A semmi dala
Semmiországban, semmiágyonfeküdtem elnyűtt nyoszolyámon,
csak a hold vakított, figyelt éjjel,
nem számoltam semmi kéjjel.
Ne csábíts te torz sugár!
Ne sződd álmom, nyugovóra
engedj térni! S majd ha sár
buzog torkomon fel, s szavam
nem érti senki ember,
és semmi szivem ütemet ver,
-bús metronóm zaja jár-
akkor ezüst éjruhában,
-melynek selymén neved áll-
semmiföldre lépek halkan,
s zord szavaktól láthatatlan,
rémek-lakta semmi lelkem
eléd rakom.
-Kileheltem, mondom csendben,
s nem törődsz majd semmi jajjal,
mint ki földöntúli dalt hall
s szolid csöndje leigáz,
úgy figyelsz majd minden neszre,
s hallva őket mondod -persze,
hisz a csend az zajjal jár.
S most hogy lelkem kileheltem,
húsomból kivájtam s mertem
színed elé, hajszolt igére vártan,
tudom semmi baj volt minden hangja
mely torkomon elakadva
bugyogva tört s szétzilált.
S most e terhes semmi percben
azt sóhajtod, legyen - rendben,
legyen semmi, nem kell kóbor fénysugár.
És én nyerni akarok majd, búvár módra
fényre törni, holdra nászruhákat szőni
mikor elvonul a semmi-ár.
S tudom egyszer semmi vár majd,
de addig szívem zajra retten,
ezt a zajt még nem eresztem.
Semmi dalba öntöm lelkem,
rémek-lakta semmi lelkem,
eléd rakom szolid csendben
s azt remélem leigáz
-addig míg a semmi vár.
