MERt Interview Miskolc 1999

Ha nem zenélünk, meghalunk
Beszélgetés az Agócsi-Tüske duóval

Kisebb csodának lehettünk tanúi szeptember 29-én az A/2 I. elõadójában. A kb. 80 fõs közönség szinte õrjöngve követelte újra és újra a ráadást Agócsi János és Tüske András gitárkoncertjén. A „csoda" elõidézõivel a koncert utáni napon beszélgettem.

MERt. : Hogyan éreztétek magatokat a tegnapi koncerten?
András: Jól, köszönjük. Kellemesen meglepõdtünk, hiszen a közönség nagyrészt fiatalokból állt, akik nem ismertek minket.

M: Elõre tudjátok, mit fogtok játszani egy-egy fellépésen?
János: Durván megvan, de valójában a színpadon kell érezni, mi az, amit várnak tõlünk. Olyankor jelzünk egymásnak és váltunk, gyakran számon belül is. Így elég sokszor improvizálunk.

M: János Londonban él, András pedig Ausztráliában. Hogy kerültetek ilyen meszsze Magyarországtól?
A: A szüleim korán felismerték, hogy van hallásom, zenei iskolába is jártam. Azonban az akadémiát már kint végeztem el, mivel összevesztem az egyik tanárommal. Nem volt más választásom.
J: Nekem tiltották a zenélést, mondván, orvosnak, jogásznak lenni, az igazi szakma. Így én érettségi után a saját lábamra álltam. Debrecenbe mentem a fõiskolára, onnan Münchenbe, Londonba.

M: Ennek az a hátránya, hogy „kint" híresek vagytok, míg itthon alig ismernek benneteket...
A: Nem az a cél, hogy híresek legyünk. Az ember csinálja a dolgát és kész. Viszont kint általában jobban megbecsülnek minket. Itthon nem vesznek emberszámba. Ausztráliában nem fordulhat elõ, hogy a taxis dohányzik az autóban.
J: Azért nem olyan rosszak az itteni viszonyok. Szegeden, a szülõvárosomban a koncertünkre összecsõdítették minden ismerõsömet. Olyanokkal találkoztam, akiket már 20 éve nem láttam.

A: Egy jazz-kocsmában játszottunk, alig láttam Janikát a füsttõl...

M: Gyakran léptek fel együtt?
J: Mivel elég messze lakunk egymástól, a közös munka csak erre a pár hétre szól. Nemsokára Londonba megyünk, hogy felvegyük az elsõ közös CD-t. Emellett nekem is van három saját CD-m, Andrásnak pedig egy.
A: Van ugyan közös anyagunk, ami itthon készült 15-16 évvel ezelõtt, de használhatatlan. Magyar gyártmány...
Mindkettõnknek megvan a maga élete. Nekem saját iskolám van, ahol a Suzuki-módszert oktatom. Ezzel egész fiatal gyerekeket is meg lehet tanítani gitáron játszani. Többek közt egy miskolci fõiskolai tanár is a növendékem volt.
J: Nekem Németországban már volt egy zenekarom, velük jazzfesztiválokon léptem fel. Most valami populárisabb, mégis igényes zenét szeretnék csinálni. Egy költõ barátom írja a szöveget, én a zenét. A banda neve Inca Demon lesz.

M: Hogyan kapcsolódtok ki egy nehéz nap után? Feltesztek egy lemezt?
J: Nem, inkább egészen mást csinálok, mondjuk fõzök.
A: Általában horgászom, és csak a tücsköket bírom elviselni.

M: Milyen stílusú zenét játszotok?
A: Ez a mi nagy problémánk: meghatározni a saját stílusunkat. Azt játsszuk, amirõl úgy érezzük, hogy jó.
J: Az emberek mindig kategorizálni akarnak: jazz, rock, folk. Mi nem illünk bele egyik csoportba sem. Nincsenek kategóriák, csak jó zene van.

M: Nektek mit jelent a zene?
A: Ez olyan nekünk, mint a kenyér: ha nem eszünk, éhen halunk, ha nem zenélünk, meghalunk. Teletölti a lelkünket, ahogy a kenyér a gyomrunkat.
J: Néha belegondolok: ott ül két gitáros a színpadon, és az emberek bejönnek, még fizetnek is azért, hogy meghallgassanak minket. De végül is miért? Azért, hogy rezeg a levegõ...?!
A: A zene életünk, mindennapjaink tükörképe. Ezért is kell nagyon vigyázni. Ha mi kinyitjuk magunkat a közönség elõtt, és belül rohadtak vagyunk, lehet, hogy hátrahõkölnek attól, amit éreznek. Ezért is a legfontosabb számunkra: embernek lenni és maradni.

kábé