Az ókor irodalma

A görög dráma fő képviselői; Szophoklész: Oedipusz király - Euripidész: Médeia


A görög színjátszás kettős gyökerű: egyrészt a kardalból született, másrészt pedig az istentiszteleti táncokból. A görög tragódia (tragos: kecske) az ősi kecske-táncokra utal.

Az ie. VII. században a görög társadalmat egy nagy vallásos-misztikus hullám rázta meg. Dionysos, Bakchos, a bor, az ereinkben és a természetben keringő életadó nedvek, a felfokozott élet, a mámor és eksztázis fiatal istene tartotta diadalútját. Színhelye Athén volt. A nézők ingyen mentek színházba, ez polgári jogaik közé tartozott. Az előadás nem este folyt le, hanem délelőtt, fényes napsütésben. A színházlátogatás volt tehát az emberek napi teendője. A színpadnak csak egy, állandó díszlete volt, a színészek magas kothornusokban, stilizált, bő papi ruhákban, álarccal és az álarcban hangerősítő szerkezettel léptek fel. A legnagyobb különbsége azonban mégis a kórus volt. Általában énekelt, a zenei aláfestést szolgáltatta. A görög dráma a mai opera és színdarab között foglalna helyet.

Története folyamán mindinkább előtérbe került a cselekmény. Lényegében azonban mindig megmaradt annak, ami eredetileg volt: gyászdalnak. A kommos, a kar gyászéneke, valamennyi ránkmaradt antik tragédiában fellelhető, ez alkotja az antik tragédia gerincét.

 

A görög dráma szerkezete:
- két színész dialógusa
- bevonulási dal
- kardalok
- jelenet
- végkifejlet
- kórus kivonulása

 

Tragédiaköltő: Aiszkhülosz, Euripidész. Egyetlenegy szatírdráma maradt ránk, Euripidész: Küklopsz-ja. Amikor a tragédia és komédia különvált, mintegy kevert műfajként a szatírdráma.

Aiszkhülosz a görög dráma igazi megteremtője. Ő már két színészt léptetett fel, megszüntetve a kar és szereplő felelgetését, és bevezetve a dialógust. A félelem nagy költője. Alakjai életnagyság fölötti alakok, mégis mindig meghajtott fővel járnak, érzik, hogy előbb-utóbb lesújt rájuk a heimarmené, az elkerülhetetlen végzet.

Műve az Oltalomkeresők, és a Perzsák. Míg az előbbi a mítoszból kerít példát, addig az utóbbi a salamisi, a kor diadalát ünnepli. De nem az ünneplő nép oldaláról mutatja be mindezt, hanem a vereséget szenvedett ellenség oldaláról.

A Leláncolt Prométheusz valószínűleg egyik darabja egy trilógiájának. Minden darabja nagyon messze játszódik, jellemzője az ekplexis, a kiemelés a mindennapi világból. Ő már komolyan veszi az isteneket és elégedetlen velük, nem úgy, mint Homérosz.

A hátralévő művei, a Heten Théba ellen, az Oreszteia trilógia végzetes, elátkozott családokról szól. A görögök szerint az átok a vérben fészkel, s vérrel együtt átszáll az utódokra elkerülhetetlenül.

Szophoklész az istenek és emberek kedvence, mint Goethe. Színdarabjai majdnem mindig első díjat kaptak. Tragikus hősei azáltal tragikusak, hogy kiszakadnak az élő közösségből és pusztító magányba hullnak, ezért ő a magány nagy költője. Ez az érzés legtisztábban az Oidipusz király művében van jelen. Oidipusz lánya, Antigoné, a sophoklészi nő-ideál: kemény, kevéssé nőies. ,,nem együtt gyűlölni, együtt szeretni születtem”-mondja ki hőse a sophoklészi humánum örök jelszavát. Öregkori darabja, az Oidipusz Kolonosban, a király a halálára készül. Szerinte legjobb meg nem születni, de ha már megszülettünk, minél előbb meghalni.

Euripidész a legfiatalabb drámaíró egyéniségében, sorsában mintegy Sophoklész ellentéte. Sűrűn alkalmazza a görög színpad technikai lehetőségeit: a deus ex machinát. Ez abból áll, hogy a színpad hátterét alkotó épület tetején egy gépezet segítségével hirtelen megjelenik egy istenség, hatalmi szóval elintézi a drámai konfliktust és megjósolja, hogy mi fog történni a dráma szereplőivel. A zene nála már nem alkot szerves egységet a prózával, a kardalokból hatásos önálló betétek lesznek: a kardalok szövege sokszor független a drámától, a költő életbölcsességét fejezi ki. Személyei nagyon okosak, szenvedélyeiket pontokba tudják szedni, kidolgozott érvekkel vitatkoznak egymással. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész vallási magatartását így lehetne összefoglalni: A az erkölcsi világrendet igazolja az istenekkel szemben, Sz az isteneket igazolja az erkölcsi világrenddel szemben, E pedig elítéli az isteneket az erkölcsi világrend nevében. Sok darabjának középpontjában a pusztító női szenvedély áll. A szerelemtől, féltékenységtől gyötört asszonyszív foglalkoztatja (Médeia). Legmegrendítőbb darabja Héraklés. A hős visszatér alvilági útjából, éppen idejében, hogy megmentse feleségét és gyermekeit a halálos veszedelemtől. Lyssa, az őrület démona azonban Héra parancsára őrületet küld Héraklésre, aki pedig megöli gyermekeit. Kijózanodva öngyilkosságától barátja menti meg. Legfőképp a jellemzést, a lélekrajzot dicsőítették műveiben.

 

A komédia

Az ún. ó-attikai komédia virágkora az ie. 430-405. terjedő időszak. Ide tartozik Arisztophanész, kinek komikuma négyes forrású. A drasztikum, a paródia, a személyeskedés és a szabad fantázia jellemzi műveit. Főképp Euripidészt parodizálja. Fantasztikus, abszurd elképzelésből indul ki, azután vastag realista színekkel rajzol. (Lysistraté). Az istenek nála jóformán csak mint nevetséges figurák szerepelnek (a színház istene, Dionysos maga is nevetségessé válik, Héraklésnek öltözve lép fel a Békákban).

Ie. 405-ben a spártaiak elfoglalják Athént, és a harminc zsarnok veszi át az uralmat. A demokrácia bukásával az egész műfaj eltűnik. Híresek Arany János Arisztophanész műveinek fordításai.


 

 

SZOPHOKLÉSZ: OEDIPUSZ KIRÁLY

 


Szophoklész alkotásainak többségét a híres alexandriai könyvtár őrzi, mi azonban csak 7 tragédiáját és 1 szatírjátékát ismerjük.

Kolónoszban született (i.e.496/497), a szalamiszi diadalt az ifjak kórusában zengte. A tragikus triász második tagja (első Aiszkhülosz, harmadik Euripidész). A görögök babérággal, koszorúval s volt mikor állami tisztségekkel is jutalmazták a költőket. Szophoklészt, aki 24 győzelmet aratott a versenyeken kincstárnokká, hadvezéri testület tagjává is választották. Sírjának feliratát fia költötte, s egy lantos szirén alakja díszíti.

A közönség azt igényelte, hogy a történetek fő mozzanatait (istenekről, hősökről) a hagyományokhoz hűen, de új mondanivalóval megtöltve elevenítse meg költő.

Szophoklész az igaz ügyért élni és halni tudó emberért emelt szót, a végzetben pedig olyan lebírhatatlan erőt látott, amely arra az emberre is lesújt, aki tudtán kívül követett el bűnt.

A tragédia eszközeit is meg kellett újítania, hogy a hús-vér ember világához közelíthesse az ábrázolást. Hősei csodálatos jellemű példaképek, akik önálló felelősséggel döntenek tetteik vagy egykori vétkeik tanulsága felől. Benső meggyőződésük vezérli őket. Érzéseik éppúgy vannak, mint akaratuk, de választani csak az igazság és a felelősség teljes tudatában tudnak.

A kar helyzete megváltozik, hiszen már nincs nagy funkciójuk, ezért tömörebben és kevesebb szóval egészítik ki a történetet, miközben azáltal, hogy a köznapi emberek, a nép érzéseit dalolja meg, cselekvő része marad a játéknak.

A görög költők legkedveltebb témái közé tartoztak a thébai mondakör eseményei.

Théba városában élt Labdakosz király, akinek a fia volt Laiosz. Laiosznak az istenek megjósolták, hogy óvakodjék a gyermekáldástól, mert önnön fia fogja megölni. Mégiscsak megszületett a fiú, Laiosz pedig, hogy a végzetet elkerülje, átszúrta a bokáját, s kitétette a vadonba, a Kithairón hegy oldalába: hadd haljon meg, vagy falják fel a vadak.

A sors azonban másképp rendelkezett. Egy pásztor talált rá a csecsemőre, s megesett rajta a szíve: magához vette, és Dagadtlábúnak (Oidipusz) nevezte el. Idő múltán átadta egyik társának, az pedig a gyermektelen korinthoszi királynak. Ott nőtt fel, s mit sem sejtett származásáról. Amikor viszont egy pajtása talált gyereknek csúfolta, útnak indult a messzi Delphoiba, hogy megtudakolja a valót. Apollón papnője azonban semmi bizonyosat nem mondott, csak valami szörnyűt jósolt: azt, hogy meg fogja ölni az apját, és saját anyját veszi feleségül.

Megrémült és elhatározta, hogy sosem tér vissza Korinthoszba, hiszen ott élnek a szülei, legalább is ő annak hitte a királyi párt. Théba felé vette az útját. Útban a thébai királlyal (Laiosz) és harcosaival találkozott, akik el akarták kergetni, ezért ő meg megölte a királyt, azaz apját s a harcosokat.

Théba városa gyászba borult, de nemcsak ezért, hanem mert egy gyilkos Szfinx is gyötörte a népet. Rejtélyes kérdést tett fel a népnek, s aki nem tudott válaszolni, megölte. Oidipusz azonban kifogott rajta, a Szfinx pedig akkor szörnyethalt. Így ünnepelte őt királyként Théba, s így lett férje (Iokaszté) anyjának. Persze erről egyikőjük sem tudott.

Két fiuk (Eteoklész, Polüneikész) és két lényuk (Antigoné, Iszméné) született e vérfertőző házasságból.

Egyszer hatalmas járvány súlytotta Thébát, s egy tudós azt állította, ez az istenek bosszúja, hisz Oidipusz ölte meg a király, azaz saját apját. Azután pedig, hogy mindent megtud kioltja szeme világát, s elbujdokol, a királyné pedig öngyilkosságba menekül.

Fiaik között is fellobban a harc a trónért, s végül mindketten egymás kezétől esnek el. Kreónra, a királyné sógorára, száll a hatalom, de ő Eteoklészt akarja vezetőül. S itt lép a színre Antigoné is.

Ezt a történetet Szophoklész három drámájában dolgozta fel (Antigoné, Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban).

Az Oidipusz királyban fokozatosan tárul fel a múlt rémsége, egyszerre érzünk szánalmat és félelmet Oidipusz sorsának megismerése közben. Részvét támad bennünk, hiszen soha nem akart ő rosszat, mindig azt hitte, hogy jót cselekszik, és népe javát kereste. Tettei szörnyűségének a hírén mégis elborzadunk, s megriadunk tőle magától is, amikor a vak jóst sértegeti és gúnyolja. Vele együtt zokogunk, amikor vakon simogatja kis árváit, de nem történhetett másképp: hiába hitte, hogy ártatlan, ténylegesen mégis vétkezett. Bármily borzasztó is tehát a reá sújtó végzet, az apagyilkosság és a vérfertőzés bűnét torolja meg. Oidipusz egy válságos világ kétségbeesésének a képe, azé a világé, amely még szembe mer nézni a sorsával, de önnön veszendőségét ismeri fel a hősi bukásban.


 


 

EURIPIDÉSZ: MÉDEIA

 


,,Euripidész olyannak ábrázolta az embereket, amilyenek a valóságban, én pedig olyannak, amilyennek lenniük kellene”- mondta Szophoklész. Periklész halálát követően az idők zűrzavarában és az esztelen háború rémségei közt riadalmasnak ábrázolta a lélek belső tusáit és kegyetlennek az egész világot.

Tudom, hogy szörnyü bűn, amit merészelek,

de elmémnél hatalmasabb a szenvedély,

az emberek legfőbb bajának fő oka – sikolt fel hősnője, a megaláztatásában véres bosszúra készülő Médeia. Jajszavában Euripidész látásmódjának legsajátosabb vonása fogalmazódik meg: önmagát ítéli magányra és nyomorultságra az, aki megpróbál szembeszállni mások önzésével vagy érzéketlenségével, hiszen a világ megváltoztatására nincs ereje, s végül olyasmire vetemedik, ami önbecsülését és boldogsága maradékát roncsolja semmivé.

Sokan rádöbbentek arra, hogy a pénz fordítja visszájára az egész világot. A mitológiában ezt úgy fejezték ki, hogy vaksorsnak ábrázolták a végzetet, magát az embert pedig a tévhitek rabjának, akit az igazság kiderülése sújt a földre. Fonák és irgalmatlan sors, vallotta Euripidész is. Következetes volt ez a fájdalmas keserűség, a bánat, amelyet a sors hálóját hiába tépő ember iránt érzett. Öt drámája végződik ugyanazzal a kardallal:

Sok alakja van az isteninek,

Sok nemreméltet is véghez segít,

És mire várunk, az sose jő el,

Míg a sosemvártnak utat nyit a sors: így ért ez is, íme a célhoz.

Alkotásaiban már nem mások gonoszsága ellen harcolnak a hősök (mint Szophoklésznál), hanem a lelkükben dúló, vad szenvedélyek ellen, s csaknem mindig hiába: önmagukat és szeretteiket sodorják bukásba, akár gyengeségből, akár azért, mert a sors tükrében fonákjára fordul minden jó szándékuk vagy jogosnak vélt bosszújuk.

A jellemábrázolás is újszerű: míg Szophoklésznál a hősöket egyetlen eszme vezérli, amelynek mindent alárendelnek, addig Euripidésznél indulatokkal megvert, életösztöntől hajtott, önmaguktól is vissza-visszaborzadó emberek állnak színpadra. Sokukat a megaláztatás sarkall féktelen bosszúra, másokat az önzés. Ezért ezek a hősök vívódnak, lelkiismeret-furdalások gyötrik őket. A lélek háborgásait alakjainak helyzetével és jellemével, érzéseivel ábrázolja (nem úgy, mint Aiszkhülosz, ő bosszúistennőket küld a megtébolyításhoz).

17 drámája és 1 szatírjátéka maradt ránk. Költői világát hamis ábrándokat szétszaggató, szertelen kavargás jellemezte. (Arisztotelész ezért nevezte őt a legtragikusabb költőnek)

Több bánat és kudarc érte, mint amennyi öröm. Származása miatt pletykáltak róla, hogy zöldégeskofa gyereke. Ellenben azért szerette az athéni népet s a várost is.

I.e. 431-ben mutatta be a Médeiát, ami furcsa módon csak harmadik helyezést ért el. 

Médeia szemünk láttára lesz gyermekgyilkos boszorkánnyá, Phaidra boldogtalanságának megbosszulójává, Oresztész és Éléktra bűntudattól gyötört ronccsá.

Sok-sok évszázada szállt szájról szájra a monda az Argó hajó hőseiről (argonauták), akik Iaszón vezérletével jutottak el a távoli északkeletre, s hozták haza a csodálatos fényű és erejű aranygyapjút. Maga a vezér a barbár király leányát, Médeiát, a Napisten unokáját, is magával hozta a görög földre. Varázslónő volt a lány, aki iszonyú bosszút állt minden ellenségén, de az istenek akaratából beleszeretett a hős daliába: apja és fivére vesztének árán is, vak szerelemmel követte az ismeretlenbe.

Korinthoszban játszódik a történet, s azzal kezdődik, hogy Iaszón, jobb boldogulása reményében, megkérte a királylány kezét, Médeiát pedig el akarja küldeni a városból.

Az egyik oldalon a gőgös férfi, aki Hellász műveltségbeli fölényéről szaval, s azt bizonygatja, hogy gyermekeik javát fogja szolgálni az ő új házassága, Médeia pedig legyen csak hálás, hogy eddig is élvezhette ennek a magasrendű világnak az áldásait.

A másik oldalon a még mindig szerelmes Médeia, a megcsúfolt asszony és édesanya. Hiábavaló minden könyörgése, s ekkor bújik ki belőle a boszorkány: előbb a korinthoszi királylányt, az ártatlan és boldog menyasszonyt, és az apját öli meg egy halálos mérgű köntössel, azután, hogy Iaszónt büntesse, önnön kicsinyeiket, s így hagyja magára a nyomorultat.

Az öreg dajkán kívül egyetlen emberséges szereplője van a tragédiának: Aigeusz, a mellékszereplőnek beiktatott athéni király, aki városában kínálna menedéket Médeiának.

Az emberként és férjként egyaránt hitvány Iaszón tetteiben és szavaiban a görög fensőbbség lepleződik le, s a régi mítoszok sok fényes hazugsága.

Médeia alakja új volt az ábrázolásban, a lélek bonyolultsága volt nyomon követhető rajta.

Create a Free Website