő is megszólalt a mágia hangján. NŐL! Gazok serkentek életre a mozdulata nyomán. Kúszó növények akasztották a rohamozó rém lábát. Az elsőket könnyedén elszakította, de a következők és az azt követők lendületét akasztották. Öt méterre sem volt már a boszorkánymestertől, amikor elvágódott. A karmai segítségével villámgyorsan nyeste át a rátekeredett indákat. Már majdnem végzett, amikor ismét felcsattant a boszoránymester hangja. SORVAD! …és a démonfattyú üvöltött. A bal lábából, minden erő elszállt…majd minden folyadék. A szeme láttára rohadt a kámzsa a lábára és a szeme láttára zsugorodtak rá izmai a csontjára. Fölállt, hogy kínzójára vesse magát, de Warwick egy egyszerű mágikus lökéssel hátra lökte a billegő fattyút. A démonfattyú ismét megpróbált fölkelni. Ekkor a boszorkánymester a másik lábát sorvasztotta el. Majd így tett a karjaival is…..

Di Malto fut

Lassan kezdett magához térni. Szemei résnyire nyíltak és ő azonnal megszédült a rátörő világosságtól. Ismét megpróbálta kinyitni most sem volt sokkal jobb, de legalább már úgy tudta tartani. Fények és elmosódott árnyékok, ennyit jelentett most számára a külvilág. Megmozdította a fejét. A nyilallás még erősebb lett. -Téged aztán szépen helyben hagytak- halott egy dörmögő hangot. Összeszűkítette a szemét és az árnyékok lassan saját formát nyertek. Egy sötét kámzsás alak térdelt felette. Pillanatra jeges rémület mart a gyomrába, de aztán észrevette, hogy a kámzsa alól egy sápadt emberi arc vigyorog rá. -Az, úgy hiszem az enyém volna….-szólt Di Malto halkan és a boszorkánymester kezében tartott apró dobozka felé intett erőtlenül. A boszorkánymester ismét elmosolyodott, zsebre vágta a dobozkát és egy erős ökölcsapással visszasegítette Di Malto-t az álmok világba. Di Malto kénytelen volt újra találkozni a társaival, akikkel utolsó küldetésre indult. Maleen az elf ijászlány. Egy forró éjszaka képei cikáztak át a harcos agyán.. Csodálatos volt. Két nappal a lány halála előtt... Rakhan a hatalmas termetű paplovag, a csapat vezetője. A romkastélyban tépték ízekre a démonfattyak. Aye-Lind a mágus. Túlerőltette magát, amikor rettegve próbált térkaput nyitni, a démonfattyak fészkében. Az orrából, szeméből és füléből patakzó vért nem tudták elállítani. És végül Solon a tűzvarázsló, aki hátra maradt, hogy feltartsa üldözőiket…soha többé nem látták. Négy kalandor élet egy apró dobozért… Erősen sötétedett már mire magához tért. Ülőhelyzetbe tornázta magát és nagyot húzott kulacsából. A maradékot a fejére öntötte. Lerúgta jobb csizmáját, amiből egy pergamen fordult ki. Ezt a vésztartalékot még Aye Lind-től kapta. Felolvasta az értehetetlen szöveget, aztán a kihajtogatott papírt írással lefelé szívéhez szorította, majd remegő baljával, kihúzott egy arany szálat a pergamenből. Enyhe fény derengett fel a rohamosan sötétedő égbolt alatt és mire kihunyt, Di Malto érezhetően jobban lett. Sietni kellett, mert ez csak felületi kezelés volt. A tekercs néhány napra helyrehozta, hogy aztán hetekig sokkal rosszabbul legyen. Az az átkozott boszorkánymester a kulacsán kívül szinte mindenét elvette. Széttört pajzsát nézegette egy kicsit, majd egy dühös mozdulattal a folyóba vágta. Felemelte pörölyét és hátán hordott gyűrűbe lökte a nyelét. -Meg kell találnom-morogta maga elé és átkelt a hídon. Sejtette, merre ment. Janpor városa alig 10 mérföldre feküdt a folyómentén. Mögötte a túlpart fái között távolról üvöltés harsant. Nem farkas volt, de nem is emberi…illetve csak részben. Akkor talán fussunk, gondolta Di Malto és megszaporázta lépteit….

Graum fut

A semmiből hirtelen egy erős kéz ragadta meg az erszényt tartó karját. Az erszény igazi tulajdonosa felfedezte. Graum pengéje megvillant és a szorítás engedett. A törpe futásnak eredt. A fickó a háta mögött felordított és Graum arcán egy ököl csattant. Ezt az öklöt már nem tudta beazonosítani, kihez tarozik a tömegből. Elterült, a kezéből szétgurultak az érmék. A törpök azonban rendkívül szívósak, egy pillanat alatt talpon volt újra és befúrta magát a tömegbe. Hallotta, hogy a másik, aki leütötte, katonákért kiállt. Csak nagyjából emlékezett, hogy látott katonákat a tér déli sarkában…igyekezett az ellenkező irányba furakodni. Előtte valaki kardot rántott. Gyorsan átvágta az inait térd alatt. Sikoltozó emberek ugrottak félre előle, egy nagy darab nő a téren várakozó szekerek egyikének lökte. Ő visszapattant róla és futott tovább. Vasalt csizmák dobogását hallotta meg maga mögött. Sokkal közelebb voltak, mint remélte. Hátrafordulni sem mert, csak bevágódott egy sikátorba. Ismét megpróbálták az útját állni. Egy eszement ötlettől vezérelve lekapta válláról apró nyílpuskáját és fél kézzel az útját álló, magas fickóra célzott. Annak szerencsére nem tűnt fel, hogy a vágatató törpe nyílpuskája fel sincs ajzva. A rémülettől egy pillanatra megdermedt, s ennyi elég is volt Graumnak. Átgördült az égimeszelő lábai közt, visszalódította vállára a nyílpuskát és rohant tovább. A katonák csattanva lökték félre mögötte a fickót. Kirobbant a sikátorból a Dicsőség terére. Az ezer tér város, így nevezték Janport villant át a törpe agyán. És valóban, ha ezer nem is, de számtalan - a tolvajoknak rendkívül kedves- tere volt a városnak. Jobbra-balra szökellt az emberek közt, itt már nem volt annyira sűrű a tömeg. Megkockáztatott egy pillantást a válla fölött, üldözői valamicskét lemaradtak.. Későn fordult előre és beleütközött egy kámzsás alakba. Kis híján elesett, de tolvaj ösztönei bekapcsoltak. Keze egy apró dobozt tapintott a kámzsás ruhájának redői közt. Ráfogott és kihúzta, majd egy folyékony mozdulattal mellénye zsebébe rejtette. Mindez egy villanásnyi idő alatt, a kámzsás észre sem vette, hogy kizsebelték. Egy újabb kis utcába vágódott be, átlendült egy kőkorláton, leszaladt a folyógát egy lépcsőjén az ott várakozó gondolákhoz. Beugrott az egyikbe és csak annyit szólt: -Alsóváros- a gondolás már nyitotta volna a száját, de egy pörögve repülő ezüst érme elnémította. Graum a gondola hátsó ívéhez tapadt, onnan figyelte a kikötőbe fújtatva érkező katonákat. A gondola fele pillantgattak, de úgy tűnt, őt nem vették észre.

Warwick vérzik

Itt vannak! Warwick tisztán érzékelte a jelenlétüket. Az érkezésük a bevett forma szerint történt. Tegnapelőtt megérkeztek az Intézők. Ők azonnal fölvették a kapcsolatot Janpor igazi uraival, a Csendes testvérekkel. A boszorkánymester erről első kézből értesült. Saját maga ölte meg a Csendes Testvérek egy orgyilkosát. Az orgyilkos ostobán halt meg. Rávetette magát Warwick hasonmására, amit a mágus akkor teremtett, mikor fölfedezte, hogy követik. A boszorkánymester hátulról fojtotta meg a köpenye ujjába rejtett garotte-tal Aztán tegnap megérkeztek a rend Fejvadászai. Ők már nagyobb fejfájást okoztak. Warwick minden hatalmát az elméjébe égetett billog köré csomózta, így is csak tompítani tudta a jelet. A billog jele a síkok közti dimenzióban óriás fáklyaként vonzotta magára az értő szemeket. És a fejvadászok látták a jelet. Bár homályosabban, mint megszokták - Warwickot nagymértékben kiszipolyozta az álca- ,de látták. A boszorkánymester érzékelte, ahogy egyelőre bizonytalanul, de szisztematikusan közelednek. Módszeresen lezártak minden kiutat. Ott voltak a kapuknál, ott voltak a tereken és ott voltak a csatornákban is. Igen a csatornákban, ahol maga Warwick is mozgott. Gyorsan kiismerte Janpor csatornarendszerét, csaknem otthonosan közlekedett a híg mocsokban. Most azonban kénytelen volt mélyebbre hatolni a szokásosnál, mert megérezte, hogy eljöttek Ők is. Nem sokkal napkelte után 3 Viharmágus érkezett a város térkapuján keresztül. Nem kellett mágiahasználónak lenni, ahhoz, hogy jelenlétüket megérezze. A várost és környékét sűrű viharfelhők és erős, kitartó záporok lepték meg. A horizonton sokágú villámok járták szilaj táncukat. A szél olyannyira felerősödött, hogy helyenként simán rádőlhetett az ember. Warwick elszántságát ez a tény csupán tovább növelte. A terve már kész volt. A billog egyfajta mágikus fókusz. A megbillogozott érzelmei a fókuszon keresztül fölerősödnek, ez vetül ki, szóródik szerte széjjel ebben a pillanatban is a boszorkánymester körül, oly erősen hogy a síkok közt is megpillantható. A síkok közti térbe csak a legerősebb érzelemkitörések jutnak el, azonban egy ember sem képes olyan érzelmi vihart átélni, amely akár a közelébe is érhetne a fókusz jelének….egy ember nem is- gondolta Warwick- de ha emberek tömegei élnek át érzelmi sokkot, az ő egybehangzó mentális sikolyuk igenis elfedheti a billogjelét üldözői szeme elől…… Janpor központi ivóvíztározó medencéje felett állt, a Vízőr klán két tagja holtan feküdt odakint a sötét folyosón. Recézett élű kését vette most elő és nekitámasztotta egy különleges, háromszög alakú tetoválásnak jobb alkarján. Nem szabad, hogy remegjen a kezem, az végzetes volna, gondolta és hüvelyknyi mélyen magába mélyesztette kését. Pontosan a tetoválás mentén haladva, gyakorlatilag meglékelte magát. Mikor elkészült, mutató és középső ujjával benyúlt a sebbe és egy apró, véres tasakot húzott elő belőle. Ez meg az ő vésztartaléka volt. A Halál csírái. A legfertőzőbb és leghalálosabb betegség, amit valaha is hatalmában volt teremteni. Mielőtt elfogták, magába varrta, a titkát pedig elrejtette agyában a Viharmágusok agyfürkészei elől. Bekötözte alkarját, és letisztogatta a tasakot. A terv jó. Hamarosan rengeteg dolga akad majd Dartonnak, a halál istenének. Hamarosan elgyötört emberi elmék egyesült érzelem viharai fogják pettyezni a síkok közti világot. Elégedetten gondolt arra, hogy ő sem tétlenkedett az elmúlt két napban. Összeállította az ellenszérumot magának és sikerült kiderítenie, hogy él egy renegát mágus Festumm erdeiben, aki korábban hozzá hasonlóan a Viharmágusokat szolgálta. A tény, hogy még mindig életben van, fényesen bizonyítja, hogy a billog eltávolítható. A sebesült harcostól elorzott dobozkát szánta cserébe a renegát mágus segítségéért. Ő maga nem tudta kinyitni a dobozt, de érezte a hatalmas mágikus erőt, ami a doboz belsejéből áradt. Érezte, hogy a mágus elfogadja majd azt. Hamarosan elszabadul a pokol Janpor városában, ebben Warwick biztos volt. Ebben a káoszban fog kicsúszni a fejvadászok és Viharmágusok gyűrűjéből, hogy elérje a város térkapuját. Bár azt is erősen őrzik a rend harcosai, Warwick tudta, hogy az már sima ügy lesz. Csupán egy probléma van-morfondírozott magában a boszorkánymester, s közben apró vágást ejtett a tasakon - A dobozkát megérkezése napján, a Dicsőség terén ellopták….. könnyed mozdulttal a medencébe ejtette a Halál csíráit.

Találkozások

A város haldokolt. Csak egy hete pusztított az idegen kór, mégis temetetlen halottak feküdtek mindenfele a házakban és az utcákon , egyszerűen, mindenütt. A halottszállítók kevesen voltak, esetleg már ők is görcsökben fetrengtek sivár szálásaikon, vagy már rég halottak voltak maguk is. Mintha a színek koptak volna ki Janporból, minden szürke volt, és folyamatosan esett. Pedig csak az élet szivárgott el lassan a városból. A Ragály Urak nagyon hamar megérkeztek, mint mindig, ha valahol súlyos betegség ütötte fel a fejét. Körbekerítették a várost és mindenkit visszafordítottak, aki el akarta hagyni. Akik szökéssel próbálkoztak, azt levadászták. Graum csapdába esett egy több ezer négyzetméteres, dögszagú, halált okádó patkánycsapdában. A második napon megpróbáltak kitörni egy helyi „idegenvezetővel” . Az idegenvezető halt meg először . Elveszett a lehetőség, mint ahogy a kis doboz is, amit a törpe fizetésképpen adott a fickónak. Ezután Graum nem próbálkozott többet. Összeállt néhány hasonszőrű alakkal és a vörös ikszes házak fosztogatására álltak rá. Ha már meg kell halni, haljunk meg gazdagon, mondogatta magának Graum. A vörös ikszeket természetesen a halottszállítók festették a házak ajtóira. Most egy szakadt öltözetű örömlánnyal beszélgetett csendesen egy sötét mellékutcában. Bátor lány, hogy ilyen időkben is kimerészkedik az utcákra dolgozni- gondolta Graum, miközben szórakozottan kizsebelte. -A múlt héten háltam a városi őrség parancsnokával, onnan tudom-mondta a nő felháborodottan -A Ragály Urak is azt a fickót keresik, akit azok az istenverte Viharmágusok? Nehezen hihető.- Tamáskodott a törpe és az ujjai segítségével átszámolta a háta mögé rejtett öklében, zsákmányát. 13 réz. Valóban nem kereshet túl sokat ez a szerencsétlen. -Pedig úgy van. A receptet akarják. A betegség receptjét! -Persze nem azért, hogy kitalálják az ellenszerét-mosolyodott el szomorúan a törpe és visszacsempészett 6 réz garast a nő erszényébe. A Ragály Urak úgy kereskedtek a betegségekkel, ahogy más a marhákkal. Birodalmakat dönthettek romba, nemzeteket sorvaszthattak el, ha épp üzleti érdekük úgy diktálta. Hatalmas szövetségeseik és ügyfeleik, akik garantálták a biztonságukat. Füttyszó harsant. Graum elköszönt az örömlánytól és befordult a sarkon. Lendületet vett és felfutott az előtte tornyosuló falra. Mikor lendületét elvesztette, az előkészített mászókampóival győzte le a maradék magasságot. Átlendült a fal túloldalára és a magasság ellenére ruganyosan fogott talajt. Előre lopózott a tornácig, majd alig halható, susogó hangot hallatott. A fal tetején, ahol ő maga is átmászott az imént egy árny alak jelent meg, majd egy másik. Az első leugrott, szinte semmilyen zajt nem okozva és egy olajozott mozdulattal felkapaszkodott a kert egy terebélyes körtefájára. Még az ilyen helyeken is szükség van legalább egy őrszemre. Ekkora már a másik is bent volt és hátulról kerülte az épületet. Ott is rendben lehetett minden, mert hamarosan megszólalt az ismerős susogó jel. Graum átlendült a tornác korlátján, és a kapu zárjához térdelt. A zár egy pillanat alatt megadta magát, a kapu feltárult. Végig settenkedett a hosszú folyosón. Csak a végén botlott fel valami puhában. A tolvajlámpa fényénél látta , hogy egy döglött kutya az. Több szobán vágott át mire elérte a ház szívét. A könyvtárszoba zárjával már több gondja akadt, ám a kattanás hangja annál örömtelibb volt. Az informátor útmutatásai alapján azonnal a szemközti polchoz sietett, kikeresett egy kopott gerincű, vastag barna könyvet és beljebb lökte kissé. A fal hangos kattogással süllyedt a padlóba. Graum úgy megrémült a hangtól, hogy elejtette tolvajlámpását. Szíve a torkában kalapált, amikor újra meggyújtotta. Hallgatózott egy kicsit, majd figyelmét a család vagyonára terelte. Kifele menet már rutinosan lépte át a kutyát, ám amikor az egyik szobába bepillantott ismét összerándult a gyomra. Sötétben is tisztán kivehető alakok ültek az étkező asztal körül. Mikor közelebb óvakodott azonban kiderült, csak a családot látja. A ház ura egyenes háttal ült, csupán összeaszott feje bukott hátra. Jobbjával a mellette ülő nő kezét fogta. A nő előrebukva, az asztalra borulva feküdt. A férfi baljában egy szépen felöltöztetett kislány keze. Ő kissé félrecsúszva ült székén. Méreg. Nyilván megmérgezték magukat a kínhalál helyet. Az egész házban uralkodó bűz innen eredt hát. Kióvakodott a szobából és a ház kapuját is óvatosan tette be, mintha attól félne, fölébreszti a holtakat. Susogó hangjára nem válaszolt senki…. -Kit keresel kis ember?- a hang mély volt és síron túli. Graum csak ekkor látta meg társát a körtefán... Lassan megfordult és végigmérte a kámzsás alakot. -Egy mocskos gyilkost… úgy tűnik, megtaláltam. -Ja az?-intett Warwick a vértől iszamosan csöpögő fa irányába -bocsásd meg nekem, rühellem a tolvajokat. Mindenre ráteszik a mocskos kis mancsukat. És már a témánál is vagyunk.- mosolyodott el.-Tudod miért vagyok itt? -Egy időben sok örömlányt magamévá tettem- szűrte a szavakat fogai közt a törpe-tán valamelyik fattyam volnál? -Nem, Shadelki Graum, egy ládikát keresek. Egy ládikát, amit Te loptál el tőlem. Ha elárulod, hol találom, talán megkímélem az életed.- a sötétség elmélyült a boszorkánymester bal csuklója körül. Mágia fókuszálódott tenyerébe, ahogy lassan a törpére emelte. -A ládika nincs már nálam, az ígéreteddel meg töröld fényesre! -vicsorgott Graum és egy villámgyors vállmozdulattal beijesztett. A meghökkent boszorkánymester elengedte dübörgő mágiáját. Graum tudta , hogy gyors lesz. De ő is gyors volt ám! A haja felpöndörödött a hőségtől, ahogy a tűzgolyó elhúzott felette, de sikerült időben. lebuknia. A tűzgolyó széttoccsant a bejárati oszlopok egyikén, nappali világossággal árasztva el a kertet. Graum meglódult a fal irányába, és közben visszakézből dobótőrt hajított Warwick fele. Jó dobás volt. Warwicknak csípőből kellett kifordulnia, hogy elkerülje. -Fölbosszantasz töpörtyű-a boszorkánymester ismét manát húzott kezébe. A kurva anyád, gondolta fogcsikorgatva a törpe és egy alacsonyabb sövénykerítésen lendült át, előrántotta mászókampóit és nekilendült a falnak. Egész pontosan nekilendült volna. A varázsló egyetlen intésére megsüppedt a föld a rugaszkodó lába alatt, ő pedig fejjel repült a falnak. Mikor magához tért a boszorkánymester állt felette. -Utoljára kérdezem, hol a doboz?- csöndesen volt, de a mozdulat halált ígért, ahogy a törpe torkára lépett. A távoli íjhúr pendülését egyszerre hallották meg. Egy sötét tollú nyílvesző remegve állapodott meg Warwick lapockacsontjában. Ezúttal őt lökve a falnak. Hörgő mágiát lökött a távoli háztető felé. Az ismeretlen íjász azonnal kigyulladt a rázúduló tűzesőben. Sikítozva próbálta eloltani magát, de megcsúszott és lángolva zuhant alá. Ekkor egy harcos tört elő a lugasból Szemében a kertben égő oszlop fénye tükröződött, kezében egy tekintélyt parancsoló harci pöröly villant tompán.

Tíz lépés

Di Malto első útja Janporban a Szalagosok ispotályához vezetett. A Szalagosok egy gyógyító papi rend volt, melyet laza, múltban gyökeredző szálak fűztek a lápi mágus rendhez. Di Malto megbízóihoz. Rendesen ellátták sebeit és erős gyógyító mágiákkal két nap alatt, helyrepofozták. Rendelkezésére bocsátották az ispotály trancepsét, akinek segítségével Di Malto kapcsolatba léphetett uraival. Egyértelmű utasítást kapott, miszerint mindenáron vissza kell szereznie a ládikát. Megtudta, hogy a városban tartózkodik a rend másik ügynöke is. Őt is értesíteni fogják szólt a tranceps a lápi mágus hangján- küldetését, lefújják, hogy Di Maltonak segíthessen. Di Malto megköszönte a trancepsnek a segítséget és elbúcsúzott a rend vak mesterétől is, aki még egy amulettet nyomott a kezében. -Egy rontástól megóv- szólt a galamb ősz pap és köszönetét, meg sem várva visszabiceget, majd behajtotta az ispotály vasveretes kapuját. Di Malto azonnal nyakába akasztotta a vékony ezüst láncon lógó, körömnyi , rúnavésetekkel telerótt lapocskát és elindult a dokkok irányába, ahol utasításai szerint találkoznia kellett társával. Oberion Khrave erőteljes felépítésű ijász-orgyilkos volt. Egy Csendes testvér likvidálására küldte őt a lápi mágus rend Janporba. Célpontját felvette, már napok óta követte, kiismerte és zsigereiben érezte, hamarosan eljön az ideje. Érthető hát, hogy egyáltalán nem volt ínyére, amikor kiderült, a küldetését lefújták. Di Maltohoz hasonlóan, ő is szabadúszó volt, így a lápimágusok kénytelenek voltak zsoldján emelni, hogy elhallgatassák aggályait. Oberion szótlan és meglehetősen nyersmodorú fickó volt, Di Malto azonban szinte egyből megkedvelte. Minden reggel szétváltak és naphosszat járták Janpor utcáit, hogy aztán este összevessék a hallottakat. Oberion azon a Csendes Testvéren keresztül vette fel a kapcsolatot a testvériséggel, akinek a meggyilkolásán dolgozott oly kitartóan eleddig. Kiderítette, hogy a fickó, akit keresnek rendkívül veszélyes és a lápi mágusoknál nagyobb hatalmak is keresik már. A Csendes testvérek azonban nem voltak hajlandóak segíteni a keresésben. Ahogy fogalmaztak, már elkötelezték magukat. Di Malto a városi őrség posztjait, az italméréseket és a bordélyokat járta, hasonlóan kevés eredménnyel. Munkájuk rendkívül megnehezült, amikor a kór felütötte a fejét. Az emberek bizalmatlanná váltak, nem merészkedtek ki az utcákra, az informátoraik vészesen ritkultak. A rossz hírek netovábbjaként megtudták, hogy valamelyik éjszaka egy Démonfattyút láttak a Dicsőség térhez közeli sikátorokban. Di Maltonak viszketni kezdett az összes friss hege, ha rájuk gondolt. Nyilván őt keresik, és ha nem jár hamarosan sikerrel, meg is fogják találni. A napok vészesen múltak a kór egyre súlyosabb méreteket öltött, ők azonban alig jutottak közelebb Warwick-hez. Tulajdonképpen lemondtak már róla, hogy valaha is megtalálják amikor egy este Oberion döbbenten szúrta ki a szeme sarkából a feketekámzsás alakot. Di Malto álla leesett, ahogy követte társa pillantását. -Ez nem lehet igaz… –nyögte ki megrökönyödve, de Oberion nem volt már mellette. A szívverése mély, gongütésekre emlékeztető hanggá lassult. Nem is hallotta, mint inkább érezte lüktetését. Tudta, hogy az imént tört ki a lugasból, ami eleddig rejtette és most veszett tempóban robog a boszorkánymester és a földön fekvő törpe felé. Bal alkarjára frissen szerzett pajzsa szíjazva, jobb kezével a fej alatt pörölyét markolva. Tíz lépés. Ennyi választotta el Warwicktól. Tíz elnyújtott lépés. Oberion üvöltését nem halotta már. Biztos volt benne, hogy mostanra az íjász halott. Kilenc lépés. A boszorkánymester szemében felismerés villant. Di Malto újabb fohászt küldött magában Dartonhoz, a halál istenéhez. Nyolc lépés. A boszorkánymester bal keze a harcos fele lódult, ujjai vádlón mutattak Di Malto-ra. Di Malto az utolsó pillanatban rántotta maga elé pajzsát. Hét lépés. Az ökölnyi, sarló alakú fénypengék vadul pörögve csaptak pajzsába. Nagy részük elakadt, néhány azonban átütött és miután becsapódott, vállig kúszott. Di Malto bal karjának izmai a mágia ritmusára rángtak. Ő azonban tűrt. Pajzsát mindaddig maga előtt tartva, míg a támadás tartott. Bal keze csak ezután hanyatlott teste mellé pajzsostul. Hat lépés. Warwick elsápadt. Di Malto lazított a fogásán, a pöröly feje előrébb csúszott, ő pedig a vége táján újra ráfogott a nyélre. Egy ütést adj, Darton!- ordította kétségbeesetten elméje. Öt lépés. Warwick ismét rámutatott bal kezével. Mintha mázsás koloncokat kellene kitartania. Remegett egész testében. Di Malto nem tudta megemelni pajzsát. 4 lépés. A mágia, vijjogó vércseként csapott le Di Maltora. A harcos elkeseredett ordítása messziről visszhangzott. Elorozták szeme világát. 3 lépés. Csak a lendülete vitte eddig. Most a rászakadó sötétségben bizonytalanul botorkálva indult meg a gurgulázó nevetés irányába. Mellén az amulett égető forróssággal rágta magát bőrébe. 2 lépés A gurgulázó nevetés, fuldokló köhögésbe csapott át, amikor Di Malto könnyező szeméről lefolyt a szürke hályog. Az amulett lánca elpattant a forróságtól és lejjebb csúszott Di Malto inge alá. Kiszolgált 1 lépés. Warwick álla szárazon roppant, ahol a pöröly nyele érte, a boszorkánymester rongybabaként csuklott össze.

A ragály

Warwick álla kimondhatatlanul hasogatott. Eltört, ebben biztos volt . A fájdalomra ébredt . Nem tudta, meddig hevert ájultan, de mikor kinyitotta szemét rögtön érezte, hogy baj van.
Egész pontosan a „baj” szó nem érzékeltette kellőképp a helyzet súlyosságát. Di Malto vele szemben térdelt, nem messze tőlük a törpe úgyszintén. Warwick nem ebből a meglepő tényből következetett helyzetükre, nem is a kertben hemzsegő fémmaszkos fejvadászokból.
Még mindig abban a százszor átkozott kertben voltak, a ház azonban egyszerűen eltűnt. Helyét most egy óriási tornádó tölcsér foglalta el. A tölcsér alján, bár az folyamatosan forgott és hullámzott, egy szabályos kapu alakú rés tátongott. Két éjkék köpenyes alak -egy fiatalabb és egy idősebb- lépett ki rajta , a kapu pedig engedelmesen zárult be mögöttük, hogy ismét makulátlanul tombolhasson a forgószél.
Warwick a fölétornyosuló fejvadászokra nézett. Vicsorgó állatpofákat formázó maszkjuk könyörtelenül, fémesen csillant meg a lemenő nap sugarában. Kezükben a viharmágus klán fejvadászainak egyik legkülönösebb fegyvere, az ismétlő nyílpuska. Warwick évekig szolgálta a viharmágus rendet, túlságosan jól tudta, mire képesek ezek a fegyverek. Mégis valamiféle kiutat keresett elkeseredésében. Már épp rávetette volna magát a közelebb álló fejvadászra, amikor az agyában halálos fájdalom bimbózott ki. Az idősebb viharmágus egy istenverte agyfürkész. Azóta olvassa a gondolataimat, mióta megérkezett és most belemarkolt a billogba is. Ennyi futott át Warwick agyán, aztán fájdalomtól taglózva rogyott vissza a fűbe. Mintha izzó pengékkel turkáltak volna az agyában, a kín elviselhetetlen volt. Mikor végre megszűnt a fájdalom, Warwick elernyedt. Hűs szellő simogatását érezte, de tudta csak megkönnyebbült idegvégei játszanak vele.

-Kötözzétek meg –dörrent a viharmágus a primessorra, a rangidős fejvadászra. A primessor hátára csapta nyílpuskáját és maga lépett a boszorkánymesterhez. Egy fél pillanat alatt végzett, majd visszafordult a viharmágushoz:
-Uram, az elővédünk épp most jelentett egy közeledő Ragály egységet. Sokan vannak és ők is ezt akarják -itt Warwick fele bökött.- Tanácsosabb lenne, ha igyekeznénk.
-Primessor, tisztában vagy vele, mekkora kockázatot vállalnék azzal, ha térmágiát alkalmazok, egy ellenséges varázshasználó jelenlétében?- dörrent a viharmágus a harcosra, majd megenyhülve hozzátette még- Másrészt itt most többről, van szó. A Ragály urak elszemtelenedtek. A síkvidék urainak tartják magukat. Mit gondolsz, hová vezetne, ha most megfutamodnánk? Hamarosan a Sherál hegységben okádnák ránk bűzös kórságaikat. Úgy döntöttem megütközünk velük, és gyalogosan visszük ezt a három jómadarat a hajóhoz.
-Nolrad- fordult a fiatalabb viharmágushoz.
És Nolrad tudta mi a dolga. Magához intette a vihartölcsért. A tornádó, mint hűséges kutya közelebb dübörgött, közben játékosan kitépett néhány körtefát és bokrot . Csaknem teljesen a viharmágus oldalához simult. Mi sem bizonyította jobban, természetellenességét, mint az hogy épp csak belekapott a karnyújtásnyira álló Nolrad köpönyegébe.

Nolrad bal keze felől négy fejvadász sorakozott fel. Villámgyorsan átfutották felszerelésüket, és még egyszer ellenőrizték nyílpuskáik tárjait. Ezalatt az idősebb viharmágus és a primessor kissé hátrébb húzódott a többi fejvadásszal. Warwickékat is odarángatták.
A primessor közelebb lépett gazdájához, mikor az udvar kapuja berobbant. A kapu törmelékein keresztül egy görnyedt hátú, köszvényes öregember sétált be, göcsörtös botjára támaszkodva.
-Nyugalom- károgta az öreg és a rámeredő nyílpuskák felé intett. Ekkor 4 gennysárga ruhába öltözött íjász lépet ki a mögötte kavargó füstből…majd még 8 kardforgató. Pengéjük vércsatornája méregtől csöpögött.
Vigyázzatok-közölte a rangidős viharmágus szellemnyelven a többiekkel, úgy hogy Warwick is érthette-, ne engedjétek őket közel magatokhoz, még a vérük is mérgező.
-Ajánlattal jövök hozzád Ulrik- nyekeregte az aszott vén ember- Ez nem a Sherál, légy bölcs és fogadd el!. A boszorkánymestert akarjuk. Ti a halálát. Nos ezt garantáljuk neked, csak előtte kifaggatjuk.
Az idős viharmágus összerezzent neve hallatán. Alaposabban szemügyre vette az öreget
-Te még élsz, féreg?
-Nem rajtad múlt-vigyorgott fogatlan ínyével az öreg-a hátamnak nem tett jót, hogy lefújtál arról a sziklaperemről.
-Akkor megnyomorítottalak, most elpusztítalak, ha nem kotródsz az utamból, szánalmas vén roncs.
-Tudod, hogy nem tehetem, parancsot teljesítek, ahogy akkor is- mosolygott még mindig az öreg és elszabadította a poklot.

A botját a földbe bökte. Valami villámsebesen és nyílegyenesen megindult a botból Ulrik felé. A földet, ahol elhaladt térdmagasságig verte fel. A fejvadász, aki védelmezőn Ulrik elé állt, cafatokra szakadt. Ulrik a maga elé rántott légaurával védte a gyilkos mágiát. Az első sor fejvadászai azonnal tüzet nyitottak. Az öregembert és az íjászokat egy pillanat alatt tucatnyi, rövid nyílpuskavessző járta át. A ragály kardforgatók rohamra indultak és Nolrad rájuk uszította a gyilkos vihartölcsért, ami sokkal gyorsabb volt, mint elsőre várható lett volna. Fölkapta és megpörgette őket. Az erejére jellemző, hogy a közepén uralkodó centrifugális erő pillanatok alatt letépte róluk ruháikat, majd széttépte őket, magukat is, hogy aztán a cafatokat a Ragály urakra okádja. Újabb ragály harcosok nyomultak be a kapun. Ulrik döbbenten állapította meg, hogy a hulla ,amelyik most a göcsörtös botot markolja nem az öreg vonásait őrzik.
-Testmágia- ordította és szemével az öreget kereste. Az öreg az egyik ragály íjász testébe költözött és ebben a pillanatban engedte el megfeszített íjhúrját. A lövés nem volt túl jó, Ulrik gyomra azonban összerándult, ahogy a természetellenesen vörös nyílfejre fókuszált. A nyílvessző nem érte még el Nolradék arcvonalát sem, amikor a nyílfej szétpattant, apró vörös cseppekkel pettyezve tele az első sor 4 fejvadászát és a fiatal viharmágust.

A primessor szeme Ulrikra villant, ő pedig bólintott. Ebben a pillanatban csattant fel odaátról a furulyaszó. Idegtépő dallam volt, de még borzasztóbb volt , amikor Nolrad és a négy fejvadászuk a dallam ütemére megfordult. Tekintetük üres volt, felszegett fejjel figyelték a dallamot, ami hirtelen az eddigieknél is élesebbre váltott, izmaik ugrásra készen feszültek meg.
-Tűz- ordította a primessor és 8 vessző indult halálos süvítéssel útjára. Norlad gerince eltört a homlokába csapódó vessző erejétől, feje hátrabukott. Három fejvadász rogyott mellé. A negyedik egy vessző elől elhajolt egyet a kardjával ütött félre egyet pedig a vállába kapott. De nem azért részesült több évtizedes kiképzésben, hogy ez zavarja. Egy pillanat alatt leküzdötte a táv háromnegyedét és magasba szökkenve úszott a levegőben Ulrik fele.
A primessor kulcscsonttól csípőcsontig nyitotta fel.
-Tudod a dolgod, primessor?- emelkedett a levegőbe Ulrik, hogy egy villámcsapással hallgatassa el a furulyát és gazdáját.
-Igen uram-fordult meg a primessor. Arca és páncélja csöpögött a fejvadász vérétől. Pengéjét maga felé fordította- még a vérük is mérgező- a kard átütött páncélt, bordát, szívet.
Ulrik a levegőben lebegve átvette a tornádó irányítását, s az immár menekülő Ragályok után küldte. Ő maga is megindult utána, hogy egyenként sújtsa halálra a lemaradó ragályharcosokat.
-Hárman velem jöttök kisöpörjük ezeket a város körüli lepratelepeikről!
Még egyszer visszafordult, a hátra maradt fejvadászok és Di Maltoék fele
-Ezeket pedig vigyétek a hajómra!

Végjáték

Csak ketten látták az apró vércseppet. Nem csoda, hisz olyan gyorsan történt minden, a csepp pedig olyan apró volt. Alig félkörömnyi. A fertőzött fejvadász vére volt, aki a titokzatos méreg hatása alatt saját ura ellen fordult. Warwick elkapta a törpe tekintetét. Csak egy gyors pillantás volt, de azonnal tudta, hogy ő is látta. Látta az apró foltocskát Ulrik köpenyén. És azt is látta, hogy a folt megmozdult. Lassan. Nagyon lassan, de a vércseppecske megindult fölfele a köpeny szövetében a viharmágus nyaka irányába. A villa melletti sikátorban lökdösték őket fogvatartóik. Di Malto rezignáltan botladozott mellettük. A dokkok irányába tartottak, ahogy a viharmágus parancsolta. Az utcácska közepén egy ember feküdt. A ragályharcosok színeit viselte. Warwicknak elakadt a lélegzete, amikor az alak övére tévedt pillantása. Egy furulya volt beletűzve. Ezúttal Graum kapta el az ő tekintetét. Warwick alig észrevehetően bólintott és elismeréssel nyugtázta, hogy a törpének helyén van az esze. Azonnal megértették, hogy kaptak egy utolsó esélyt. Graum látszólag megbotlott, de az utolsó pillanatban elkerülte, hogy ráessen a hullára. A mögötte álló fejvadász belemarkolt a grabancába és arrébb lökte. Graum nagyot csattant a falon és szitkozódva készült neki ugrani a fejvadásznak. Három ismétlő nyílpuska meredt az arcába. Warwick magában szitkozódott a törpe ügyetlenségén, ám ekkor észrevette, hogy a furulya már nincs a halottnál. Ügyes-gondolta. Graum és Di Maltó egy cellán osztoztak a dohszagú hajófenékben. Súlyos acélbilincs béklyózta csuklóikat, a padlóhoz rögzítve kevés mozgásteret engedett a két kalandornak. Graum erőlködve összehúzta két kezét, Di Malto egy pillanatra elcsodálkozott ezen, azt hitte Graum most azonnal elkezd imádkozni törpe isteneihez. A roppanásra összerezdült. A bilincs nem tört el, és Graum nem is tudta felnyitni így lekötözve. De Graumnak volt egy trükkje, ami oly sokszor megmentette már szorult helyzetből. A hüvelykujj porca egészen csuklóból kiakasztható volt. Rendkívül fájdalmas dolog, de Graum sosem maradt bilincsbe verve sokáig, pedig Baal Ruig tudja, hányszor kapták már el. A bilincs így is nehezen jött le a törpe kezéről, de sikerült. Felszisszent, ahogy helyére pattintotta ujját. Di Malto bilncsét egy pillanat alatt kinyitotta és csak ekkor mutatta meg neki a furulyát. Röviden összefoglalta a történetet, a vércseppet és a furulyát külön hangsúlyozva. -Meg tudod szólaltatni? -kérdezte Di Malto A törpe megrázta fejét -Érzem az auráját. Varázsszerszám. Szükségünk van a boszorkánymesterre. Di Malto csendben elmorzsolt egy szitkot. A cella előtt álló fejvadász még meghallotta a zár kattanását. Annyi futott át rajta: -Belülről?- aztán a kilökődő ajtó olyan erővel lökte a szemközti falnak, hogy hangosan nyekkent. Egy pillanatra volt szüksége, hogy magához térjen egy olyan ütésből, amit hétköznapi ember soha nem élt volna túl. De nem volt egy pillanata. Di Malto egyetlen erőteljes tekeréssel nyakát törte. -És most?- tette el a félujjnyi vastag szálkát Graum, amivel Di Maltó bilincsét és imént a cella ajtót is kinyitotta. -Lefelé-bökött a harcos fejével a lépcső irányába -Ezt nem nyitod ki egy szálkával, tökmag-vigyorgott Warwick a törpére. A boszorkánymester fényes, másfél ember magas kőgyűrűben lebegett. Végtagjait acélkékszínű mágia béklyózta és feszítette a gyűrűbe. A tenyérnyi széles gyűrűt az utolsó négyzetcentiig rúnák borították. -Azt hiszem, hagyom ezt a szemetet itt rohadni-fordult Graum di Maltóhoz- Nem ér meg nekem ez ennyit. -Blöffölsz kis emberutánzatom-mosolygott Warwick- A hajó már egy napja úton van, nélkülem soha nem jutok ki innen élve. -Ah tényleg, hát akkor….-kezdte a törpe, de ekkor Warwick Di Malto fele fordult. -Mikor Ulrik visszatért tisztogató körútjáról, volt nála egy kis doboz is. Azt hiszem mindhárman ismerjük ezt a dobozkát. Ez a kis mitugrász-bökött Graum fele- passzolta át a Ragály uraknak, a viharmágusunk meg most visszavette tőlük. -Hát nem vicces?- vigyorgott Warwick- Nem mintha azoknak a szerencsétleneknek szükségük lenne már rá. Törpicsek ,keres egy fél lábon álló gémet, egy hajót és három párhuzamos, hullámos vonalat a gyűrűn! Graum nyitotta volna a száját, de Di Maltó rádörrent -Keresd! Téged, boszorkánymester, miért érdekel a dobozka még mindig? -Az uraid a nagy hatalmú lápimágusok, igaz? A segítségemért cserébe eltávolítják a hűségbillogomat, ennyi. Megvan?-fordult a törpéhez. Az csak morogva bólintott. -Egyszerre kell megtörni az ikonokat, használjátok a fejvadászok kardjait, edzett adamantium mind- fordult a két halott fejvadász felé, akik nem is olyan rég még a celláját őrizték. Ami ezután történt arról a a Sherál hegység viharmágusai még sokáig mély megdöbbenéssel tudtak csak beszélni, ha egyáltalán. Nem sokkal éjközép után futott be a kísértethajó a Sherál hegység lábainál fekvő kikötőbe. Gyorsan kiderült, hogy a dicsőséges Ulrik hajója volt valaha, ez a vihartépett roncs. A hajó fedélzete úgy nézett ki, mintha a legkeményebb tornádó szabadult volna el a dekken. A Viharmágusok nyomolvasói rengeteg elszenesedett halottat találtak, köztük a hajót mágikus szelekkel irányító viharmágusét. De Ulrik nem került elő. Aztán a hajónaplóban rábukkantak a három fogoly nevére.…és az egyikük holtestére az alsófedélzeten. Hatalmas kalapácsát markolta még mindig(hogy szerezhette vissza, rejtély), körülötte, bezúzott fejű és mellkasú fejvadászok hullái hevertek. Gyomrából egy beletört penge állt ki kurtán, számtalan sebére vastagon kérgesedett vére. Elkeseredett harc folyhatott valamiért, vagy valakiért, gondolták a fürkészek. Aztán nem messze a harcos testétől megtalálták a furulyát, ami kétségkívül a Ragály Urak tulajdonát képezte és mindent megértettek. Az összezúzott testű fejvadászok a furulyát akarták visszaszerezni miközben a megelevenedett pokol tombolt a fedélzeten, amit nyilvánvalóan a fertőzött Ulrik szabadított el. A zsigereikben érezték, hogy a két másik, a törpe és a boszorkánymester él. És ez sértette őket. Sértette őket minden lélegzetvétel, amit az a két véglény ezen a világon vesz. A Sherál felbolydult…

 

Előszó:                                                                                                                     2005. 12. 02.

Vérsalak és temérdek csontszilánk fröcsent szét ütése nyomán. Csatabárdja hegyével lökte félre a test maradványait, ami immár tartás nélkül ráomlott volna. Balról egy fáradtan rohamozó gárdista vetette rá magát. Gerinctörő csapást mért rá a pajzsával. A gárdista rongybabaként repült a levegőbe és mikor földet ért, nem volt már benne élet. Nagyon kevesen voltak talpon. Csak a legszívósabbja élhet túl egy egész napon át zajló csatát. Swarzfluss erdejét holtestek és haldoklók boritották, amerre a szem ellátott. Sebesültek már csak elhalón nyöszörögtek. Walhorn végignézet Sötét légiósain...maroknyian maradtak. A császár gárdistái valóban kitűnő harcosoknak bizonyultak. Sűrűn sötét szemöldöke alól körültekintett, újabb ellenfél után kutatva. Egy gárdista hadnagy tántorgott felé. Ereje elhagyta már, de szemében mindent felemésztő gyűlölet lángolt. Óriási, szögekkel kivert Hajnalcsillagot hurcolt maga után. Walhorn egykedvűen tűnődött azon, hogy vajon meg tudja-e emelni láncosbuzogányát.
Meg tudta. A buzogányfej hangos csattanással akadt a pajzsba, amit Walhorn maga elé rántott. A lendület vitte tovább az ólomgolyót, amikor kiszakította gazdája kezéből a pajzsot. Walhorn hátraugrott és izomszaggató erővel hajította csatabárdját ellenfele irányába. A kéttenyérnyi penge vállból metszette le a döbbent tiszt bal karját. Walhorn közelebblépett a térderogyott gárdistához és előrántotta hátáról rúnadíszes pallosát.

-Elég legyen ebből!- a hangos kiáltás mögüle csattant.
Lefejezte a hadnagyot és megfordult. Kissé meglepődött. A kámzsás alakban a császár inkvizitorát ismerte fel.
-Mit akarsz, csuhás?-vicsorgott felé
-Mindenkinek lejár az ideje egyszer, én most érted jöttem, Walhorn.
Az inkvizitor nem volt kis ember, mégis eltörpült Walhornhoz képest. Az óriás termetű harcos erősen ráfogott kardjára és öles léptekkel indult el a sötét csuhás alak felé.
Az nem nyúlt díszes markolatú pengéje után. Csupán nyakából akasztotta le rózsfűzéren lógó keresztjét...

 

1. fejezet                                                                                                                   2005. 12. 08

Veni álmodozó alkat volt és bár jó pár telet megért már, lelke mélyén örök gyerek maradt . Esze ágában sem volt a többi lány példáját követve megházasodni. Jól érezte magát egyedül erdei kunyhójában. Szeretett a fiúkkal incselkedni, de egyikkel sem tudott hosszú időt eltöteni. Bár igazán csinosnak volt mondható, a próbálkozók hamar föladták, mert gyorsan kicsavarta őket. Semmiért nem adta volna fel a szabadságot, amit most érzett. Imádott az erdőben egyedül csavarogni, a Fekete tóban meztelenül fürödni és versenyt futni az erdő állataival Ő igazán természet gyermeke volt.

Szerette a várost is, mert izgalmasan sok volt ott látnivaló. A temérdek, dolga után rohangáló ember, a piac, a kovácsműhely hangjai , az ijjásziskola udvarán gyakorló noviciusok ügyetlenkedése,a bőrcserző kunyhójának illata mind-mind megragadta fantáziáját. Tegyük hozzá a börcserkésztől terjengő bűzt egyedül ő találta kívánatosnak, majdnem annyira, mint a pékek utcáján terjengő illatokat. Meg-meg állt egy bolt előtt. Ide is betért, s oda is. Egyikben ezüst talérokra váltotta a gyógynövényeket és gombákat, amit előző este az erdőben szedett, a másikban elköltötte frissen szerzett érméit. Egy egyszerű gyűrűt vásárolt most magának, amit azonnal fel is húzott, s aminek látványától lelke nyomban felmelegedett. A várostól messze lakott, ritkán jöhetett le, ezért élvezett minden percet, amit itt tölthetett. Majdnem olyan jó szórakozás volt, mint szakadó esőben bandukolni.

A főtéren nagyobb tömeg verődött össze, ezért a lány is arra vette útját. A térre kiérve azonnal szemet szúrt neki egy fiatalember, aki magasságával és termetével akkor is kitűnt volna tömegből, ha történetesen nem a városháza lépcsőjén beszélgetett volna. Még sem ez fogta meg Venit, hanem a fiú mosolya. Úgy tűnt, mintha egyfolytában mosolyogna. Még beszéd közben is. Most kedélyesen vállonveregetett egy parasztot, aki bólogatva magyarázott neki valamit, majd tett egy megjegyzést két csinos hölgy irányába, akik ettől összesúgtak és felkacagtak. Veni is mosolygott, mintha halotta volna , miről van szó és nem tudta levenni tekintetét az idegenről. Az öltözéke is megnyerő volt. Sötét lovaglónadrágot hordott, igényes nemezcsizmával, sötét, buggyos ujjú inge kilátszott utazóköpenye alól. Az utazóköpeny hátára csodálatos pajzsos kereszt volt hímezve.

A kedves idegen ekkor odaszólt valakinek, akit edddig a tömeg takart. Veni követte a hang irányát...és megdöbbent. Hogyan lehetett ennyire elvarázsolva? A tér közepén öles fatuskó egyenesedett az égig. A fatuskó aljába fahasáb tömeg halmozva. Ezen a rögtönzött halmon állt a nő hátrakötözött kézzel. Veni azonnal ráismert, hisz többször látta már a telihold ünnepeken. Ágnes...azt hiszem, gondolta magában-ez a neve. Vidám hangú, jó kedvű nő volt. Szája kipeckelve, szeme lekötve.
A férfi, akit az idegen megszólított-egy nehézpáncélt viselő paplovag- most előre lépett és határozott mozdulattal a farakás aljába döfte kezébe égő fáklyáját. Valamivel meg lehetett locsolva a rakás, mert azonnal lángra kapott. Veni rémülten nézett az idegen felé, de az már nem mosolygott. Elmélyülten nézett a felcsapó lángokba. A paplovag fenhangon kántált latinul, miközben melvértjére festett keresztett simogatta. Ugyanaz a díszes kereszt, ami a kedves idegen köpenyén van hímezve-villant át Veni agyán. A nő nem fulladt meg egyből és most teli torokból sikoltott fel. Az összeverődött tömegen végigfutó morajlás sem tudta elnyomni éles hangját. A lángok egy pillanat alatt cafatokra tépték a ruháját és szinte azonnal a húsába kaptak.Hamarosan egész testében lángolt. Még mindíg sikít? Vagy csak a képzelete játszik vele? Veni nem tudta eldönteni. Ismét a fiatalemberre nézett. Az éppen féltérdre ereszkedve keresztet vetett. Veninek ekkor akadt meg a szeme a fiú nyakában lógó bőrerszényen. Éles nyilalás állt a fejébe, ahogy rápillantott, és a fájdalom csak szemernyit enyhült, mikor elkapta róla a tekintetét. A teret most kellemetlen, édeskés, zsíros füst szállta meg, amitől Veninek öklendeznie kellett. Hátat fordított a borzalmas látványnak és futásnak eredt. Nem láthatta már, ahogy az idegen, hirtelen a nyakában lógó erszényhez kap, majd abba az irányba vág tekintetével, ahol az imént még ő állt.

 

                                                                                                                                     2005. 12. 09

-Ébredj angyalom- a lágy női hang simogatóan kúszott álmai közé.-Ébredj, kicsim!
És a gyermek szeme felnyílt.
De nem ébredt fel.
-Jól van drágaságom. Most pedig kelj fel, és jöjj elő!
A gyermek megpróbált felkelni, de valami láthatatlan akadály visszatartotta. Mocorgott, fészkelődött. Küzdött a minden irányból ránehezedő súly ellen. Sokáig tartott mire végzett, de sikerült.
Kiásta magát a három láb mély sírgödréből.
-Ügyes vagy, galambom. Most jöjj-dalolta a női hang a erdő irányából- segíts a mamának kicsit....
És a rég kihült gyermek botladozva elindult a fák felé.


-Érezlek- dünnyögte maga elé Algernon. Féltérdre ereszkedett a sáros avarban. Ujjai könnyű táncot jártak a lábnyom felett, majd a tenyerét is fölé emelte, mintha csak egy tábortűz melegét próbálná magába szívni.
-Félnapos sincs-bólintott a nyomra- és egy újabb pácolt bükklevelet dugott a szájába. A pác összetevőit nem ismerte, de tudta , hogy szervezetébe jutva élesíti érzékeit. Mennyit elrágtam ezekből a 42 év alatt-gondolta magában. Negyvenkét évig szolgálta a császárt nyomolvasóként, mikor elküldték. Utolsó küldetésén, tizenegy évvel ezelőtt magát D Arquebus nagymestert, az inkvizítor tanács egyik előljáróját vezette keresztül 4 testőrével a Schwarzfluss-i poklon. Mikor rátaláltak Wallhornra már csak ketten voltak. Ő és az inkvizitor. Beleborzongott, ha az inkvizítorra gondolt, de ez semmi nem volt Walhorn emlékéhez képest. A sötét úr kéznyomát viselte. Teste óriásira nőtt. A nagy termetű inkvizitor fölé magasodott egy fejjel. Algernonnál majdnem két fejjel magasabb volt, pedig ő sem számított alacsonynak. És a csonttüskék. Elszarusodott, ujjnyi méretű tüskék borították Wallhorn bal karját és alatta a testét is. Írisze kitágult ,a szeme fehérje nem is látszott. Olyan erő sugárzott ebből a lényből, hogy Algernon térde megremegett még az emlékére is. Mikor összecsaptak az inkvizitorral az ég meghasadt, átható pézsmaillat keveredett a rózsavíz illatával, és Algernon elájult, bár maga sem értette, miért.
Az inkvizició cellájában ébredt. Két hosszú évig tartották fogva(utólag derült ki, hogy inkább megfigyelés alatt), amikor egy nap, maga D Arquebus látogatta meg cellájában.
-Az életed a jutalmad és az én köszönetem-ennyit mondott csupán, és két hét múlva Algernon már a falujában ölelhette családját a keblére. A császár nem tartott szolgálataira igényt többet, pedig megpróbált visszamenni.
Míg ezeket szépen sorban végiggondolta, a pác is lassan hatni kezdett. Monoton litániával nyugtatta le felgyorsult szívét és lassan tárta ki kiélesedett érzékeit a világ fele. Hamarosan belát a csapáson túl az erdő mélyébe, a szemközti gerincen túli neszeket fogja meghallani. Szaglása tisztult ki elsőnek. Ahogy a szélbe szimatolt megérezte a nőt. A szél irányából és az illat erejéből megértette, közel jár. Két óra gyalogszerrel, legfeljebb három. Valami azonban volt még a levegőben, amitől a hátán kiverte a hidegverejték. A halál szaga. Bomló tetemek párája. Több irányból is.Egészen közelről. Idegesen nézett körbe, felegyenesedett és szorosabbra húzta, mellén keresztbe feszülő hüvelypánotot. A birodalmi rövidkard megnyugtatóan simult közelebb a hátához. Felhúzta számszeríjját és egy fekete tollú rövid vesszőt helyezett a szánkára. Bokor rezdült balról.....és Algernon elejtette a nyílpuskát. Hogy nem vette észre? Egy kisfiú botrorkált elő.
-Aegon?-hebegte, de a kisfiú nem válaszolt.
-Dehát hogyan?-nyögte ki Algenron. Három hete saját kezűleg fektette sírba fiát és unokáját, Aegont.
Tett egy lépést a fiú fele, de az nem mozdult. Félrebillent fejjel nézett nagyapjára. Közben újabb gyermekek léptek elő a bokorból. Sőt Algernon háta mögül az út túloldaláról is. Mind a falu gyerekei voltak...és mindet az a nő gyilkolta meg.
Tudta, hogy valami nincs rendjén . De elvakították érzelmei. Túlságosan szerette az unokáját. Még a fiánál is jobban.
-Gyere ide, hazaviszlek!
Aegon nem mozdult a többi gyerek sem, de mintha szorosabban vették volna körbe az öreg veteránt. Elviselhetetlen volt a bűz, valószínüleg az érzékfokozó szer nélkül is gyomor forgató lett volna. Algernon fejében vészharangok bőgtek, állati ösztönökhöz hasonló megérzései-amik nélkül nem érhette volna meg 58. életévét- tomboltak az agyában a veszélyre figyelmeztetve.
Mégis tehetetlen volt mikor Aegon kinyújtotta felé pici, kékes szürke karjait. Letérdelt a gyermekhez......

Az apát kishijján beleesett az apró földeletlen sírba, mikor belenézett. A kis Aegon teste feküdt benne élettelenül. Apró kezei mellén összekulcsolva...ahogy három hete, mikor eltemették. összekulcsolt kezei azonban nagyapja rövidkardjára kulcsolódtak A kardot repedezett vérkéreg szennyezte.

O75:)

 

Második fejezet                                                                              2005. 12. 28

A két lovas órák óta baktatott egymás mellett szótlanságba burkolózva. A lovaik szomorúan fújták fehéren gomolygó párájukat a csípős őszi délután levegőjébe. Kimerültek voltak már, hisz hosszú út állt mögöttük.

-Dróton rángatott bábok vagyunk mindannyian-tört ki a fiatalabból a keserűség-Elkaphattuk volna.
-Hm?-Ébredt fel szendergéséből a paplovag
-Volt ott még egy-Solon szavai tompábban koppantak, mint a lova patái a keményre fagyott földúton.
-Nem tartom valószínűnek-válaszolta a másik.
-Éreztem-simított végig könnyedén Solon a nyakában lógó erszényen.
Ez nem kerülte el Günter figyelmét. A paplovag kiváncsi volt, mit hordoz az utitársa az erszényben, mégsem volt annyira ostoba, hogy rá is kérdezzen. A rend kardja volt. Megmondták, hova sújtson és ő megtette. Nem kérdezett, de nem volt ostoba sem, hisz akkor most más kisérné az inkvizició Consciussát. A mellette lovagló ifjú beavatott, szöges ellentéte volt Günthernek. Solon az örök kételkedő volt. A paplovag számára érthetetlen volt, hogy egy ilyen ember, ilyen közel(szószerint is) a tűzhöz, még nem végezte máglyán. A munkájuk persze igényelte a kételkedést és a szkepticizmust jócskán, tálán ezért enged a Szent Inkvizició hosszabb pórázt a fiúnak. Mindig erre a következtetésre jutott.
Mindketten az inkvizició egyik belső rendjét szolgálták. Ordo Scuntum, a pajzs rendje. Végrehajtók, ahogy maguk közt hívták magukat.

-Dróton rángatott bábok vagyunk-ismételte Solon, most már magának és elrágódott a szavakon-…csak csettintenek , 'menj most a világvégére!', és mi mindent hátrahagyva rohanunk…

Königshofen ha nem is a világvégén volt, mindenesetre két hete úton voltak már. Előző nap reggelén keltek át a megáradt Ilm folyón ,azóta csak komor erdőkön vágtak már át. És egyre sűrűsödött. A falucska a Thüringiai erdő északnyugati lejtőjén helyezkedett el, egy völgyben. Mikor a két utazó elé tárult, Solon megértette, a Scriptorim térképén miért csak egy picuri pötty jelöli ezt az apró települést. Kihegyezett farönkökből készült erődített fal vette körül a szalmatetők alá búvó parasztházacskákat és a falu túlszélén emelkedő fatemplomot. A falu közepén romos kőbástya meredezett. Egy egykor dicsőséges birodalom határákövét hirdette.
Mókás -gondolta Solon-egy építmény, ami az őseinket hivatott távol tartani, belakva az utódokkal.
A helyiek mogorván fogadták őket. Nem szerették az idegeneket. Solon barátságos mosolya rendre viszonzatlan maradt. Haragot és félelmet érzékelt, amerra csak nézett.
A falu első embere nem jött eléjük. De nem is ő volt az, aki levéllel kereste meg az inkvizíciót.
Az apátot a templom mögötti temetőben találták meg.
-Becsülöm a bátorságod, atyám-fogott kezet Solon az apáttal-az emberek, ha tehetik elkerülik az inkviziciót. Tulajdonképpen nem is értem miért-dobott egy cinikus mosolyt Günther felé.
-Köszönöm, hogy eljött, nagyuram. Nem bátorkodom könyörgéssel zavarni a rendet, ha nem súlyos, spirituális problémáról van szó.
A pap tisztán beszélt, szeme értelemről árulkodott. Solon rokonszenvét élvezte.
-Mesélj, hát, a Szent Inkvizició mindenkit meghallgat-szólt és felmutatta a a papnak bal tenyerébe tetovált billogot. Az Ordo Scuntum billogát. A pap nem ismerhette a jelet, mégis tudta, nem lehet hamsítvány.
-Az emberek hite megingott-kezdte-egy fél éve megszencségtelenítették a templom oltárát. Jeleztem a járásnak, mégsem történt semmi változás. A tartomány herceg állítólag kétszer is küldött papokat, mégsem érkeztek meg. Jómagam járatlan vagyok efféle praktikákban , egyedül nem vagyok képes megtisztítani a templomom-a pap szemében vegytiszta düh szikrázott -A miséket azóta szabad ég alatt tartom, magam nem alszom már a templomban. De ez csak a kezdet volt Először az állatokkal kezdődött. Lebetegedtek, eltünedeztek. Ezután az emberek következtek. Ha körbekérdez, nagyuram, mostanra mindekinek van valami nyavajája. Aztán már emberek is eltüntek és csaknem az összes gyermekünket legyilkolták….
-Ki tette?-Solon arcán már nyoma sem volt mosolynak.
-A boszorkány a Tiefwald pagonyban.
-Halott ember-jelentette ki a Consciuss- Folytasd!
-A pagony északra fekszik a falutól. Nem tudom pontosan, hol lakik a pokolfajzat, de az erdő állatai és a gyermekek, akiket meggyilkolt, őt szolgálják.
Solon az apát vállára tette a kezét, mélyen a szemébe nézett. Egy pillantás elég volt és átlátta az embert. Tudta, hogy minden, amit most modott, igaz.
-Ne aggódj, atyám !-hangja mégis nyugtalanító volt- Most megmondom, miként cselekszünk. Te és Günther előássátok a gyermekeket. Az összest, akit meggyilkoltak. Értesz? El kell pusztítani mindet.
Az apát hápogott tehetetlenségében és csak annyit tudott kibökni-És az emberek?
-Éjszaka égetjük el a tetetemeket, jó szerencsével észre sem veszi senki. Én addig megtisztítom az oltárt. Ha elkezd sötétedni kezdjetek hozzá! Ja- fordult vissza a fiatal inkvizitor még- Günther, szükségem lesz az egyikük fejére…

                                                                                                                           2005. 12. 29

A makacs szél zúgva talált utat a komor bükkfák között, bebújt a lány felöltője alá, hidegen simogatta végig testét, hogy aztán folytathassa útját az erdő sötétje felé. Veni minden porcikájában remegett a hidegtől, de ahogy a tavacskára nézett tudta, lesz ez rosszabb is. Ez az ő tavacskája volt. Legjobb tudomása szerint nem is volt neve, csak ő hívta "tavacskának". Belahajította a preparált mandragóra gumókat, amitől a part menti víz óvatos bugyogásba kezdett.
Anyjától örökölt tudását rövid időn belül másodszor kell használnia. Két hete ebben az időben örvös mocsári piócák híztak bal kezén-nyomaikat még most is örzi. Az örvös piócák erejét még a hétköznapi emberek is sejtették…ő ismerte is, hisz anyja alaposan kitanította, mielőtt egy téli estén végleg eltűnt.
A piócákat parázsló fáklyavéggel kell leégetni és a parázstartóba potyogtatni-okította az anyja-majd utánadobni a hajat, körömreszeléket, amit csak szerezni tudsz. És mélyen belélegezni, többször is.
Veni a magas, mosolygós idegen lovát meglepően könnyen megtalálta azon az elátkozott napon, amikor megégették Ágnes nővért. Miután az erszény miatt föl sem merült benne, hogy megközelítheti a fiút, egy félmarékra való lószört vágott le lovából. Szeretetteljesen simogatta a lovat és meg is köszönte neki.
Két héttel ezelőtt éjszaka ezt a lószört dobta a parázson kunkorodó és az ő vérét gözölgő piócák közé. Föléjük hajolva mákonyos álomba merült és képeket látott a lóról és az útról, amit eddig megtett gazdájával a hátán. Nem ismerte fel egyből a tájat, csak mikor a ló belegázolt az Ilm folyóba. Veni egyetlen nővéréről tudta, hogy azon a vidéken lakik és ahogy kimondta álmában nevét, tudta, hogy a két idegen érte megy. Gretchen.

Morzsolt mezei tikszemet szórt gondosan a bugyogó tórészbe. A buborékok megnőttek és egyre hangosabb pukkanásokkal lehelték ki lelküket a tófelszínen. A Ráncos békakgombát még a házikójában felaprította , most a buborékok közé szórta azt is. Gretchentől világ életében félt. Erőszakos nő volt, az aurája zavarbaejtően tiszta és erős, de érezte, hogy a nőben több van, mint amit mutat. Hangja megremegett, mikor egyszer kettesben maradtak és váltaniuk kellett néhány szót. Gretchen az anyjáról kérdezte és Karlstadtról. Nem szívlelte ezt a nőt, de a nővére volt és tudta, valahogy figyelmeztetnie kell.
A felcímkézett üvegcsében kristálytiszta víz volt. A mágia legfontosabb eleme. Veni fogai közé szorította a fadugót, úgy húzta ki. Még egyszer ellenőrizte a cimkét "Őzlábtó, Tiefwald pagony" és beleöntötte a bugyogó vízbe. Felszippantott egy csipet finomra örölt tintagomba port és mágiától elmélyült hangon ennyit dörgött a tó fölé:
-Nyílj meg!
És a tófelszín kék lánggal fellobbant.
Veni kicsusszant ruháiból és belépett a lángoló tóba. A kék láng kisérteties fényt és árnyékokat vetett a tavacskát övező fákra, de a lányt nem bántotta. Ellenkezőleg. Veni legszívesebben visszarohant volna a partra, a víz annyira hideg volt. Sajnos nincs visszaút-gondolta és halkan felsikkantott, ahogy nyakig csúszott a jeges vízbe. Mégegyszer utoljára körül nézett, majd vett egy mély levegőt és alámerült. Hosszú percek teltek, a kék láng lassan kialudt, a bugyogás gyengült, majd alábhagyott az is. Az erdő a tavacska körül elcsendesedett csak a hátrahagyott ruhák tanuskodtak arról, hogy járt itt egyáltalán valaki……

Több mint 200 mérföldre onnan, egy kis befagyott tó felszine a part mentén olvadozni kezdett. Mikor a jégréteg áttört, kék lángok csaptak fel és a víz vad bugyorgásba kezdett. Rianások futottak végig a partról indulva a tó közepe felé, s mikor a meggyengült jég óriásit csattant, egy sötéthajú, meztelen lány bukkant elő az Özlábtó jégkásás hullámai közt

                                                                                                                            2005. 12. 29

A kis Aegon levágott feje hevert Günter előtt a boncasztalon. Ő maga választotta el a testtől, amit azonnal a máglyára is hajított. Ennél borzasztóbb dolgokat is megtett már a keresztény egyházért és a rendért, ez a mostani, azonban nagyon nem tetszett neki. A fej természetellenesen jó állapotban volt, ahhoz képest, hogy a testtel együtt hetek óta a földben hevert már. A paplovag erősen szédült.
Hirtelen távoli gyermeknevetést hallott és halványan egy női hangot is. Megfordult és kissé összezavarodott. Mikor visszafordult, nem emlékezett rá, hogy ő nyitotta-e föl a gyermek szemhéjait. Belebámult az óriási szembogárba és…
-Héj-bökte oldalba Solon- Ne. Ne nézz bele, csak vágd ki! Lát minket…
Az apát számára nem volt világos, hogy kicsoda, de szinte biztos volt benne, hogy nem a gyermek.
Günther mély levegőt vett és magában egy ősi imát morzsolva egyetlen ügyes mozdulattal távolította el a gyermek bal szemét. Képtelen lett volna visszahúzni a héjakat ezért felfordította az egész fejet.
Solon átvette tőle a szemet és egy rézmozsárba pottyantotta, majd a mozsártörő segítségével szétnyomogatta.
-Ideje összeszerelni a Lidérckopót-szólt és alkatrészeket kezdett előpakolni zsebeiből és az övén logó bőrbugyellárisokból. Mikor kint volt minden , nekilátott összeszerelni.Kezei villámgyorsan mozogtak, minden mozdulat a helyén volt.
Mint egy szépen feldíszített iránytű-gondolta az apát amikor a férfi végzett. A forgótárcsára kopot vörösfestékkel jelezték az égtájakat. A tárcsa egy masszív égerfa talpon állt. A talpat istenkáromlónak tűnő faragványok díszítettették, mikor a pap közelebb hajolt, elborzadt…A talpból három, elszabadult lelkeket ábrázoló, girbegurba kacs indult, hogy a tárcsa felett 5 hüvelyknyire találkozzanak és egymásba kulcsolódjanak. A találkozásukban kampó meredezett fölfele. Egy dolog hiányzott erről a furcsa szerkezetről.
Solon egy csipesz segítségével mártotta a tűt a mozsárba. Mikor kiemelte, egy apró ecset segítségével eltávolította róla fölösleget, hogy csak egy lehellet vékony réteg borítsa.
Óvatosan a mozsár szélére helyezte a tűt és ráfújt.
-Jó lesz-mondta, majd egy apró kulacsot kotort elő és száját félig befogva háromszor a Szerkezet felé legyintett vele.
-Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében….
Folyadék csorgott le a két hüvelyknyi kacsokon, a tárcsára és a talp oldalán.
-Szenteltvíz- mondta a papnak, majd újra ráfogott csipesszel a tűre és óvatosan a tárcsa közepéből előbúvó tengelyvégre illesztette. A tű azonnal pörögni kezdett….csak lassan akart beállni. Mikor aztán megállt egyenesen a boncasztalon fekvő gyermekfej irányába mutatott.
-Égesd el-Günther felállt és felragadta a gyermekfejet
-Jobb lenne a boszorkány vére-magyarázta Solon, de ha végleg megsemmisül a dróton rángatott famulus teste, a Lidérckopó így is a bábmesterre fog mutatni, érti?
Az apát bágyadtan bólintott.
A férfi felkelt és egy láncinget bányászott elő a holmijaik közül, amit azon nyomban fel is öltött. Ezután másfélkezes kardját övezte fel magára. Egy erőteljes rántással kihúzta pengéjét a hüvelyből. Megvizsgálta az acél mindkét oldalát, még ujjával is megpöccintette. A hangja tökéletesen pengett. A nyakába akasztott egy rózsafüzéren logó keresztet, majd összeszerelt még egy erős számszerijjat is. Az ijjvesszőket kiborította az asztalra, majd elrendezte őket, hogy a fémfejeik közel kerüljenek egymáshoz. Melléjük pakolt még néhány dobótőrt is.
Günther eközben visszatért.
-Ég-csak ennyit mondott.
Mindannyian a lidérckopó felé fordultak. Kezdetben nem történt semmi. A tű makacsul a máglya irányába mutatott. Aztán, lassan elkezdett észak irányába mászni.
-A Tiefwald pagony- csattintotta össze kezeit Solon elégedetten. Egy másik apró butykost húzott elő
és a számszeríj vesszőinek hegyére és a dobótőrökre folyatta tartalmát.
-Szenteltvíz?-kérdezte az apát szemhunyorgatva
-Méreg-mosolygott vissza Solon

                                                                                                                                 2006. 01. 11

A zegzugos szurdokokból és szakadékokból elősüvöltő szél dühöngve-bömbölve ostromolta a sziklás ormokat, erővel csavargatta a komor fák lombját és törzsét egyaránt, s hullámokat kergetett a befagyott Őzláb tó felszakadt felszínén. A fiatal boszorkánylány épp kilépett a tóból, mikor a nő megszólította.
-Szebb vagy, mint mikor utoljára láttalak, kedvesem...
Veni ösztönösen maga elé kapta kezeit, és egyszerre próbálta eltakarni feszes mellbimbóját és csupasz ágyékát.
Keskeny mosoly fodrozta Gretchen ajkát, ahogy vállával ellökte magát a fától, aminek árnyékában eleddig támaszkodott. Veni elé lépett, kezében egy utazó köpeny lebbent és határozott mozdulattal a lányra terítette. A köpeny szárnyait összehúzta a lányon és azoknál fogva vonta magához Venit, annyira közel, hogy a boszorkánylány érezhette a nő szájából áradó levendula illatot..
-Isten hozott nővér-szólt Gretchen és csókot nyomott a lány ajkára. Mikor ránézett a lányra, látta rajta a döbbenetet, és igen, az enyhe undort. Ismét elmosolyodott.
-Gyere hát, nővér, a kunyhóm valamivel melegebb hely ennél!
-Nem is kérdezed, miért jöttem?-torpant meg Veni.
-Tudom, miért jöttél, angyalom-mosolygott rá az.
És ekkor Veni előtt megnyílt valami a nőből. Maga sem értette, hogyan, de tudta, ő tette. Hideg csontokat látott, síkító gyermekeket, kondérban bugyogó emberzsírt, szagokat, illatokat, gyomorforgató benyomásokat…
-Te..te tetted.-hebegte és lába a földbe gyökerezett
Gretchen szeme összeszűkült, ahogy végigmérte a lányt.
-Nagy hatalmad van…a korodhoz képest meglehetősen nagy-morogta maga elé a nő.
-Miért ölted meg azokat gyerekeket?-párásodott el Veni szeme és ismét szédülés fogta el. Soha nem képzelte, hogy egy nővére is képes ilyen szörnyűséget tenni.
-Ismertem az anyádat-ezzel teljesen összezavarta a lányt-ott voltam , mikor Ravennában megégették. Tudod miért égették meg?
-Nem….megégették?-dadogta a lány
-Ravenna az inkvizició egyik főhadiszálása. Anyád a gyermekeinkért indult oda. Mit gondolsz, hogy találták rá Waltrautra, Gretelre, vagy Ágnes-re?
Ágnes neve hallatán egy óriási pattogó máglya képe villant be Veninek.
-A gyermekeinket tartják fogva abban a kolostor erődben. Lácra verve, sanyargatják őket. Az egyház bár írtja tanainkat, számos tudásunkat felhasználja. Tudják már, hogy a vér erősebb kötelék, mint halandó elképzelhetné azt. Ágneshez, saját fia vére vezette üldözőit. Anyád ezeket a gyermekeket akarta kiszabadítani. És a saját lányát-tette hozzá komoran a nő.
Venivel végképp tótágast állt a világ.
-Úgy érted…-szája kiszáadt, torkában óriási gombóc tanyázott-...hogy van egy testvérem?
Gretchen csak bólintott
-És…
-Igen akár még életben is lehet, kedvesem. Szükségünk van rá, ahogy rád is most. Segíts nekem, és én is segítek kiszabadítani a nővéredet. Hisz mindketten a rend örökösei vagytok….ahogy én is.
-Ravenna-motyogta maga elé kábultan a lány.

Venit sokkolta a hír. Szinte magatehetetlenül botladozott a felfagyott földön a göcsörtös gyökerek és komor sziklák közt, ahogy igyekezett Gretchen nyomában maradni. Van egy nővérem! Örömmel töltötte el az érzés, mert érzete igaz, amit az idősebb boszorkány róla mondott. És ez volt az, ami el is keserítette egyben.Túl élénk volt a fantáziája, ahhoz, hogy elképzelje, milyen állapotban lehet egy börtönben felcseperedett gyermek…ha egyáltalán…de ezt a gondolatot el is hesegette magától.
-Milyen rend?-szólt a nő után
-Tessék?-fordult az vissza
-Azt mondtad, a rend örökösei vagyunk. Te meg én, és a nővérem is.
-Igen, a Hermész örökség-komorodott el Gretchen-Akarod, hogy meséljek róla?
Veni nem volt benne egészen biztos, hogy akarja-e, ennek ellenére halványan bólintott .
-Rendben, a házikóm úgyis odébb van még-szólt az idősebb nő és belefogott-Senki sem tudja, honnan ered a rend: múltja az idők sűrű homályába vész. Az ősi legendák egy földre szállt istenségről beszéltek, a Háromszor Nagy Hermészről, aki megjelent Egyiptom földjén és két smaragdtáblát adott át az embereknek. A kiválasztott kevesek nemzedékről nemzedékre továbbörökítették a tudást tanítványaikra. A hajdanvolt időkben a rend legnagyobb mesterei papkirályok és mágusfejedelmek voltak, akik gyilkos varázserővel felfegyverkezve vonultak egymás ellen háborúba és országokat pusztítottak el viszálykodásukkal. Az emberiség megőrizte ezeket a titáni összecsapásoknak az emlékét, a pogány görögök az istenek harcáról írtak, a Biblia egész földet elárasztó özönvízről. Ez azonban már a múlté: mert Golgota hegyén egy olyan hatalom lépett a világ színpadára, mely erősebbnek bizonyult minden korábbinál, és a rend rejtőzködésbe menekült…
Tévedés azt hinni, hogy a keresztény egyház győzött le minket!-itt Gretchen szeme agresszíven kidülledt, Veni kissé megijjedt tőle.- Egyetlen dolog amiben mindig erősebb volt nálunk. Az egység. Az összetartásuk az egyetlen, ami csodálatra méltó bennük. A mi nagymestereink kicsinyesekké váltak az idővel a széthúzás felerősödött. Mérhetetlen tudás veszett el Hermész örökségéből, mert kicsinyes mesterek inkább a sírba vitték magukkal, mintsem hogy áthagyományozzák. Ennek is köszönhető, hogy a rend gyakorlatilag elpusztult. Az utolsó nagymestert, 80 éve láttam utoljára egy karinthiai romos domíniumban. Moncrif mester halálos beteg volt már mikor beszélhettem vele. Testét ismeretlen kórság pusztította. Arcáról tenyérnyi foltokban málott a hús. Soha többé nem láttam. Hallottam viszont az utolsó Servitorról. Szolga, ahogy a pórnép mondaná. De hatalmasabb volt ő mindnyájuknál, hisz tudását még élő nagymestertől tanulhatta. Swarzfluss erdejében bukott el. Mert elárulták és tőrbecsalták.
-Wallhorn -rebegte a nevet Veni. Wallhorn neve bár nem sok világi feljegyzésben maradt meg, a pór nép mégis zsigerből ismerte és rettegte a 40 éve elbukott sötét harcost
-Nem halt meg-figyelt fel a nő Veni döbbenetére-Képtelenek elpusztítani-kuncogot fel- Pedig megpróbálták. Nem tudják elválasztani a tagjait a testétől. A penge nem jut el a szívéig. Hiába égetik meg napokon belül erőre kap. Nem tudnak vele mit kezdeni, ezért hát láncra verve bezárták és körbebástyázták a szent ereklyéikkel.
-El tudod képzelni-nézett Venire-Milyen óriási lehet a tudása?
-Hova zárták?-a kis boszorkánylány maga is meglepődött saját kíváncsiságán.
-Ravennába-mosolyodott el Gretchen.

... és csöndben el kezdett szállingózni a hó…...

Álom (2007. I.26)

Most én álmodtam durvát, gyorsan le is írom, mielőtt elfelejtem:

Magányosan botladozom a barlang erőd, sötét folyosóin. Magányosan, bár fajtársaim ott fekszenek a folyosón mindenfele. Nincsenek már sokan és ők -mi vagyunk- az utolsók.

Ahogy a hideg földön feküdve alusszák évtizedes álmukat, olyan benyomást keltenek, mint az ébervilág hajléktalanjai. Csak én tudom, hogy egy sokkal veszedelmesebb fajta, egy a magasabb jóért évezredekig harcoló faj utolsó hírmondói. (Embereknek tűnünk. Reggel el is gondolkoztam, mely faj lehet, mely emberi formában él, de sokkal veszélyesebb annál...nem éreztem az álmomban , hogy vámpírok lenénk) Az utolsó hírmondók beszorítva, utolsó erődítményükbe. Az erőd kijáratait az ezer éves ellenség őrzi, mintegy bebörtönözve minket.

Orkok. De nem a nyálas warcraftos orkokra kell gondolni. Mégcsak nem is a gyűrűk ura orkjaira. Sokkal félelmetesebbek ezek. Ők valóban a farkasok rokonai. Alakra humanoidok, de legalább másfélszer akkorák, mint fajtársaim. Gyorsaságuk, mint a farkasé, erejük mint a bivajé.
Sokáig vártuk, hogy bejöjjenek és megvívhassuk utolsó csatánkat...de nem jöttek. Ránk mákonyos fáradság tört a hosszú harcoktól, ami aztán minden indulatot kiölt lelkünkből. Ha egy cseppnyi keserűség lenne bennünk a múltunk miatt, ha egy szemernyi szomorúság lenne még bennünk a lemészárolt szeretteink és barátaink miatt, már kitörtünk volna, hogy megvíjuk utolsó csatánkat. De bennünk már semmi nem volt. Üresek vagyun mindannyian. Érzéketlen élőhalottak. Épp csak nem rohadunk.
A kép, ami egy órája megjelent Nekem a velemszületett képességnek köszönhető. Megérzek előre dolgokat. Számtalanszor mentette meg az életemet ez és mégtöbbször mentette meg a lábamnál csendben alvó óriás életét. Ő volt a vezérünk egykor. Óriás az óriások között. Most meg...

Hozzátérdeltem, s úgy súgtam a fülébe
-Behatolók...
Szeme megvillant a másodperc töredékére újra a régi önmaga lett, ahogy arcomba nézett. Aztán eszébe jutott, hol van s fény kihúnyt. Őmaga azonban rugóként egyenesedett fel. Rongyaiból, óriási, kétkezes pallos bukkant elő. Magam is feláltam...ahogy harcostáraim is körülöttünk. Kezükben ősi, töménytelen vért látott fegyverek villantak. -Hát eljöttek értünk végre-szólt a vezér öblös, mély hangján, szeme azonban érzéketlen, csaknem unott volt.

Egy óriási lépcső fordulót választottunk. Az erőd öregtornya mélyen a földbe gyökerezett itt. Jóval tengerszint alatt voltunk, mégis még 100 és 100 méterre alattunk is lécsők kanyarogtak a mélybe. Tudtuk, nincs más út az erőd szívébe, a behatolóknak itt mindenképp át kell haladniuk. És csakugyan. Léptek , páncél csörgés és morgás visszhangoztak lentről. Majd az alsó lépcsőfordulón megjelent az első ork.

A csata már órák óta tartott. A két sereg szenvtelenül gyilkolta egymást. Vértemet nyúlós vérmáz borította, de jómagam még nem kaptam egyetlen sebet sem.
Egy susogó női hang(tudom, hogy nem igazi, hanem a velemszületett képesség másik megnyílvánulása) szól fülembe: -"Jobbra...."

Arra fordítom a fejem. Egy orkot látok, testére szíjjazott, sistergő kanócú robbanószerkezettel. Felém fut.... Tudom, hogy nem én vagyok a cél, hanem a velem vállvetve harcoló vezérem.... Fölkapom az orkot egy kézzel. Ekkor pillantom meg a lépcsőfordulóban a rovarhadat. Óriás rovarok ezrei hömpölyögnek az alsóbb szintről. Az öngyilkos orkot közéjük vágom. Hatalmas pusztítást végez a robbanás, még az orkok hátsó sora is meginog.

....és ekkor megértem...
Megértem miért nem jöttek korábban az orkok, miért tétováztak idáig.
Az évezredeken átívelő háborúban maguk is a kipusztulás szélére sodródtak, akár csak mi. Ők itt velünk szemben az utolsók...
A rovarhadsereg azonban nem válogat, mindenkit elpusztít. Ebből megértem az Orkok utolsó fricskáját. Halni jöttek. Tudták, hogy itt pusztulnak mind, ha a rovarok előtt törnek be, de a világ semmi kincséért sem hagyták, hogy az fajtársaim utolsó hírmondóival rovarok végezzenek. Ez az utolsó dicsőség rájuk várt, őket illeti. Kipusztulnak, de előtte még kipusztítják évezredes ellenségüket is.

Egy vágás ér a gyomrom felett. Hátratántorodok. Velem szemben az Ork sereg parancsnoka, a rettegett Ork vezér, aki ezer és ezer társamat pusztította már el a múltban és most. Még mindig óriás, de mozdulatai lassabbak és fáradttabbak. Ennek köszönhető, hogy nem fetrengek még kifordított belekkel a lábai előtt. Felnézek rá, arca csaknem emberi.

Nyílik a szája...mondani akar valamit. Látom , hogy benne sincs már sok indulat. Nem szitok, vagy fenyegetés, amit mondani akar, inkább figyelmeztetés(?), jó tanács(?)....

Nem hagyom megszólalni, kereszt és srég vágásokkal széttrancsírozom a mellkasát. Szájából fekete vér patakzik. Szemét rám függeszti, de haragot továbbra sem látok benne. A feltrancsírozott testet egyetlen erős rugással bajtársai közé rugom. A dübbenve elterülő testben már nincs élet. Ezer éve társai habzó szájjal, gyűlölettől kifordult szemekkel vetették volna magukat rám. Most érzéketlenül nézik a hullát és közönyös rohamra indulnak ellenem. Kivágok jobbra, egy fej repül. Az elhanyatló testtel nem foglalkozom, gépiesen ölöm tovább a következőt.

...megtörten az utolsó rovar testébe vágom a pengém. Lábai rángatóznak még, de nem harcképes többé. Hihetetlen, de győztünk. Amennyiben ezt győzelemnek nevezhetjük. Ahogy körbenézek rovar holtestek ezrei és halott orkok mindenfele. Ezt a halott diorámát pettyezik tovább elesett társaim kifacsart testei. Életben maradt fajtársaim egytől egyig halálos sebben fetrengenek a vértől iszamos padlón. A vezérünk testéből alig maradt, miután a rovarok közé vágva megroppantotta azok derékhadát, de legyűrte őt a túlerő és testét miszlikekbe szaggatták...
Nem tartottam vele a halálba. Néhány társammal megvetettük a lábunkat és csodával határos módon legyőztük a zavarodott ellenfelet. Meg kellett volna halnom vele. De csak a mély seb a gyomrom felett ami virít rajtam Érzem az árulásom súlyát, de örülök az érzésnek. Örülök, hogy hosszú-hosszú idő után ismét érzek.

Kifogom élvezni ezt az érzést, újraformálom magam a frissen támadt lekiismeretfurdalásból.
Megindulok az immár szabaddá vált kijárat felé.
Semmit nem tudok a külvilágból-hisz évtizedek óta éltünk elszigeteltségben-csak a megérzéseimből állítok össze valamit.

Az a hatalmas és ismeretlen erő, mely akkor támadt, mikor a világ két uralkodó faja-mi és az orkok- elgyengült, az az erő, aki gyakorlatilag az orkokkal őríztette fajtársaimat, akitől még mindi retteg-nos ez a hatalmas erő riválisára akadt a kinti világban. Tisztán éreztem, hogy a minket ért támadás nem véletlen. Egy vadonat új erő támadt. A minket-és nyugodtan mondhatom, hogy az orkokat is-idebörtönző erő azért pusztítottt most el minket, mert nem akarta, hogy ez az új erő szövetségesre leljen bennünk.

Apátiába süllyedve mindez nem érdekelt volna különösebben, de frissen támadt, mardosó érzésemmel a gyomromban érdekelni kezdett a dolog. Elhatároztam, hogy felajánlom a szolgálataimat az új erőnek.

Kilépve a barlangerőd kapuján csak egyben reménykedtem...ez az új erő legalább megközelítőleg legyen humanoid.
És hogy miért? Mert szaporodni akartam.....

Csata