A francia
A férjem még csak meg sem beszélte velem. Egyszerűen idefogadta ezt az
albérlőt, futólag bemutatta, majd közölte, hogy ezentúl ebben a hófehér
csempézett szobában fog lakni.
Nem volt mit tenni. A neve az nagyon tetszett. Monsieur Saunier Duval. Kockahas. Hmmmm. Gyakran voltam vele kettesben, az irodám mellett volt pont a szobája. Szerencsétlen elrendezés volt, ha a lakásba akartam menni, el kellett mellette osonnom. Néha kínosan félrefordítottam a fejem, máskor egyenesen a szemei közé néztem, ilyenkor mintha mogorván morgott volna valamit. A kockahasát persze kénytelen voltam megbámulni, folyton mutogatta, mint egy cirkuszi erőművész.
Mégiscsak túlzás ilyen pőrén mutatkozni, legalább valami paravánt kellene állítani a szobába - gondoltam, de a férjem hallani sem akart róla.
- Olyan tökéletes - felelte mindig, amikor ijesztő méreteivel próbáltam érvelni.
- A szemei is olyan magasan vannak a homlokán, ráadásul folyton köhög.
Nem hatottak az érvek. A francia a férjem tökéletes bizalmát élvezte. Na majd én rajtakapom, leleplezem az álnok betolakodót. Persze semmi rosszat soha nem csinált. Néha dúltam-fúltam magamban és terveket szövögettem, hogyan fogom kipenderíteni a lakásból.
Érdeklődtem a cégnél is, ahol beajánlották, csupa jót mondtak róla. Naná, hogy a köhögést ők is letagadták. Éjszaka is köhögött, de természetesen azt is csak én hallottam.
Aztán egyik délelőtt annyira rájött a roham, hogy megijedtem. Odarohantam, a szemei furcsán villogtak és mintha tartózkodó testtartásából is kibillent volna. Arra emlékeztem, hogy a túlzott feszültséget nem bírja. Ha áramtalanítom a lakást, talán megnyugszik, sőt, rémlett, hogy teljes áramkimaradáskor azonnal el is szokott aludni. Gyorsan rohantam a kapcsolótáblához és a kallantyúkat lehúztam. Biztonság kedvéért az összeset. Elemlámpával közelítettem felé. Olyan ártatlanul és mozdulatlanul állt a sarokban, mintha nem is ő hozta volna rám a frászt az imént. Na most megtudom ki fia borja. Hiszen csak a nevét árulták el, semmi mást. Igaz, kérdezni sem nagyon mertem. Kutatni kezdtem a szobájában az elemlámpa fényénél, és találtam is egy igazolványt. Áhá, itt áll a neve: Saunier Duval. Foglalkozás: álló öntöttvas kazán alátelepített indirekt fűtésű forróvíztárolóval. Apám! Hát ezt nekem eddig miért nem mondták?! Ízlelgettem egy kicsit, ahogy fél szemmel az igazolványra, féllel meg a kockahasúra sandítottam. Hmmmm. Nem sima kazán, vagy alkazánocska. Nem. Álló öntöttvas kazán alátelepített indirekt fűtésű forróvíztárolóval.
Visszakapcsoltam a biztosítékokat. Jajistenem, milyen poros a teteje!
Nem volt mit tenni. A neve az nagyon tetszett. Monsieur Saunier Duval. Kockahas. Hmmmm. Gyakran voltam vele kettesben, az irodám mellett volt pont a szobája. Szerencsétlen elrendezés volt, ha a lakásba akartam menni, el kellett mellette osonnom. Néha kínosan félrefordítottam a fejem, máskor egyenesen a szemei közé néztem, ilyenkor mintha mogorván morgott volna valamit. A kockahasát persze kénytelen voltam megbámulni, folyton mutogatta, mint egy cirkuszi erőművész.
Mégiscsak túlzás ilyen pőrén mutatkozni, legalább valami paravánt kellene állítani a szobába - gondoltam, de a férjem hallani sem akart róla.
- Olyan tökéletes - felelte mindig, amikor ijesztő méreteivel próbáltam érvelni.
- A szemei is olyan magasan vannak a homlokán, ráadásul folyton köhög.
Nem hatottak az érvek. A francia a férjem tökéletes bizalmát élvezte. Na majd én rajtakapom, leleplezem az álnok betolakodót. Persze semmi rosszat soha nem csinált. Néha dúltam-fúltam magamban és terveket szövögettem, hogyan fogom kipenderíteni a lakásból.
Érdeklődtem a cégnél is, ahol beajánlották, csupa jót mondtak róla. Naná, hogy a köhögést ők is letagadták. Éjszaka is köhögött, de természetesen azt is csak én hallottam.
Aztán egyik délelőtt annyira rájött a roham, hogy megijedtem. Odarohantam, a szemei furcsán villogtak és mintha tartózkodó testtartásából is kibillent volna. Arra emlékeztem, hogy a túlzott feszültséget nem bírja. Ha áramtalanítom a lakást, talán megnyugszik, sőt, rémlett, hogy teljes áramkimaradáskor azonnal el is szokott aludni. Gyorsan rohantam a kapcsolótáblához és a kallantyúkat lehúztam. Biztonság kedvéért az összeset. Elemlámpával közelítettem felé. Olyan ártatlanul és mozdulatlanul állt a sarokban, mintha nem is ő hozta volna rám a frászt az imént. Na most megtudom ki fia borja. Hiszen csak a nevét árulták el, semmi mást. Igaz, kérdezni sem nagyon mertem. Kutatni kezdtem a szobájában az elemlámpa fényénél, és találtam is egy igazolványt. Áhá, itt áll a neve: Saunier Duval. Foglalkozás: álló öntöttvas kazán alátelepített indirekt fűtésű forróvíztárolóval. Apám! Hát ezt nekem eddig miért nem mondták?! Ízlelgettem egy kicsit, ahogy fél szemmel az igazolványra, féllel meg a kockahasúra sandítottam. Hmmmm. Nem sima kazán, vagy alkazánocska. Nem. Álló öntöttvas kazán alátelepített indirekt fűtésű forróvíztárolóval.
Visszakapcsoltam a biztosítékokat. Jajistenem, milyen poros a teteje!
Teknősbéka
Hangulatos bányató a környéken. A vize ugyan alaposan leapadt, de még
mindig fürdenek benne a tiltás ellenére. Horgásznak a partján, lankás
dombok veszik körül, illatos fenyők a körülötte lévő erdőben. Játszik a
fény a faleveleken. Félrehajolva az ágak elől tekerek a keskeny
ösvényen, a fák között. Takaros kis nyaralók, színes virágok a porták
előtt, kicsit tovább tekintve söröző, élő zeneszóval hívogat.
Egy kisfiú lép ki az egyik kapun, négy év körüli, hatalmas reklámszatyrot lóbál, maga elé bámul, és szinte önkívületben kántálva ismételgeti: teknősbéka teknősbéka teknősbéka. Továbbtekerek, majd hirtelen megtorpanok, beér egy pillanat alatt.
-Mutasd.
Kinyitja a szatyrot.
-Halott- mondja.
-Hová viszed? Eltemeted? – kérdezem.
-Nem, viszem az állatorvoshoz, nem teljesen halott, még dobog a szíve.
-Hol lakik az állatorvos?
-Hát, biztos van itt valahol egy.
-De hát csak úgy elindultál állatorvost keresni?
-Hát igen, van itt errefelé egy biztosan valamerre.
-És mit csinálsz, kérdezősködsz?
-Á, nem, itt van nem messze.
-Értem, szóval tudod hol lakik, megismered a házát.
-Nem, de biztos van valahol.
Miközben ezt mondja, letér az útról, a fűben egy férfihoz lép, aki horgászik.
-Mondtam, hogy ne hurcold! - mordul rá a férfi, s visszafordul a botjához. A kisfiú kiteszi a fűre a teknőst, s eszelősen nevetve néz felém. A nyaka félrecsuklik, teljesen élettelen a teste. Nem dobog a szíve már régen.
Egy kisfiú lép ki az egyik kapun, négy év körüli, hatalmas reklámszatyrot lóbál, maga elé bámul, és szinte önkívületben kántálva ismételgeti: teknősbéka teknősbéka teknősbéka. Továbbtekerek, majd hirtelen megtorpanok, beér egy pillanat alatt.
-Mutasd.
Kinyitja a szatyrot.
-Halott- mondja.
-Hová viszed? Eltemeted? – kérdezem.
-Nem, viszem az állatorvoshoz, nem teljesen halott, még dobog a szíve.
-Hol lakik az állatorvos?
-Hát, biztos van itt valahol egy.
-De hát csak úgy elindultál állatorvost keresni?
-Hát igen, van itt errefelé egy biztosan valamerre.
-És mit csinálsz, kérdezősködsz?
-Á, nem, itt van nem messze.
-Értem, szóval tudod hol lakik, megismered a házát.
-Nem, de biztos van valahol.
Miközben ezt mondja, letér az útról, a fűben egy férfihoz lép, aki horgászik.
-Mondtam, hogy ne hurcold! - mordul rá a férfi, s visszafordul a botjához. A kisfiú kiteszi a fűre a teknőst, s eszelősen nevetve néz felém. A nyaka félrecsuklik, teljesen élettelen a teste. Nem dobog a szíve már régen.
Szerelemcsütörtök
"Én már úgy vagyok jó
ahogy így vagyok,
én már nem leszek másik,
matatni szeretek, álmodok
egész kipusztulásig"
Nem járt a temetőbe. Nem vágyott oda. Hetente egyszer megtette ugyanazt az utat a busszal.
Ahogy régebben sem, most sem értette senki, miért ragaszkodik a buszozáshoz. Nem is lehetett már akkor sem megmagyarázni. Az idejébe sem fért bele és kényelmetlen kérdésekre kellett válaszolnia. De a heti egy alkalomból nem engedett. Olyan késő délutáni üzleti megbeszélésekre hivatkozott, amiknek a kötelező koccintás része volt.
Gyalog ment mindig a felszállóhelyig, élvezte ezeket a magányos zarándokutakat. Ilyenkor kiszakadt a valóságból, még a testtartása is megváltozott, a fejét lehajtotta, mintha horpadt mellkasához akarna közelíteni, valami vigaszt keresve ott. Ha nem volt foglalt a helyük, leült. Néha nem gondolt semmire, nem erőltette a gondolatokat, bámult csak kifelé az ablakon, vagy sorra vette az ismerős kopásokat a fém fogódzkodón. A szakadást az ülésen, azt soha nem hagyta ki. Ha tömeg volt, addig helyezkedett, míg egy pillantást tudott rá vetni, vajon azon a járaton van-e éppen. Visszaemlékezett, hogyan dugta a résbe az ujját a nő játékosan, idegesen, miközben beszélt, néha lehajtva a fejét, hogy gyűrött homlokát az előttük lévő ülés támlájának támassza. Fakó mézszínű haja csapzott volt, mégis ez a kuszaság valami megnyugtató otthonosságot kölcsönzött a külsejének. Nem mindig volt fontos amit mondott, fel-felcsattanó hangja és szélsőséges gesztikulációja is beszédes volt. Szinte soha nem találkoztak máshol. Egy utcában laktak, de valahogy nem vezetett egyfelé az útjuk, a reggeli munkába menetelt leszámítva. Kurta biccentés, ha véletlenül meglátták egymást. Annyira valóságos, annyira idegen volt az a másik világ, a kapaszkodó emberek burka, a busz monoton zaja nélkül, nem illett volna hozzájuk.
Egyszer mégis úgy alakult, hogy valami megállította őket. Közéjük ékelődött a szokatlan tér és nem úgy váltottak szót, mint ismerősök között szokás, hanem idegenül, néhány méterre állva egymástól, mintha félnének közel menni. Gyűrött volt a nő ruhája, görnyedten tartotta magát, mint mindig, de valami derű sugárzott belőle most is, a fáradtságon át, valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan kitartás.
-Hát ennyire iszik? - kérdezte a férfi váratlanul.
-Ennyire - felelte a nő, de nem szégyellte magát közben, szinte büszkén emelte fel a fejét és a másik szemébe nevetett, mint aki nem akar rejtegetni semmit, jó volt, hogy valaki tudta, nem kell őt sajnálni.
A felesége csak tramplinak hívta.
- Láttalak ma a tramplival beszélgetni, úgy álltatok ott, mint két szerelmes kamasz, akik nem mernek közel menni egymáshoz.
Döbbent arcot vágott, mire a nő odament hozzá, anyásan homlokon csókolta és fölényesen elegáns nevetésével hozzátette: - csak tréfáltam, méghogy az a trampli.
Nem tudhatta, hogy éppen ez a döbbent arckifejezés nyugtatta meg az asszonyt, aki a zöldséges üvegfalán keresztül figyelte őket. Pontosan nem értette mit lát, csak érezte a nyugtalanságot, hogy valami szokatlan dolog történik, aminek ő nem részese, hogy a távolságnak a két ember között jelentősége van, hogy a férje, mintha egy egészen más ember volna. Fájt, hogy ez a görnyedtség nem az övé, hogy nem mehet oda és ölelheti át. Soha nem látta még ilyennek. Egy pillanatra úgy érezte összeroskad ettől a felismeréstől, hiszen ő mindig erősnek akarta látni, mindig elvárásai voltak és igen, mindig közölte vele ezeket az elvárásokat. Szinte parancsnak tűntek most, látva ezt az esendőséget. Megindult kifelé, de azonnal meg is torpant. A kijárat melleti tükörben meglátta magát. Gondosan szárított frizurája, ápolt ruhája és józan tekintete mintha kérdőre vonta volna: mit akarsz? Néhány pillanat volt csak, mire felnézett, nem állt senki a túloldalon, az érzései pedig ostobának és lehetetlennek hatottak, ahogy az egymástól távolodó két alakot figyelte.
Nem tudta a nőről, hogy beteg, ahogy később kiderült, mások sem tudták. Élte szétszórt életét és vitte a hátán az egész világot. Senki nem gondolta, hogy előbb fog meghalni, mint a férje. Húsz évvel volt idősebb nála a férfi, iszákos, nemtörődöm, szabadszájú, állandóan anekdotázó ember. Nem dolgozott, élt az álmainak, néhány dalszöveg volt, amit felmutathatott, egyéb írásait nem adták ki, a jogdíj elég volt a felszínen maradáshoz. Ha volt kedve törődött a körülötte hömpölygő világgal, ha nem, bezárkózott a félhomályos szobába az üvegeivel és a számítógépével napokra, hetekre. Nem kapott szemrehányást senkitől, elfogadták így. Ő akarta ezt az életet élni, hogy ez másokra is hatással volt, természetes volt, az élet velejárója.
-Nem szereted te ezt az üzletemberesdit, valami lótenyésztőnek jobban el tudnálak képzelni – mondta a nő egyszer, csak úgy mellékesen, két rekedtes nevetés között. Nem illettek oda a szavak, igaz máskor is voltak látszólag értelmetlen megjegyzései, amik sokkal később kerültek a helyükre, mintha előre mondott mondatok lettek volna, amik utaztak az időben.
Lovakat akart, igen. Istállószagot, trágyát, vasvillát és a földeket. Rágondolni is fájdalmas volt.
Megtehette volna. Anélkül is megtehette volna, hogy eladja a céget. A fia már boldogult nélküle, igazán otthonosan mozgott a pénz világában. Egyszer említette csak otthon, nagyon régen, amikor a gyerekek még kicsik voltak és úgy érezte belepusztul az életbe. Az ellenállás még szelídebbé és még zárkózottabbá tette. A felesége jó nevű iskolákra, a belvárosi élet előnyeire és úgy általában a gyerekek érdekeire és jövőjére hivatkozott. Soha nem győzte meg persze, de tudta, hogy egyik pokolból a másikba jutna. Elégedett volt magával a felesége, csodára elégedett, mint aki felvállalt minden küzdelmet a jobb sors érdekében, aki észhez térítette a férjét és megmondta, mi jó a családnak. Soha nem ingott meg, még csak fel sem merült benne, vajon mi lett volna jó mindannyiuknak, vajon mitől lett volna boldog ő, a gyerekek, vajon nem lett volna-e bátrabb dolog ha bevallja legalább saját magának, ő nem akarja azt az életet.
Beteg lett, amikor a nő meghalt. Először nem tudta miért nincs ott csütörtökön a buszon. Nem aggódott, hiszen máskor is előfordult már, akkor már csak a heti egy közös utazás maradt nekik. Két nap múlva vacsoránál, a fia mondta. Senki nem tudta, miért lett ő beteg akkor. Gyakori az ilyesmi, ha túlhajszolja magát az ember, mondták az orvosok, pihenést javasoltak és ő pihent, nagy szüksége volt a nyugalomra, a befelé fordulásra. Képtelen volt beletörődni és elengedni azt a másik világot. Ott érezte a mellkasában minden lélegzetvételkor, de képtelen volt kiszakadni onnan és valóságossá válni.
Aztán a csütörtökökhöz menekült megint. Nem akart lemondani a szokásáról mégsem, egyedül tette meg ugyanazokat az utakat, néha leült ugyanoda, máskor ott állt, ahol együtt álltak amikor nem volt már szabad a megszokott ülőhelyük. Már nem álmodott lovakról. Követte a kanyargós utakat a szemével, a csorba járdaszegélyeket és lepattogott festéket a kapaszkodón.
ahogy így vagyok,
én már nem leszek másik,
matatni szeretek, álmodok
egész kipusztulásig"
Nem járt a temetőbe. Nem vágyott oda. Hetente egyszer megtette ugyanazt az utat a busszal.
Ahogy régebben sem, most sem értette senki, miért ragaszkodik a buszozáshoz. Nem is lehetett már akkor sem megmagyarázni. Az idejébe sem fért bele és kényelmetlen kérdésekre kellett válaszolnia. De a heti egy alkalomból nem engedett. Olyan késő délutáni üzleti megbeszélésekre hivatkozott, amiknek a kötelező koccintás része volt.
Gyalog ment mindig a felszállóhelyig, élvezte ezeket a magányos zarándokutakat. Ilyenkor kiszakadt a valóságból, még a testtartása is megváltozott, a fejét lehajtotta, mintha horpadt mellkasához akarna közelíteni, valami vigaszt keresve ott. Ha nem volt foglalt a helyük, leült. Néha nem gondolt semmire, nem erőltette a gondolatokat, bámult csak kifelé az ablakon, vagy sorra vette az ismerős kopásokat a fém fogódzkodón. A szakadást az ülésen, azt soha nem hagyta ki. Ha tömeg volt, addig helyezkedett, míg egy pillantást tudott rá vetni, vajon azon a járaton van-e éppen. Visszaemlékezett, hogyan dugta a résbe az ujját a nő játékosan, idegesen, miközben beszélt, néha lehajtva a fejét, hogy gyűrött homlokát az előttük lévő ülés támlájának támassza. Fakó mézszínű haja csapzott volt, mégis ez a kuszaság valami megnyugtató otthonosságot kölcsönzött a külsejének. Nem mindig volt fontos amit mondott, fel-felcsattanó hangja és szélsőséges gesztikulációja is beszédes volt. Szinte soha nem találkoztak máshol. Egy utcában laktak, de valahogy nem vezetett egyfelé az útjuk, a reggeli munkába menetelt leszámítva. Kurta biccentés, ha véletlenül meglátták egymást. Annyira valóságos, annyira idegen volt az a másik világ, a kapaszkodó emberek burka, a busz monoton zaja nélkül, nem illett volna hozzájuk.
Egyszer mégis úgy alakult, hogy valami megállította őket. Közéjük ékelődött a szokatlan tér és nem úgy váltottak szót, mint ismerősök között szokás, hanem idegenül, néhány méterre állva egymástól, mintha félnének közel menni. Gyűrött volt a nő ruhája, görnyedten tartotta magát, mint mindig, de valami derű sugárzott belőle most is, a fáradtságon át, valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan kitartás.
-Hát ennyire iszik? - kérdezte a férfi váratlanul.
-Ennyire - felelte a nő, de nem szégyellte magát közben, szinte büszkén emelte fel a fejét és a másik szemébe nevetett, mint aki nem akar rejtegetni semmit, jó volt, hogy valaki tudta, nem kell őt sajnálni.
A felesége csak tramplinak hívta.
- Láttalak ma a tramplival beszélgetni, úgy álltatok ott, mint két szerelmes kamasz, akik nem mernek közel menni egymáshoz.
Döbbent arcot vágott, mire a nő odament hozzá, anyásan homlokon csókolta és fölényesen elegáns nevetésével hozzátette: - csak tréfáltam, méghogy az a trampli.
Nem tudhatta, hogy éppen ez a döbbent arckifejezés nyugtatta meg az asszonyt, aki a zöldséges üvegfalán keresztül figyelte őket. Pontosan nem értette mit lát, csak érezte a nyugtalanságot, hogy valami szokatlan dolog történik, aminek ő nem részese, hogy a távolságnak a két ember között jelentősége van, hogy a férje, mintha egy egészen más ember volna. Fájt, hogy ez a görnyedtség nem az övé, hogy nem mehet oda és ölelheti át. Soha nem látta még ilyennek. Egy pillanatra úgy érezte összeroskad ettől a felismeréstől, hiszen ő mindig erősnek akarta látni, mindig elvárásai voltak és igen, mindig közölte vele ezeket az elvárásokat. Szinte parancsnak tűntek most, látva ezt az esendőséget. Megindult kifelé, de azonnal meg is torpant. A kijárat melleti tükörben meglátta magát. Gondosan szárított frizurája, ápolt ruhája és józan tekintete mintha kérdőre vonta volna: mit akarsz? Néhány pillanat volt csak, mire felnézett, nem állt senki a túloldalon, az érzései pedig ostobának és lehetetlennek hatottak, ahogy az egymástól távolodó két alakot figyelte.
Nem tudta a nőről, hogy beteg, ahogy később kiderült, mások sem tudták. Élte szétszórt életét és vitte a hátán az egész világot. Senki nem gondolta, hogy előbb fog meghalni, mint a férje. Húsz évvel volt idősebb nála a férfi, iszákos, nemtörődöm, szabadszájú, állandóan anekdotázó ember. Nem dolgozott, élt az álmainak, néhány dalszöveg volt, amit felmutathatott, egyéb írásait nem adták ki, a jogdíj elég volt a felszínen maradáshoz. Ha volt kedve törődött a körülötte hömpölygő világgal, ha nem, bezárkózott a félhomályos szobába az üvegeivel és a számítógépével napokra, hetekre. Nem kapott szemrehányást senkitől, elfogadták így. Ő akarta ezt az életet élni, hogy ez másokra is hatással volt, természetes volt, az élet velejárója.
-Nem szereted te ezt az üzletemberesdit, valami lótenyésztőnek jobban el tudnálak képzelni – mondta a nő egyszer, csak úgy mellékesen, két rekedtes nevetés között. Nem illettek oda a szavak, igaz máskor is voltak látszólag értelmetlen megjegyzései, amik sokkal később kerültek a helyükre, mintha előre mondott mondatok lettek volna, amik utaztak az időben.
Lovakat akart, igen. Istállószagot, trágyát, vasvillát és a földeket. Rágondolni is fájdalmas volt.
Megtehette volna. Anélkül is megtehette volna, hogy eladja a céget. A fia már boldogult nélküle, igazán otthonosan mozgott a pénz világában. Egyszer említette csak otthon, nagyon régen, amikor a gyerekek még kicsik voltak és úgy érezte belepusztul az életbe. Az ellenállás még szelídebbé és még zárkózottabbá tette. A felesége jó nevű iskolákra, a belvárosi élet előnyeire és úgy általában a gyerekek érdekeire és jövőjére hivatkozott. Soha nem győzte meg persze, de tudta, hogy egyik pokolból a másikba jutna. Elégedett volt magával a felesége, csodára elégedett, mint aki felvállalt minden küzdelmet a jobb sors érdekében, aki észhez térítette a férjét és megmondta, mi jó a családnak. Soha nem ingott meg, még csak fel sem merült benne, vajon mi lett volna jó mindannyiuknak, vajon mitől lett volna boldog ő, a gyerekek, vajon nem lett volna-e bátrabb dolog ha bevallja legalább saját magának, ő nem akarja azt az életet.
Beteg lett, amikor a nő meghalt. Először nem tudta miért nincs ott csütörtökön a buszon. Nem aggódott, hiszen máskor is előfordult már, akkor már csak a heti egy közös utazás maradt nekik. Két nap múlva vacsoránál, a fia mondta. Senki nem tudta, miért lett ő beteg akkor. Gyakori az ilyesmi, ha túlhajszolja magát az ember, mondták az orvosok, pihenést javasoltak és ő pihent, nagy szüksége volt a nyugalomra, a befelé fordulásra. Képtelen volt beletörődni és elengedni azt a másik világot. Ott érezte a mellkasában minden lélegzetvételkor, de képtelen volt kiszakadni onnan és valóságossá válni.
Aztán a csütörtökökhöz menekült megint. Nem akart lemondani a szokásáról mégsem, egyedül tette meg ugyanazokat az utakat, néha leült ugyanoda, máskor ott állt, ahol együtt álltak amikor nem volt már szabad a megszokott ülőhelyük. Már nem álmodott lovakról. Követte a kanyargós utakat a szemével, a csorba járdaszegélyeket és lepattogott festéket a kapaszkodón.
Mákosrétes /avagy valóban leveszlek a hintáról/
Utolsó nyarunk volt együtt. Ősztől dolgoznom kellett és tudtam, életem
egyik legboldogabb korszaka ér véget. Át kell adnom ezt a gyönyörű
kincseszsákot, amibe dalokat, táncokat, féktelen kacagásokat, esti
meséket, közös mézeskalács sütéseket pakoltunk. A kis titkos ajtókat
szerettem a legjobban. Ahogy közösen guggoltunk a fűben valami apró
bogarat csodálva, majd hirtelen felnézve az égre megkérdezte: anya, nem
zuhan ránk az a nagy sötét felhő? De kicsim, nemsokára ránk zuhan, eső
formájában és mi akkor bebújunk az eresz alá és onnan figyeljük ahogy
elfogy. Aztán megint kérdések és megint válaszok és a zsák növekedett
és sorban pattantak fel kis titkos ajtók és a zsák lassan egy
kiismerhetetlen, hatalmas kincses palotává változott, amiben úgy
éreztem elvesztek a kincsek, mert ahogy nyíltak az ajtók, úgy záródtak
is be régebbiek. Ahogy korábban érthető volt egy mozdulat, egy
biccentés, egy sóhaj, úgy váltak érthetetlenné a szavak és szép lassan
tudomásul kellett vennem, a kincseket nagy sokára lehet csak kivenni.
Azért utoljára még kiélveztük ezt a fene nagy szabadságunkat. Általában süteményt sütöttünk a homokozóban, természetesen pontos recepteket mondtunk hozzá, egy kis faág, egy kis kavics és díszítésnek fűszálak kerültek a tetejére. Néha egyszerűen csak énekeltünk hozzá. Állandóan énekeltünk.
Az eufória nem akart elmúlni. Úgy éreztem mindenem megvan a világon. Egy fiú egy lány. Ebben a sorrendben. Ahogy akartam. Hét év várakozás után egy gyönyörű okos tündér. Hihetetlen volt, mégis természetes. Első pillanattól kezdve énekeltem neki. Bolondságokat, kedves kis dalokat, ami jött. Szoptatás után fel-alá sétáltam a teraszon, régen elaludt már a karomban, én mégis énekeltem még és sétáltam tovább fel-alá, míg a szomszéd néni sajnálkozva ki nem jött és át nem kiabált a szomszéd kertből: nem tudja elaltatni aranyoskám?
Csak a mutatóujjammal intettem csendre, mosolyogva, nem akartam magyarázkodni neki, aztán énekeltem tovább.
Énekeltem ezen az utolsó közös nyáron is. A hinta volt a sláger. Megunhatatlan volt mindkettőnknek. Ő élvezte ahogy a hatalmas meggyfa ágai közé repül, én pedig imádtam a boldog kis arcocskáját figyelni. Más mértékegységeket használtunk akkor. Az idő: daltól-dalig és kifulladásig. A távolság: a legmagasabb ágtól-combpaskolásig.
Azt mondják, a decibel dimenzió nélküli mértékegység. Nekünk akkor valóban nem voltak dimenziók. Halk dúdolás és boldog kacagások csak, és bennem valami szorongó idegesség: nemsokára vége.
Aztán hamarabb lett vége, mint ahogy gondoltam. Még nem múlt el a nyár, még javában löktem a hintát, amikor bekövetkezett.
- Anya ne énekelj!
A hang parancsoló volt és szokatlan. Elhallgattam azonnal. Megállítottam a hintát. Ki is szállt és rohant a homokozóba. Én persze utána. Azt gondoltam megunta. Melléültem és lapátoltunk csendesen, aztán énekelni kezdtem.
- Anya, ne énekelj!
Ez már szinte sikításnak hatott. Megdöbbentem. - De hát mi a baj csillagom?
- Semmi, ne énekelj! Idegesít.
Innentől kezdve nem lehetett énekelni. Sem este, mese helyett, sem nappal, játék közben, sem csak úgy főzés közben, a kedvenc Mákosrétest hallgatva. Képtelen voltam megfejteni.
Képtelen voltam megfejteni azt, ami teljesen nyilvánvaló volt még egy hároméves leányka számára is. Nyilvánvaló és félelmetes. Csak én nem értettem. Sokáig. Évekig. Évekkel később sem magamtól értettem meg. Egy spontán beszélgetés kapcsán hullt le a lepel. Nyolc éves volt ekkor és megint énekeltünk néha. Óvatosan, az iskolás évek alatt visszaszoktunk rá.
Aztán egy esti lefekvéskor, az összebújós mese utáni pusmogás alkalmával így szólt: anya, emlékszel mikor kicsi voltam hogy féltem, hogy ott hagysz a hintán?
Nem én, válaszoltam mosolyogva. Dehogyisnem, mindig azt énekelted, hogy otthagysz a hintán és csak akkor jössz vissza értem, ha felnövök. Fordult egyet velem a világ. Istenem. Ez a kicsi gyerek odafigyelt arra, amit énekeltem. Amit már attól kezdve énekeltem neki, hogy megszületett és soha nem volt baj, soha, egészen addig, míg akkor nem énekeltem neki, mikor valóban a hintán ült és fenyegetővé nem váltak benne a szavak.
Mákosrétes
Fenn az ég, lenn a föld,
Kettő között él egy hölgy.
Alig több, mint négy-öt éves,
Kész a mákosrétes.
Fenn a föld, lenn az ég,
Szívem hölgye nagyon szép,
Társalgásunk eredményes,
Ó a mákosrétes.
Egyszer majd, ha felnőttél,
Visszajövök érted,
Leveszlek a hintáról,
Ne sírj addig, kérlek!
Fenn az ég, lenn a föld,
Boldog velem most a hölgy,
Szerelmében szenvedélyes,
Mint a mákosrétes.
Fenn a föld, lenn az ég,
Elszédültél, mára elég,
El kell mennem, ne légy mérges,
Vár a mákosrétes.
Egyszer majd, ha felnőttél,
Visszajövök érted,
Leveszlek a hintáról,
Ne sírj addig, kérlek!
(szöveg: Bródy János)
Azért utoljára még kiélveztük ezt a fene nagy szabadságunkat. Általában süteményt sütöttünk a homokozóban, természetesen pontos recepteket mondtunk hozzá, egy kis faág, egy kis kavics és díszítésnek fűszálak kerültek a tetejére. Néha egyszerűen csak énekeltünk hozzá. Állandóan énekeltünk.
Az eufória nem akart elmúlni. Úgy éreztem mindenem megvan a világon. Egy fiú egy lány. Ebben a sorrendben. Ahogy akartam. Hét év várakozás után egy gyönyörű okos tündér. Hihetetlen volt, mégis természetes. Első pillanattól kezdve énekeltem neki. Bolondságokat, kedves kis dalokat, ami jött. Szoptatás után fel-alá sétáltam a teraszon, régen elaludt már a karomban, én mégis énekeltem még és sétáltam tovább fel-alá, míg a szomszéd néni sajnálkozva ki nem jött és át nem kiabált a szomszéd kertből: nem tudja elaltatni aranyoskám?
Csak a mutatóujjammal intettem csendre, mosolyogva, nem akartam magyarázkodni neki, aztán énekeltem tovább.
Énekeltem ezen az utolsó közös nyáron is. A hinta volt a sláger. Megunhatatlan volt mindkettőnknek. Ő élvezte ahogy a hatalmas meggyfa ágai közé repül, én pedig imádtam a boldog kis arcocskáját figyelni. Más mértékegységeket használtunk akkor. Az idő: daltól-dalig és kifulladásig. A távolság: a legmagasabb ágtól-combpaskolásig.
Azt mondják, a decibel dimenzió nélküli mértékegység. Nekünk akkor valóban nem voltak dimenziók. Halk dúdolás és boldog kacagások csak, és bennem valami szorongó idegesség: nemsokára vége.
Aztán hamarabb lett vége, mint ahogy gondoltam. Még nem múlt el a nyár, még javában löktem a hintát, amikor bekövetkezett.
- Anya ne énekelj!
A hang parancsoló volt és szokatlan. Elhallgattam azonnal. Megállítottam a hintát. Ki is szállt és rohant a homokozóba. Én persze utána. Azt gondoltam megunta. Melléültem és lapátoltunk csendesen, aztán énekelni kezdtem.
- Anya, ne énekelj!
Ez már szinte sikításnak hatott. Megdöbbentem. - De hát mi a baj csillagom?
- Semmi, ne énekelj! Idegesít.
Innentől kezdve nem lehetett énekelni. Sem este, mese helyett, sem nappal, játék közben, sem csak úgy főzés közben, a kedvenc Mákosrétest hallgatva. Képtelen voltam megfejteni.
Képtelen voltam megfejteni azt, ami teljesen nyilvánvaló volt még egy hároméves leányka számára is. Nyilvánvaló és félelmetes. Csak én nem értettem. Sokáig. Évekig. Évekkel később sem magamtól értettem meg. Egy spontán beszélgetés kapcsán hullt le a lepel. Nyolc éves volt ekkor és megint énekeltünk néha. Óvatosan, az iskolás évek alatt visszaszoktunk rá.
Aztán egy esti lefekvéskor, az összebújós mese utáni pusmogás alkalmával így szólt: anya, emlékszel mikor kicsi voltam hogy féltem, hogy ott hagysz a hintán?
Nem én, válaszoltam mosolyogva. Dehogyisnem, mindig azt énekelted, hogy otthagysz a hintán és csak akkor jössz vissza értem, ha felnövök. Fordult egyet velem a világ. Istenem. Ez a kicsi gyerek odafigyelt arra, amit énekeltem. Amit már attól kezdve énekeltem neki, hogy megszületett és soha nem volt baj, soha, egészen addig, míg akkor nem énekeltem neki, mikor valóban a hintán ült és fenyegetővé nem váltak benne a szavak.
Mákosrétes
Fenn az ég, lenn a föld,
Kettő között él egy hölgy.
Alig több, mint négy-öt éves,
Kész a mákosrétes.
Fenn a föld, lenn az ég,
Szívem hölgye nagyon szép,
Társalgásunk eredményes,
Ó a mákosrétes.
Egyszer majd, ha felnőttél,
Visszajövök érted,
Leveszlek a hintáról,
Ne sírj addig, kérlek!
Fenn az ég, lenn a föld,
Boldog velem most a hölgy,
Szerelmében szenvedélyes,
Mint a mákosrétes.
Fenn a föld, lenn az ég,
Elszédültél, mára elég,
El kell mennem, ne légy mérges,
Vár a mákosrétes.
Egyszer majd, ha felnőttél,
Visszajövök érted,
Leveszlek a hintáról,
Ne sírj addig, kérlek!
(szöveg: Bródy János)
Rókaszelídítők
- varázsszó helyett -
- félsz tőlem, állapította meg a róka
- félek tőled, válaszoltam alig hallhatóan,
szinte magamnak....félek a vadságodtól,
félek a morgásodtól, félek ahogy
veled száguldanak a sötétben
a hold és a csillagok, és félek ahogy
leülsz az éjszakában a messzi utakat
bámulni, mikor indulsz neki magad
mögött hagyva ezt vékony
köteléket ami összeköt minket.
-vékony?
-hiszen csak az esőáztatta csapások,
csak a kusza ösvények amelyek idevezettek
minket, csak az egymás mellett elmosódó
lábnyomaink, csak a vágyódó pillantásaink
a nyírfák ágain, csak Jonathan szárnyára
ülő suttogásunk, csak ezek vannak nekünk.
- és a harcaink? a küzdelem ahogy szelidítjük
egymást?
- a harcaink....azt hittem könnyebb lesz...
azt hittem a harcok majd erősítenek minket,
te egyre szelídebb leszel ahogyan magamhoz
láncollak és én is veszítek vadságomból
ahogy látom hogy nem nézed olyan
vágyódva a végtelen utakat, és mindketten
megértjük majd, hogy más bolygóról
jöttünk te meg én....
- mindig siettem hozzád
- igen, siettél és szelíd voltál, és én is
úgy siettem hozzád, ahogy csak lehetett,
de néha ez a sietség idegessé tett minket,
amikor az ösvényeink még jobban összekuszálódtak
és nem találtuk az egymáshoz vezető utat, és ezzel
a bennünk lévő idegességgel nem tanultunk meg bánni,
a másikban lévő idegességet pedig
nem tudtuk megérteni....szelidíteni akartuk
egymást anélkül, hogy magunkat meg
tudtuk volna szelidíteni, és amikor
elhatalmasodott rajtunk a harag
mindig a másik vadságában kerestük
az okokat....
- mintha más nyelvet beszéltünk volna
- igen....akik más bolygóról jönnek
más nyelvet beszélnek....sokszor
nem értettük egymást és sokszor nem azt
mondtuk amit gondoltunk mert az indulat
megmásította a szavainkat, a félelem
hogy a mozdulataink félreérthetőek,
valóban félreérthetővé tettek minket
- vadságból páncélt növesztettünk
magunk köré, szavunk ostor volt
- olyan erős lett ez a páncél, hogy
képtelenek lettünk a kitörésre és
a szelídség sem jutott át rajta...igaz
már nyoma sem volt a szelídségnek
és nyoma sem volt a bátor harcoknak....
- vedlett rókabőröm rád terítem
- ne tedd kérlek....már nem értünk szót...
akár az én rókám is lehettél volna és
akár megszelídíthettük volna egymást...
akármi lehetett volna belőled is és belőlem is...
te megtanulhattad volna az én bolygóm nyelvét
és én megtanulhattam volna a tiédet...
ezt egyikünk sem látta be...mindketten csak
azt akartuk, hogy a másik tanuljon...
- az arcom
- igen...az arcod...és az én arcom
azt kellett volna mindig szem előtt
tartanunk, milyen a másik igazi arca....
sajnálom hogy elfelejtettem....
- félsz tőlem, állapította meg a róka
- félek tőled, válaszoltam alig hallhatóan,
szinte magamnak....félek a vadságodtól,
félek a morgásodtól, félek ahogy
veled száguldanak a sötétben
a hold és a csillagok, és félek ahogy
leülsz az éjszakában a messzi utakat
bámulni, mikor indulsz neki magad
mögött hagyva ezt vékony
köteléket ami összeköt minket.
-vékony?
-hiszen csak az esőáztatta csapások,
csak a kusza ösvények amelyek idevezettek
minket, csak az egymás mellett elmosódó
lábnyomaink, csak a vágyódó pillantásaink
a nyírfák ágain, csak Jonathan szárnyára
ülő suttogásunk, csak ezek vannak nekünk.
- és a harcaink? a küzdelem ahogy szelidítjük
egymást?
- a harcaink....azt hittem könnyebb lesz...
azt hittem a harcok majd erősítenek minket,
te egyre szelídebb leszel ahogyan magamhoz
láncollak és én is veszítek vadságomból
ahogy látom hogy nem nézed olyan
vágyódva a végtelen utakat, és mindketten
megértjük majd, hogy más bolygóról
jöttünk te meg én....
- mindig siettem hozzád
- igen, siettél és szelíd voltál, és én is
úgy siettem hozzád, ahogy csak lehetett,
de néha ez a sietség idegessé tett minket,
amikor az ösvényeink még jobban összekuszálódtak
és nem találtuk az egymáshoz vezető utat, és ezzel
a bennünk lévő idegességgel nem tanultunk meg bánni,
a másikban lévő idegességet pedig
nem tudtuk megérteni....szelidíteni akartuk
egymást anélkül, hogy magunkat meg
tudtuk volna szelidíteni, és amikor
elhatalmasodott rajtunk a harag
mindig a másik vadságában kerestük
az okokat....
- mintha más nyelvet beszéltünk volna
- igen....akik más bolygóról jönnek
más nyelvet beszélnek....sokszor
nem értettük egymást és sokszor nem azt
mondtuk amit gondoltunk mert az indulat
megmásította a szavainkat, a félelem
hogy a mozdulataink félreérthetőek,
valóban félreérthetővé tettek minket
- vadságból páncélt növesztettünk
magunk köré, szavunk ostor volt
- olyan erős lett ez a páncél, hogy
képtelenek lettünk a kitörésre és
a szelídség sem jutott át rajta...igaz
már nyoma sem volt a szelídségnek
és nyoma sem volt a bátor harcoknak....
- vedlett rókabőröm rád terítem
- ne tedd kérlek....már nem értünk szót...
akár az én rókám is lehettél volna és
akár megszelídíthettük volna egymást...
akármi lehetett volna belőled is és belőlem is...
te megtanulhattad volna az én bolygóm nyelvét
és én megtanulhattam volna a tiédet...
ezt egyikünk sem látta be...mindketten csak
azt akartuk, hogy a másik tanuljon...
- az arcom
- igen...az arcod...és az én arcom
azt kellett volna mindig szem előtt
tartanunk, milyen a másik igazi arca....
sajnálom hogy elfelejtettem....
Nemlét
Azt mondják, van valahol
egy pont a lét és a nemlét határán, ahol világossá válnak a dolgok. Érzékelhető
a fontos és kevésbé fontos közötti különbség. Átkozottul könnyű átlépni a
mezsgyén. Visszatérni nincs lehetőség, csak visszanézni a határig, a határon
túlra. Persze a dolgok ugyanolyanok maradnak, mert ideátról szemlélve
lehetetlenség másnak látni őket mint akkor. Akkor. A kétségbeesett zuhanás
előtti pillanatról van most szó, amikor nem tudod elviselni már a létet, amikor
az értetlenség marja az ereidet, amikor a könnyeid már torkodba száradva
gombóccá dagasztották a gégédet és vágysz a semmire, a zihálás lecsillapodására,
most már bármi áron. Az örök csend birodalma. Az örök nemlét birodalma.
Az örök visszanézés és az örök gondolkodás birodalma. Lehetne mondani, már
oka fogyottá vált a gondolkodás, és egyáltalán, ugyan hogy volna lehetséges
ebben a tündöklően utálatos nem levésben? Talán mégis. Szavak nélkül,
csak úgy bent, a megjelenítés és a formába rendezhetőség lehetősége nélkül. Azt
is mondják a halál pillanata fontos, fel is szokták jegyezni az időpontját.
Azt a bugyborékoló fájdalmat, amit a haldoklás tudata okoz, még sehol nem
láttam lejegyezve. Igaz nem is kutattam, hiszen ha ilyesmibe botlik az ember
illedelmességet színlelve sajnálkozik, valójában iszkol, messze-messze a
kívülállóság és az örök fiatalság megnyugtató önámításának harsonáit szétküldve
pórusaiba. Nem is lehetne jól leírni vagy megfesteni ezt az állapotot. A sár
tud hasonlóképpen bugyogni. Elveszel benne és merülsz, minden egyes nyelés csak
kapálózás ebben a sűrű fojtogató anyagban. A természetét mindenki ismeri. Egyre
inkább merülsz benne, tudod, hogy jobban merülsz, mégis tovább kapálózol. Azt
mondják ösztön, hiszen ki akarna benne maradni. Ki az, aki el tudja hinni
fuldoklása közben, hogy csak várnia kell -nyugodtan. Istenem, milyen
nevetségesen szánalmas a gondolat, hogy amikor éppen a halálodtól rettegsz,
nyugodt maradj!
Talán
nem is sár volt. Talán forrásvíz, valami kristálytiszta áttetsző szerkezettel,
amit csak én nem láttam át. Egy biztos: élet szaga volt, ami ideát is érződik.
