Szélmalomharcz
Ó drága de la Mancha
én búsképű lovagom
elemészt engem a bú
elemészt ha hagyom
szemem már töppedt aszú
testem gyolcsban múmia
nem fognak rajtam tanok
sem az anatómia
szavaim hullnak sárba
gúnyba-vigyorba kötve
és a hold sem a sárga
fényt szórja már a földre
és rőt avarunk fakó
gúnyájában neszez
lám hangja is elhaló
már a szélnek a mezőn
s nem fog a kard a lándzsa
a lapáttal neszezőn
ki mély unalommal várja
hogy hörgöm panaszom
s fél hinni az érkezőt
rút gebéjén araszol
hátra gőzölgő lápba
ó lovagom mivégre
jöttünk e szűz világra
ha vak éjre ítélve
csak göcsörtös lovára
pattani lehet mersze
tagadni a hold fényét
fogyott sárgája persze
nem csillogtatja élét
rozsdás kardjának este
de hogyan is tehetné
fáradt hüvelyben teste
most hangomat vehetné
sírjon szemembe lángot
dobjon el pajzsot vértet
hagyjon most tört lapátot
még a harc véget érhet.
