kirakójáték
Jövök
és ne félj, összeraklak!
Minden kihullott darabnak
nem találunk majd helyet,
lesznek rejtjelek
és ha szemgödrömből
bogarak másznak majd elő,
tudd: kivetett magából a temető,
még halottnak sem kellettem.
Ne szólj, csak legyél mellettem,
a vállunk majd összeér
és ha ez az összekuporodott törpe tér
együtt présel minket össze,
majd akkor nem kérdezem: jössz-e?
elhatároztalak
Túlélőtúra. Bakancs nélkül.
Mezítláb másztalak meg végül.
Tárnamélyen zuhantam magamba,
gyökeret tépve, sziklát harapva.
Kötélből font a vigasz rajtam:
nagy hegyeket is kivasaltam.
Összepréselődve bújtak földbe,
homeosztázis, szívritmus görbe.
kitüntetés
Biztosítótűre szúrom magam
és a lét mellére tűzve halkan
dúdolok Ne figyeljetek!
Silány dallamok lesznek mind.
Csak az eső dobol majd velem
és a szél viszi ócska énekem,
vére serken annak aki megmotoz.
Christian Morgenstern kapatos
és a kert kövén vele lépek én:
tűpárnán lepkegyűjtemény
S ha volna véredény, lepke-véredény,
mondanák: jajj szegény,
viharvert lepkegyűjtemény!
De így csak ballagok a létre tűzve,
viseltes szárnyam éjre űzne
a vén mellé a kék kövekre.
Lepkeszárny s a lét követne.
Csapkodó véres lepkeszárnyak!
Tűre szúrt lét ellen hadonásszak?
Nem mondom ki, s nem kérdezem,
a szárnyverdesés is csak lételem.
ex-pozíció
Lestelek képkeretek lepattogott szélein,
utcasarkon te voltál a felbukkanó alak,
ahogy te voltál megroggyanó térdem is,
megbicsakló eltévesztett szavam.
Nevemet susogták a falevelek
és a hangodon szólt a templomharang,
jaj még mennyi árnyra vetődtem
és mennyi nesz vezetett félre,
míg megértettem, ott bújtál meg,
ahol nincs a képkereteknek széle.
befejezetlen portré
Egy ideje rettegem az éjszakákat,
akkor jutsz mindig eszembe.
Képzeletben is remegve nézek
gyönyörű, hatalmas kezedre.
Le tudnám rajzolni, de félek,
kivenné enyémből a ceruzát,
átrajzolná mosolyom, mellem,
vagy azt az átkozott szerda délutánt.
Torz fintort árnyalna a létre
s én figyelném bénán megint,
figyelném rajzoló gyönyörű kezed,
ahogy fenyegetőn rám bök s megint.
És hiába minden, éjszakánként
az eszemet rángató zsinórok,
előbújnak és felcsavarnak újra ,
mint valami hajlékony, puha drótot.
Aztán pöccintesz egyet hirtelen
és a vonalak szakadnak szerteszét
s én satíroznék, de hiába próbálom
keresni a grafit előbbi helyzetét.
Aztán a darabkák rám zuhannak,
takaróm sok ezer mozaik,
elringatom magam, s álmodom,
mintha egy radír volna itt.
a veszélyről
Ahogy felhők mögött a napot
s nappal után az éjszakát,
ahogy levegő, tüdőben hagyott
kieresztve sóhajt présel át,
ahogy ajtódon halkuló
majd erősödő kopogást,
ahogy a vers, a szó, a névutó
eszméletig sáncot ás,
úgy tudod, olyan biztosan.
vihar után
és akkor hirtelen az ég alatt
hol szürke esők gyűltek
bőröndbe csomagolta magát a bánat
a nap smaragdot ajánlott a rügynek
és fényekbe burkolta a fákat
oly törékeny mégis a csend
hogy csak halkan mozdulok
ezerszín pompázik ott fent
de látszódik még egy csepp szurok
holló színház
nokedli a szívem
s te a nokedliszaggató
már reggel megfőztem,
pedig csak vacsorára érkezel
s én majd mondom:
"pörköltet főztem,
mert tudom, hogy szereted"
s te majd kérdezed:
nokedli, van hozzá?
jelenlét
Súgtak imát föntről, de én nem figyeltem,
színehagyott szárnyam, ócska erezetten
magam alá gyűrtem, mintha ott sem lennék.
Az égről is lekopott a festék,
így együtt, a szürkeségbe bújva
lehettünk észrevétlen társak újra.
Két, pocsolyák szélén síró gyermek.
Könnyeink a vízzel egybekeltek.
Szeptember volt, szakadó eső és
szélvédőmön kavicsfelverődés.
Akkor már tudtam, nem vagyok szerelmes,
s akár az eső, kátyúba terelt ez.
sohasem
A tér, az idő és minden más
csak felfordulás most bennem,
a dimenziók összemosódnak
és hol vagy kiáltások szakadnak fel.
Egy szelet kenyér az asztalon,
otthagyom, morzsáit lesem
és motyogok, csak úgy, nekem,
odafent úgysem figyelnek.
Ülök, míg rám sötétedik,
talán reggelig, vagy míg
a fény a homállyal végleg
összevegyül. Sohasem
kérdezik: jó így egyedül?
itt vagy
véletlen és halknak tűnő
neszezéssel akár a szél
olykor átfújsz rajtam
arcom pírját szítja
eltűnő sziluetted
üvegcsendek
törékeny terekbe
zártan bolyongnak
színvarázsló
bőröm horzsolása
itt vagy
hétköznapok
Szerda van. Sima vonalak
a füzetben. Homlokod ráncai.
A toll valahogy megakad,
a sóhajt kellene kirántani
és szakadna vele a papír,
vagy a hörgés fel torokból
és futna arcomra a pír
félve, tán valaki figyel a sarokból.
katedrális
mindenütt virág
és a rothadó szirmok szaga
ahogy betölti a teret
keselyű rémület
fészkel tudatomba
talán ott van tested
félig elbomolva
és én rajta lépkedek
araszolok félszeg utamon
és azt képzelem szirmokat
tépek egy ideges virágról
pedig ujjaimról fosztom a bőrt
míg az oltárhoz érek
nem érint semmi
sem szó sem ígéret
nem jut el
menekülj súgja az isten
de halk csomó
az idő fonalán e nesz
és kibomlik míg
készül az eresz
s falakat vakolnak
templomot állítok
imádott alakodnak
giocoso
Öreg, korhadt fa odvában laktam én,
s ahogy az eső táncolt odakint
s ahogy élet reggeli zajra kél,
úgy merengtem naphosszat tétlenül,
lestem a nedves füvek bánatát
és ahogy megszeppenve tétlen ül
a fakadó rügy fényre várva,
súlyától lehajtott fejű némán,
testét éltető venyige ága.
Tudtam, visszatér kedvem egyszer
és odvából kivet a korhadt fa is,
de addig az eső éltető vegyszer
s a lüktető világ zaja hamis.
Már megint
Miért fáj úgy az
ősz,
elidőz rozsda ecsetjével
fák koronáján a
nap
emlékszem
mikor karomban
ringattalak
akkor is a hulló
leveleket néztem
tán örömet lelek
a szenvedésben
kérdezted egyszer
dühödten
s ahogy férfias
haragodban
fürödtem ráébredtem
igazad lehet
- már megint.
Őszutó
Tudtam én, hogy árnyék voltál.
Hazajáró. Látomás.
Gyökeredből barikádod
utamba áll, árkot ás.
Nem elég, ha kérget hántok,
csupasz törzset lehelek.
Mozdulnék és bekötözném
karmom vájta sebedet.
Most is érzem: lüktet, szaggat,
hiába is tagadom:
rávéstem a homlokodra
rejtőzködő utamon.
Tudom én, hogy árnyék voltam,
magamba bújt látomás.
Menedék lehettem volna.
Örök hajlék. Állomás.
Nemes véred űző léptem
egyre halkul, csenevész.
Követem, míg köd borítja
s lábnyomod is belevész.
Átlátszó
Régóta figyeltem a fehér pókokat.
Pálcikalábukkal, mint a kötéltáncosok.
Feléjük fújtam, csak messziről,
nem mertem közelebb menni,
de szemmel tartottam a sarkot.
Kapaszkodtak porcelán ízeltlábakon,
néha az üvegháló megremegett,
ilyenkor a csend darabokra tört,
de ők csak kapaszkodtak tovább.
Amikor dühített a kitartásuk,
még nagyobbat fújtam.
Aztán egy nap nem mozdultak
és én rémültem lestem,
lélegzetvisszafojtva, talán
pihennek csak.
Univerzumok
amikor mész és mégsem érsz oda
amikor minden mozdulatod
félbehgyott tétova
amikor ijesztenek a szokatlan zajok
és vinnéd magaddal a pillanatot
amikor túl hangosnak érzed magad
és mások is túl hangosak
és mégsem akar kiürülni a tér
összekuporodnál egy sarokban
és hasítanál a létből egy darabot
magadnak ami elfér a tenyeredben
és mintha valami óvatos isten volnál
belelehelnéd a fákat a hegyeket
az érdekes pókokat a csendet
a pillanatokat amiket soha
nem sikerült magaddal vinni
hogy legközelebb amikor
szokatlan zajokra rettensz
csak hunyorítva az összeszorított
ujjaid közé zárt univerzumodba
kukucskálj
Azt is
csak suta kézmozdulatok
és a csend
ha égettél már fel hidakat
és léptél volna vissza
tudod milyen az
amikor nincs út
csak a semmi ásít
a szemedbe
még fel sem fogod
aztán már üvölt
zakatol
ugyanarra az ütemre
ahogy dobol a füledben
a vér
ne félj
súgja egy hang
de olyan halkan
meghallani sem mered
most felém ne bökjetek
most rám ne nézzetek
olyan ingatag a létem
még várok egy ideig
„talán egy csillag ideint”
addig kívülről nézem magam
és még ördögöket kergetek belül
ha itt volnál
talán akkor is a csend
és a suta kézmozdulatok
és hogy mikor csent
egy darabot
az ördög belőlem
ki tudja már
nem kutatom
a maradékot is
a kilincsre akasztom
a ne zavarjatok
tábla mellé
Előhang
Elfogytak a versek, ülök csak
a félhomályban és vaksin
bámulok. Zizeg a papír, néha
nyálas ujjam meg-megáll
a levegőben, mintha jelre várna.
Szólnom kellene, mégis
poros kötetek csendjét lapozom,
tán kiszáradt tollamat szóra bírja
valami kísértetarcon honoló líra,
vagy egy ölben megfáradt lendület.
Valahogy fakónak tűnik minden mondat,
és a színek, amik tegnap még voltak,
elszivárogtak a szavakból,
most csak szürkét köhög a papír.
Konok fejemet lehajtom
és ha érkezel, majd megint színeket képzelek,
hisz ezredév óta vártalak.
Ezredéveknél mit számít a dac.
érdektelen
mintha tüske szúrna
mintha bújna újra
bőr alá a kés
hasítson na és
csak vérem serken
ki rálép elken
lent a földön
nem törődöm
holmi folttal
s engem holmi zord dal
úgyse fojt el
míg nem folyt el
mind a vérem
Ezentúl
Ott lapul mellkasodban a csönd,
aztán csak intenek egyet
odafönt, vagy ki tudja,
lentről egy kéz hirtelen
kirántja a horpadt térbe
és csodálkozva kérdezed:
Hát te, honnan kerültél elő?
A semmiből jöttem, sípolja,
itt leszek már mindig veled,
hisz nincs hova visszamennem.
halasztás
Nekem csak a csend. Lassú biccentés.
Köszönt ki épp erre járt, itt ment és
flegmán orra hegyét megvakarta.
Úgy tett, mint aki nem jött zavarba.
Megnézem mi van odaát. Holnap.
Akkor majd megkerülöm a Holdat,
minden piszkot a zsebembe gyűrök,
most a kosz kell. Régvolt manikűrök,
manír, és ledöntött sznob istenek!
Ezt akarom, kell, hogy most itt legyek.
Tegnap is, valaki épp arra ment.
Nekem jó itt. Nekem most csak a csend.
Pár baj
Belülről valami égetett
és ahogy a tüzet kiokádtam,
megijedtem, ott leszek
ezentúl minden pocsolyában,
odaveszett izzó velő
mások talpára ragadtan,
dobhártyán doboló eső,
skarlátbetű, kiolthatatlan.
Éles kés húsomban a hiány,
forog, váj bennem, kibelez,
sebemből az űr jajgat, kiált,
tudhattam volna, hogy ilyen ez.
pajszer
a porba rajzolok ábrákat
csak úgy magam elé
mert a hátam mögé
nem ér a kezem
és ott nem is látnám
nem mintha fontos volna
látni õket
belülrõl jönnek
és nem is én irányítom
õk vésnek engem
mint valami ékezetet
fontos kõtáblára
sírfelirat
vagy kegyhely
i-re a pont
és a befejezettség
elégedettsége csak
sokára halkul
és szép lassan
sunyin motoszkálni kezd
a félsz
talán mégsem
a pontokba van vésve
a minden
talán a támaszték
nélkül az is porba hull
és mint magatehetetlen
átszakadt membránok
ontják a csendet maguk körül
az idõk végezetéig
Most undok álmot álmodok
Süllyedek útba bokáig.
Fel, vagy lefelé haladok.
Valami buta szokás itt
a járás, mégsem maradok.
Nyikorgó, ostoba palló
az ébrenléten átvezet,
léptem tűnődésbe hajló,
ahogy a hídon átmegyek.
Most undok álmot álmodok,
szakítok buja szálakat,
elhagyok állomást, romot,
ahol ránk zuhant száz lakat.
Ajándék helyett
Ami még látható, a kis kockás ing,
a megkopott falvédő, az emeletes ágy,
a vaskályha, a zöld műanyag kád,
sóvárgó pillantás korlátokon át -
ami a karod - látni sem akarod.
Grafitba lehelem a karácsonyokat
és ahogy arcomra kenem
tenyeremről a mocskot,
mintha látnám újra a szomorú
kis koboldot, gombás pulóverben,
gombafrizurával. Arcod most
az én arcom, kemények a karcon,
hiába a monopol, a lágy fények,
ezeréves keserűséget vések
a papírra összepréselt szájjal.
Az ujjaim fehérek, a karácsony
fekete. Színeket látni
ennyi év után, vajon lehet -e?
Nem lehet
Az éj, a harcsaszájú torzó
hümmögve fal, kéjes az íz,
(e ködös álom mily gomolygó)
torkában vagy és ver a víz.
Ravasz léptei, ha erre jár,
csak óvatos neszt ejtenek,
feléd tart, néha meg meg-áll
s én nem tudom hova rejtselek.
(Persze azért a harcsaszájban
titkos bűzök is sejlenek,
s én úgy teszek, mintha vigyázban,
lám, mégis átejtettelek)
