dióhéj oldala

Hé!
Fogd a gyeplőt!
Belesúgom az idő kajla fülébe,
hogy várjon, ne rohanjon.
Vannak zord napok,
és nyitnak hajnalok
fénytelen ablakot felém
- válaszol pimaszul.
Talán vigaszul szánta
gyötrő szavait.
Fekete karma itt
ég bennem azóta.
Esdeklőn nézek a holdra:
te időtlen arc figyelj!
Segíts felülkerekednem!
Csak szótlan kerekedik,
aztán hangtalan fogy.
Vagy üzen valamit,
csak én nem értem?
Egyszer régen értem
ragyogott büszkén a nap,
fényes arca dagadt
ahogy bámult a világba.
Miénk itt a tér,
üzente sápadt sugara
ahogy elnyomta a tél.
Nem fogyott ereje.
Belesúgom az idő kajla fülébe,
hogy ne remegjen.
Én remegek ahogy
a percek fogynak
és dagad a hold.
A távolság holt
játékszerének tekint.
Egy cérnaszálon függünk,
megint foszlott, szinte szakad
belőle egy darab.
Bolond báb! Kacag az idő,
s én, balga hívő
nyújtom zsinórom
mit nyújtom, szövöm.
Kívül a körön.

Leguggolok egy percre
és oly halkan kötök
csomót minden merszre
ami moccant, tán
észrevétlen marad.
Felállok...bőröm égeti a nap
hajam zilálja a szél
játékszerek vagyunk....
zsugorodik aztán tágul a tér....